Richard M. Nixon lemondása

Szerző: Hahner Péter

Richard Milhous Nixon 1913. január 9-én született a kaliforniai Yorba Linda egyik szegény farmerének családjában. Kiváló középiskolai eredményei alapján a Harvard és a Yale Egyetem is felkínált neki egy ösztöndíjat, de nem tudta előteremteni a pénzt az utazáshoz és a szálláshoz. Az ügyetlen, magányos, de rendkívül törekvő fiatalember ezért a kvéker Whittier College-ben, majd a Duke Egyetem Jogi Iskolájában végezte el tanulmányait. 

A versenyszellem egész életét meghatározta: kemény, feszült, magát agyondolgozó, s belső bizonytalanságát harciassággal kompenzáló politikus lett. A támadásokra nem a magabiztos, sikerhez szokott egyéniségek nyugalmával reagált, hanem a hátrányos helyzetén csak görcsös erőfeszítések árán felülkerekedő, bizonytalan és népszerűtlen ember megkeseredettségével. 

A Kongresszus képviselőjeként (1947—50) azzal vált híressé, hogy a Képviselőház Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságának tagjaként leleplezte Alger Hisst, a Roosevelt-kormányzat tekintélyes tisztviselőjét, aki információkat szolgáltatott az amerikai kommunistáknak. Nixont ettől kezdve a demokraták és a liberálisok afféle radikális antikommunistának tekintették. Győzelmet aratott az 1950-es szenátori választásokon is, s a kölcsönös vádaskodás során kapta Trükkös Dick gúnynevet. Szenátorként (1951—53) figyeltek fel rá a Republikánus Párt országos vezetői, akik 1952 tavaszán felkínálták neki az alelnöki jelöltséget Eisenhower oldalán. 

Alelnökként (1953—61) 58 országban tett hivatalos utazást, alapos külpolitikai ismeretekre tett szert, de mivel Eisenhower a mindennapos viszálykodástól távol álló, hős hadúr szerepét játszotta, alelnöke lett a „pofozógép”, minden ellenséges támadás célpontja. 1956-ban ő nevezte el Hruscsovot „budapesti mészárosnak”, s az ausztriai Andauban meglátogatta a magyar menekülteket. Az 1960-as elnökválasztáson Eisenhower utódának tekintették, mégis vereséget szenvedett Kennedytől. Két év múlva vereséget szenvedett a kaliforniai kormányzóválasztáson is, és jó ideig úgy tűnt, hogy végleg kihullott a politikai életből. 1968-ban azonban, Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolásának évében, amikor 29 állam 125 városában került sor véres felkelésekre, amelyek során 46-an haltak meg és 2600-an sebesültek meg, a faji erőszak és a háború-ellenes hisztéria évében sikerült győzelmet aratnia az elnökválasztáson. A választók szemében Nixon a régi értékek megtestesítőjének, a stabil és békés Eisenhower-kormányzat képviselőjének, a nyugalom sziklájának tűnt egy őrült világban. 

Ő volt a 20. század egyik legliberálisabb republikánus elnöke. Intelligens volt, dolgos, de rendkívül rossz kapcsolatban állt a sajtóval, nem tudott felülemelkedni ellenfelei támadásain, és elzárkózott a nyilvánosságtól. Felgyorsította az iskolák szegregációjának felszámolását, az ő javaslatára szüntették meg a sorozást (1971), és építették ki a hivatásos hadsereget. Kiterjesztette a nemzeti parkok területét, környezetvédelmi ügynökséget alapított (1970), s intézkedéseivel lefektette az 1970-es évek életminőség-forradalmának alapjait. Megindíttatta a „Háború a rák ellen” elnevezésű orvosi programot, s megnégyszerezte a művészetek szövetségi támogatását. A szervezett bűnözést kontrolláló törvénnyel lesújtottak az alvilágra, és törvényt hoztak a kábítószerek kereskedelme ellen (1970). A fogyasztási termékek biztonsági törvényével (1972) kitiltották a veszedelmes árucikkeket a piacról. Az infláció 2,7 %-ra csökkent, az össznemzeti termék 6,3 %-kal, a reáljövedelem 4 % növekedett Nixon elnöksége idején, az adók pedig átlagosan 20 %-kal csökkentek. 

Legjelentősebb külpolitikai kezdeményezése 1972-es pekingi látogatása volt. Ezzel nem csak egy negyedszázados ellenségeskedésnek vetett véget, és új, nagy fontosságú nemzetközi kapcsolatrendszert épített ki, de a nemzetközi hatalmi egyensúlyt is stabilizálta. Kínai látogatásával sikerült felgyorsítania a Szovjetunióval folytatott fegyverkorlátozási tárgyalásokat is. 1972 májusában Moszkvába utazott, és Brezsnyevvel aláírták a hadászati rakétarendszerek korlátozásáról szóló megállapodást (SALT-1). 

1972-ben Nixon elsöprő győzelmet aratott az elnökválasztáson: elnyerte a népi szavazatok 61 %-át és Massachusetts kivételével valamennyi állam elektori szavazatait. Ennél is nagyobb siker volt, hogy sikerült „a tárgyalóasztalhoz bombázni” az észak-vietnami vezetést. 1973. január 27-én Párizsban aláírják a fegyverszüneti egyezményt a két Vietnam és az Egyesült Államok között. Olyan háborút sikerült ezzel lezárni, amelyben több mint 58 000 amerikai katona esett el, 153 303 sebesült meg és 2,7 millió harcolt. A vietnamiak áldozatait 5 millióra becsülhetjük. Az 1973-as arab-izraeli háború idején a Nixon által létesített légihídon eljuttatott felszerelés egyes történészek szerint a megsemmisítéstől mentette meg Izraelt.

A Watergate-ügy azonban elhomályosította az elnök valamennyi sikerét, és egész politikai pályafutását tönkretette. 1972. június 17-e hajnalán lehallgató-készülékekkel felszerelt betörőket fogtak el a Demokrata Párt országos bizottságának főhadiszállásán, a washingtoni Watergate elnevezésű irodakomplexumban. Az egyik betörőről kiderült, hogy az Elnök Újraválasztási Bizottságának alkalmazottja. Nixon semmit sem tudott a betörésről, de elkövette azt a rettenetes hibát, hogy fedezni próbálta a tetteseket, nem pedig megtalálni és megbüntetni őket. Június 23-án Bob Haldemann, a személyzeti főnöke elmondta neki, hogy a betörést G. Gordon Liddy, a Fehér Ház munkatársa irányította, és egyben azt javasolta, hogy a CIA segítségével akadályozzák meg az FBI további vizsgálódását. Nixon nem fogta fel, hogy ebben a pillanatban csúszik át a törvényesség világából a törvénytelenségébe, és elfogadta a javaslatot. Később azt is kijelentette, hogy akár egymilliót is kész adni a betörőknek, ha hajlandóak hallgatni. Végül nem fordult a CIA-hoz, és egy fillért sem adott a betörőknek, de áldását adta a bűnösök fedezésére, az igazságszolgáltatási eljárás akadályoztatására.

A Szenátus elnöki kampánytevékenységet vizsgáló bizottsága (amit hamarosan csak Watergate-bizottságnak neveztek) 1973 februárjától hozzálátott a történtek feltárásához. Ezzel egy időben kényszerült lemondásra Spiro Agnew alelnök, mert kiderült, hogy vesztegetési pénzeket fogadott el. Nixon egyre jobban belebonyolódott saját hazugságaiba, megtagadta a Fehér Házban lezajlott beszélgetéseket rögzítő magnófelvételek kiszolgáltatását, elrendelte az ügyet tanulmányozó vizsgálóbíró leváltását, majd amikor az igazságügy-miniszter erre nem volt hajlandó, elfogadta az ő és helyettesének a lemondását is. Az újságok 1973 őszén már minden idők legsúlyosabb alkotmányos válságáról cikkeztek, egyre többen követelték, hogy helyezzék vád alá az elnököt, a Time magazin pedig lemondásra szólította fel. 

Mindezen vádak (a hazugságok, az igazságszolgáltatás megakadályozásának szándéka, a bizonyítékok visszatartása, az igazságügyi tisztviselők elbocsátása, a pénzügyi szabálytalanságok) külön-külön vitathatóak és magyarázhatóak voltak, együttesen azonban megsemmisítő hatást gyakoroltak. 1974 júniusának végén a Kongresszus konzervatív republikánusai is bejelentették, hogy nem ellenzik az elnök vád alá helyezését. Augusztus 1-én Nixon úgy döntött, hogy lemond. Kissinger külügyminiszter így vigasztalta: „A történelem máshogy fog bánni Önnel, mint kortársai!” Nixon keserű válasza így hangzott: „Az attól függ, kik írják azt a történelmet!” Lemondása augusztus 9-én lépett életbe, és a Fehér Ház kertjében a haditengerészet helikopterének lépcsőjéről intett búcsút utódjának, Gerald Fordnak.

James J. Kilpatrick e szavakkal búcsúztatta a jobb sorsra érdemes elnököt a National Review hasábjain: „A hazugságok, a hazugságok, a hazugságok!... Milyen kár, milyen kár! Volt egy elnök, aki kijuttatott minket Vietnamból, befejezte a sorozást, visszaállította a Legfelsőbb Bíróság szükséges konzervatív egyensúlyát, megindította az új federalizmus reményt keltő programjait, s merész kezdeményezésére a Vörös Kína új utakat nyitott meg a világbéke felé vezető úton. És most minden jó is eltűnik a rossz romhalmaza alatt.”

Több történész is úgy vélekedett, hogy Nixon volt a vietnámi háború utolsó áldozata. Csak a háború által elmérgesedett politikai légkörben történhetett meg, hogy ekkora botrány kerekedjen a Watergate-betörésből. Amit Nixon ténylegesen tett, azért nem érdemelte volna meg a vád alá helyezést, amit pedig négyszemközt felvetett lehetőségként (a CIA felhasználását az FBI vizsgálatának akadályozására és a betörők megvesztegetését), azért legfeljebb megrovást érdemelt volna a Szenátustól. Lemondásának kikényszerítését több külföldi államférfi is politikai „túlreagálásnak”, emberi igazságtalanságnak és stratégiai hibának minősítette.

Amikor 1990-ben, aranylakodalma alkalmából szülőhelyén felavatták az Elnöki Könyvtárat, ötvenezres tömeg ünnepelte az egykor oly sokat gyalázott elnököt. A rendezvényen Gerald Ford, George Bush és Ronald Reagan elnökök is megjelentek, és Reagan így méltatta elődje tevékenységét: „Nem tartom túlzásnak azt állítani, hogy a világ jobb és biztonságosabb hellyé vált Richard Nixon jóvoltából.” Az amerikaiak többségének szemében azonban mindmáig nem sikerült rehabilitálni őt, és igen sokan őt tartják az Egyesült Államok legrosszabb elnökének.

Agyvérzés végzett vele New York Cityben, 1994. április 22-én.