Kirobban az első olajválság

Szerző: Tarján M. Tamás

1973. október 17-én kezdődött az első olajválság, miután a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) – a jom kippuri háborúban küzdő arab államok iránti szolidaritásból – bejelentette az olajkitermelés csökkentését, és embargót hirdetett az Izraelt támogató hatalmakkal szemben. Ez volt az első alkalom, amikor a szervezet bevetette az „olajfegyvert” politikai céljai megvalósítására, ugyanakkor az OPEC lépése később végül a gazdaságban hozott drasztikus változásokat.

 Az OPEC szervezete 1960 szeptemberében, Bagdadban alakult meg azzal a céllal, hogy az olajtermelő államoknak jelentőségüknek megfelelő súlyt biztosítson a világgazdaságban. Ez a kartell összesen 12, javarészt harmadik világbeli, elmaradott – mint Nigéria vagy Angola –, vagy fejlődő államot – mint például Venezuela és Ecuador – tömörített, amelyek szegénységük és eltérő mértékű kiszolgáltatottságuk ellenére kezükben tartották a Föld olajkészletének döntő hányadát. Bár a szervezet a jom kippuri háború idején villantotta meg először „oroszlánkarmait”, az 1973 októberében kirobbanó válságnak számos gazdasági előzménye is volt.

A legfontosabb ezek között az 1971-es úgynevezett Nixon-sokk, vagyis az aranyalapú dollár pályafutásának vége volt, amely változás amellett, hogy véget vetett a Bretton Woods-i gazdasági rendszernek, az olajárakra is komoly hatást gyakorolt. A „fekete arany” árát, miként ma is, ebben a valutában számolták, és miután az értékállónak bizonyult, az olaj hordónkénti árát stabilan alacsonyan lehetett tartani. A jóm kippúri háborút megelőző években a gazdasági nagyhatalmak, főleg az Egyesült Államok, számos csatát vívtak az OPEC-országokkal az olajár kapcsán, a problémát azonban a termelők végül egyoldalúan oldották meg.

Az OPEC 12 tagállama közül ráadásul 7 arab ország volt, ezek pedig már az 1973-as konfliktus kirobbanása előtt tervbe vették, hogy politikai céljaikat alkalomadtán olajkincsük révén próbálják majd megvalósítani. Az „olajfegyver” 1973 őszén vált először bevethetővé, Egyiptom és Szíria ugyanis október 6-án megtámadta a zsidó államot, amely az Egyesült Államok támogatásának is köszönhetően hamarosan felülkerekedett a küzdelemben. A Perzsa-öböl olajtermelő országai a jom kippuri háború fejleményeire reagálva 70%-kal megemelték a nyersolaj árát, majd valamennyi tag embargót hirdetett az Izraelt támogató hatalmakkal, így az Egyesült Államokkal, Hollandiával, Japánnal szemben, amelyet a későbbiekben még számos államra, például Rhodesiára és Portugáliára is kiterjesztettek. Ezenfelül az OPEC a termelés folyamatos csökkentését is kilátásba helyezte, egészen addig, míg a zsidó állam ki nem vonja csapatait az 1967-es hatnapos háború során megszállt területekről. Bár a háború a hónap végére befejeződött ugyan, az olaj árát de­cemberben újabb 130%-kal növelték, így az év elején még 3 dollár körüli olaj hordónkénti ára előbb 5, majd 12 dollárra emelkedett.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az október 17-i bejelentés megrázta az egész világot, ugyanis a nyersanyagok tekintetében kiszolgáltatott fejlett országok egyszerre szembesültek az árak növekedésével és a kínálat drasztikus csökkenésével. Az Egyesült Államokban, Németországban, Hollandiában hamarosan szigorú korlátozásokat vezettek be, csökkentették például a gépkocsiforgalmat, és racionalizálták a benzinfogyasztást. A fejlődő országokat – köztük Magyarországot is – az olajválság még érzékenyebben érintette, ugyanis ipari termelésük alacsony színvonala nem bírta el azt a terhet, amit az energiahordozók drágulása hozott, így olyan adósságot halmoztak fel, amelyet egyesek mind a mai napig vállukon cipelnek.

A krízis számos szektorban éreztette hatását, befolyásolta például az autógyártás trendjét – kimondottan kedvezett a kisebb és könnyebb japán autóknak –, és minden téren arra sarkallta a gazdasági nagyhatalmakat, hogy szabadulni próbáljanak az olaj hatalmából. Az 1973-as válságnak komoly szerepe volt abban, hogy az energiaéhséget számos országban hamarosan atomerőművekkel, illetve a megújuló energiaforrások kiaknázásával próbálták meg csillapítani. Erre szükség is volt, mert bár 1974 márciusában Líbia kivételével az OPEC-államok feloldották az olajembargót, a nélkülözhetetlen nyersanyag piaci ára nem esett vissza, az 1979. évi második válsággal pedig további, addig elképzelhetetlen magasságokba emelkedett, hiszen 125 dollár fölé ugrott.

Felmerül persze a kérdés, hogy a gazdasági életet mindörökre megváltoztató intézkedéssel az arab országok milyen mértékben érték el politikai céljaikat? Meglepően hangozhat, de túlzás nélkül állíthatjuk, hogy semennyire. Henry Kissinger zsenialitása révén az Egyesült Államok egészen a háború befejezéséig kézben tartotta az arab–izraeli konfliktust, utóbb pedig még azt is elérte, hogy Egyiptom partneréül szegődjön a közel-keleti békefolyamatban. Az olajfegyver tehát politikai fronton hatástalan maradt, ennek ellenére az OPEC tagállamai az évtized során még számos alkalommal próbálták meg a „fekete arany” segítségével befolyásolni a világpolitika alakulását.