Nixon megérkezik Kínába

Szerző: Hahner Péter

Richard M. Nixon volt a 20. század egyik legliberálisabb republikánus elnöke (1969—1974). Megválasztását annak köszönhette, hogy 1968-ban, a politikai gyilkosságok, a faji erőszak és a háború-ellenes hisztéria évében a stabil és békés Eisenhower-kormányzat egykori alelnöke (1953—1961) az amerikaiak „csendes többsége” szemében a régi értékek megtestesítőjének tűnt egy őrült világban. Stabilitást ígért, rendet, nyugalmat és „becsületes békét”.

Kormányzata komoly sikereket könyvelhetett el. Felgyorsította az iskolák szegregációjának felszámolását, az ő javaslatára szüntették meg a sorozást (1971), és építették ki a hivatásos hadsereget. Kiterjesztette a nemzeti parkok területét, környezetvédelmi ügynökséget alapított (1970), s intézkedéseivel lefektette az 1970-es évek életminőség-forradalmának alapjait. Megindíttatta a Háború a rák ellen elnevezésű orvosi programot, s megnégyszerezte a művészetek szövetségi támogatását. A szervezett bűnözést kontrolláló törvénnyel lesújtottak az alvilágra, és törvényt hoztak a kábítószerek kereskedelme ellen (1970). A fogyasztási termékek biztonsági törvényével (1972) kitiltották a veszedelmes árucikkeket a piacról. Ekkor érett be a Kennedy által megindított űrprogram: 1969. július 20-án Neil Armstrong amerikai űrhajós a Holdra lépett. A XXVI. alkotmány-kiegészítéssel 21 évről 18 évre szállították le a szavazati joggal rendelkezők korhatárát (1971). Az infláció 2,7 %-ra csökkent, az össznemzeti termék 6,3 %-kal, a reáljövedelem 4 % növekedett Nixon elnöksége idején, az adók pedig átlagosan 20 %-kal csökkentek. 

Legjelentősebb külpolitikai kezdeményezése 1972-es pekingi látogatása volt. Külügyminisztere, Henry Kissinger (1973—1977) már régóta hangoztatta, hogy az Egyesült Államoknak egy kiegyensúlyozott hármas kapcsolatrendszert kellene kiépítenie Kínával és a Szovjetunióval. A két kommunista ország ellentétei kiéleződtek, s egy szovjet diplomata már az iránt érdeklődött, nem csatlakozna-e az Egyesült Államok egy megelőző csapáshoz a kínai atomprogram ellen. 

Nixon később így foglalta össze a helyzetet: „Kína körülnézett, és potenciális ellenségekkel látta körülvenni magát. Északon ott volt a Szovjetunió, hadseregekkel a határain. Délen ott volt a szovjetekkel barátságos kapcsolatokat ápoló India… északkeleten Japán, gazdasági nagyhatalom és hagyományos ellenség. De a Csendes-óceánon túl a kínaiak az Egyesült Államokat látták, egy ideológiai ellenfelet, melynek érdekei azonban ellentétesek voltak a Szovjetunióéval, a legkomolyabb és közvetlen fenyegetéssel. Így a kínaiak felismerték az előnyeit annak, hogy együttműködjenek velünk. Választaniuk kellett az ideológia és a fennmaradás között. A fennmaradást választották.”   

Párizsi látogatása során Charles de Gaulle francia köztársasági elnök is a kapcsolatok felvételére ösztökélte Nixont. Egyetértettek abban, hogy (de Gaulle kifejezésével élve) „a Nyugat nem hagyhatja, hogy Kína a saját levében főjön.” Az áttörésre 1971 tavaszán került sor, amikor a Japánban rendezett világbajnokságon az amerikai pingpong-csapat meghívatta magát Kínába. Az amerikai sportolók baráti fogadtatásban részesültek Pekingben. Két hét múlva Pakisztán amerikai nagykövete eljuttatta Washingtonba Csou En-laj kínai miniszterelnök üzenetét: szívesen fogadnának Pekingben egy magas rangú amerikai politikust tárgyalások céljából.

Először Kissinger látogatott el Kínába titokban, 1971 júliusában, hogy előkészítse Nixon utazását, majd Nixon bejelentette a televízióban, hogy elfogadta Csou En-laj meghívását. Ez bátor lépés volt: mivel a Kongresszussal való tárgyalás nélkül készítették elő, sikertelenség esetén az elnökre hárult volna a felelősség. Nixon alaposan felkészült a találkozóra, rengeteget olvasott Kínáról, s még a Távol-Kelet szakértőjének tekintett francia íróval, André Malraux-val is tárgyalt, aki ismerte Mao Ce-tungot, a Kínai Kommunista Párt elnökét.

Az elnöki különgép (Air Force One) 1972. február 17-én szállt fel, és útba ejtve Hawaiit, Guamot és Sanghajt, helyi idő szerint február 21-én, délelőtt tizenegy harminckor érkezett meg Pekingbe. Az elnöki házaspárt Csou En-laj fogadta a repülőtéren. Hatalmas ünnepség-sorozat vette kezdetét, melyen a kínai Vörös Hadsereg zenekara még a közismert vadnyugati dalt, a Home on the Range-et is eljátszotta.

A Nixon házaspár még alig zuhanyozott le szállásukon, amikor megtudta, hogy Mao Ce-tung, fogadja őket. A találkozón, melynek fényképei bejárták a világot, Kína „első embere” állítólag tréfásan közölte, hogy ő Nixonra szavazott a legutóbbi választáson. Az amerikai elnök erre kijelentette, hogy a jobboldaliak megtehetik azt, amiről a baloldaliak csak beszélnek – vagyis helyreállíthatják a szívélyes kapcsolatokat egy kommunista nagyhatalommal. Egyetértettek abban, hogy országaik között a békés együttműködésnek nincs komoly akadálya. „Az elnök írásai megmozgattak egy nemzetet és megváltoztatták a világot” – udvariaskodott Nixon, mire Mao így szerénykedett: „Nem voltam képes megváltoztatni… Csak néhány helyet tudtam megváltoztatni Peking szomszédságában…”

Az elnöki házaspár ellátogatott a kínai nagy falhoz, és végignézett egy „forradalmi balettet”, melyet Mao felesége, Csiang Csing választott ki („Asszonyok vörös osztaga” volt a címe). Miután Pat Nixon kijelentette, hogy imádja a pandákat, Csou En-laj megígérte, hogy küld neki néhányat. Ígéretét be is tartotta, pár nap múlva megérkezett a washingtoni állatkertbe a Ling Ling és Hszing Hszing nevű két medve.

Ezzel a látogatással Nixon nem csak egy negyedszázados ellenségeskedésnek vetett véget, és új, nagy fontosságú nemzetközi kapcsolatrendszert épített ki, de a nemzetközi hatalmi egyensúlyt is stabilizálta. Kínai látogatásával sikerült felgyorsítania a Szovjetunióval folytatott fegyverkorlátozási tárgyalásokat is. 1972 májusában Moszkvába utazott, és Brezsnyevvel aláírták a hadászati rakétarendszerek korlátozásáról szóló megállapodást (SALT-1). Kínai látogatásának is köszönhette, hogy 1972-ben elsöprő győzelmet aratott az elnökválasztáson: elnyerte a népi szavazatok 61 %-át és Massachusetts kivételével valamennyi állam elektori szavazatait. 

Még két jelentős siker várt rá. 1973. január 27-én Párizsban aláírják a fegyverszüneti egyezményt a két Vietnam és az Egyesült Államok között. Az 1973-as arab-izraeli háború idején pedig Nixon határozottan Izrael védelmére kelt. Hetvenkét órán belül légihidat létesített, amelyen harminckét nap alatt több mint napi 1000 tonna katonai felszerelést juttatott el a végveszélybe kerülő zsidó államnak. Egyes történészek szerint Nixon a megsemmisítéstől mentette meg Izraelt.

A Watergate-ügy azonban elhomályosította az elnök valamennyi sikerét, és egész politikai pályafutását tönkretette. 1972. június 17-e hajnalán lehallgatókészülékekkel felszerelt betörőket fogtak el a Demokrata Párt országos bizottságának főhadiszállásán, a washingtoni Watergate elnevezésű irodakomplexumban. Az egyik betörőről kiderült, hogy az Elnök Újraválasztási Bizottságának alkalmazottja. Nixon semmit sem tudott a betörésről, de elkövette azt a rettenetes hibát, hogy fedezni próbálta a tetteseket, nem pedig megtalálni és megbüntetni őket. Tartós és egyre elkeseredettebb ellentéteket szító politikai válság bontakozott ki. Végül 1974 júniusának végén a Kongresszus konzervatív republikánusai is bejelentették, hogy nem ellenzik az elnök vád alá helyezését. Augusztus 1-én Nixon úgy döntött, hogy lemond. Kissinger külügyminiszter így vigasztalta: „A történelem máshogy fog bánni Önnel, mint kortársai!” Nixon keserű válasza így hangzott: „Az attól függ, kik írják azt a történelmet!”