Rákosi Mátyás halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Gyertek, lányok öltözzetek fehérbe, / Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe. / Hadd járjon ő a rózsában bokáig, / Éljen, éljen a Rákosi elvtárs sokáig!”
(Népdalból átírt ünnepi köszöntő Rákosi 60. születésnapjára)

1971. február 5-én halt meg Gorkij városában Rákosi Mátyás kommunista politikus. Rákosi, akit „Sztálin legjobb magyar tanítványaként” emlegettek, már fiatalkorában a baloldali eszmék mellett kötelezte el magát, a második világháború után pedig főszerepet játszott a kommunista diktatúra kiépítésében. A róla elnevezett rendszer alatt a szovjet akaratnak megfelelően felszámolták a magántulajdont, a mezőgazdaság rovására Magyarországot a „vas és acél országává” próbálták tenni. Rákosi uralmát – főként 1953-ig – a féktelen terror és a korlátlan személyi kultusz jellemezte.

A vajdasági Adáról származó politikus 1892-ben, egy zsidó származású terménykereskedő gyermekeként látta meg a napvilágot. Apja fia 12 esztendős korában magyarosította nevét Rosenfeldről Rákosira. Mátyás ekkor már a soproni reáliskolában tanult, később pedig Szegeden érettségizett, ezután a budapesti Magyar Királyi Keleti Kereskedelmi Akadémia hallgatója lett, majd ösztöndíjjal Hamburgba és Londonba ment. Rákosi 1910-ben kötelezte el magát a szociáldemokrata párt mellett, és a Galilei Kör aktív tagja lett. Az első világháború kirobbanása után a keleti frontra vezényelték, 1915-ben hadifogságba esett, ahonnan mintegy három év után, az orosz polgárháború alatt sikeresen Pétervárra szökött. Az 1918. áprilisi hazatérése után jelentős szerepet vállalt a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) megszervezésében. 1919 februárjában letartóztatták, de március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásakor kiszabadult.

A Tanácsköztársaság 133 napja alatt helyettes kereskedelmi népbiztosként, majd szociális termelési népbiztosként, 1919 júliusától pedig a Vörös Őrség első embereként tevékenykedett. A Tanácsköztársaság bukása után Rákosi a KMP többi tagjához hasonlóan Ausztriába menekült, ám egy beszéde miatt végül kitoloncolták az országból. Ezután a Komintern (Kommunista Internacionálé) megbízottjaként, majd titkáraként dolgozott Európa-szerte, 1924-ben pedig visszatért Magyarországra, hogy illegalitásban újjászervezze a kommunista pártot. Rákosi feladatát azonban nem tudta végrehajtani, egy évvel később ugyanis a hatóságok kezére került, és 1926-ban nyolc és fél év fegyházra, 1935-ben pedig a Tanácsköztársaság alatti tevékenységéért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

A váci raboskodás után a szegedi Csillagbörtönbe vitték, majd 1940-ben szabadult ki, miután a Teleki-kormány őt és Vas Zoltánt „elcserélte” az 1849-ben orosz kézre került honvédlobogókra. Rákosi mint a „mozgalom mártírja” nagy tekintélyt szerzett, és őt tették meg Moszkvában az emigráns magyar pártszervezet vezetőjének. A szovjet támogatásnak köszönhetően a politikus már hazatérése előtt, 1944 decemberében helyet kapott az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, 1945 februárjától pedig főtitkárként a Magyar Kommunista Párt (MKP) élére került. 

Az országot megszállás alatt tartó Vörös Hadsereggel és a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal (SZEB) a háta mögött a Rákosi Mátyás vezette MKP a kommunista kézben lévő rendvédelmi szervekre támaszkodva három év alatt felszámolta a többpártrendszert. Ebben a küzdelemben a „szalámitaktika” alkalmazása, Nagy Ferenc miniszterelnök megzsarolása, majd emigrációba kényszerítése, az elcsalt 1947. évi „kékcédulás választások”, majd a Szakasits Árpád-féle „maradék” szociáldemokraták beolvasztása jelentették a fontosabb állomásokat. A fúzió eredményeként létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) 1949-re létrehozta a kommunista diktatúra legfőbb pilléreit.

A Rákosi-rendszer politikáját a szovjet modell következetes másolása jellemezte, így az ipar államosítása után annak átgondolatlan fejlesztése kezdődött, a mezőgazdaságban pedig erőszakos kollektivizálás zajlott, miközben elhanyagolták az élelmiszer-termelést. Rákosi gazdaságpolitikája, az elhibázott intézkedések következtében 1951-re újra vissza kellett állítani a jegyrendszert. A tömeges nyomor ellenére Rákosi az ÁVH-ra támaszkodva megszilárdította hatalmát, internálótáborokba záratta a rendszer által ellenségnek bélyegzetteket, a pártot pedig koncepciós perekkel tisztította meg vélt vagy valós riválisaitól. Ugyancsak Sztálint másolta az a korlátlan személyi kultusz is, ami az ötvenes évek elején Rákosi Mátyást övezte. Ennek csúcsát a pártfőtitkár 1952. március 9-i 60. születésnapja jelentette. A korszakot jellemző legnagyobb nyomor idején tanulmányi- és munkaversenyekkel, ajándékokkal és grandiózus rendezvényekkel ünnepeltette magát.

Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála után jelentős változások kezdődtek, Rákosi kénytelen volt lemondani kormányfői posztjáról Nagy Imre javára. Noha már első titkárként ugyan, de pártvezetői pozícióját viszont megtartotta. Az új szovjet vezetés bizalmát megszerezve 1955 tavaszára azonban visszaállította hazai befolyását, így Nagy Imrét még a pártból is sikerült kibuktatnia. Alig egy évvel később, miután Hruscsov az SZKP XX. kongresszusán nyíltan szembefordult a sztálini politikával, az egykori „éltanuló” is végső bukásra ítéltetett.

Rákosit 1956 nyarán valamennyi tisztségéről lemondatták, majd a Szovjetunióba küldték, ahonnan az októberben kirobbanó magyarországi forradalom és a későbbi évek alatt már hiába próbálta magát visszaküzdeni a hatalomba. A Kádár János vezetésével kiépülő rendszerben Rákosit előbb parlamenti mandátumától (1957), majd párttagságától (1962) is megfosztották. Rákosi ugyan többször kérelmezte hazajövetelét, de elutasították, így élete hátralévő részét a Szovjetunióban töltötte. A Fekete-tenger melletti Krasznodarból egy kirgiz kisvárosba, Tokmakba, onnan Arzamaszba, végül pedig Gorkijba, a mai Nyizsnyij Novgorodba vitték. „Sztálin legjobb magyar tanítványát” 78 évesen, 1971. február 5-én érte a halál, földi maradványait később a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.