Angol győzelem a futball-világbajnokság döntőjében

Szerző: Porogi András

1966. július 30-án a labdarúgás történetének legvitatottabb góljával Anglia világbajnok lett.

Anglia a futball szülőhazája és tanítómestere. Ennek ellenére 1966-ig az angol labdarúgó válogatott semmilyen díjat sem nyert, hacsak nem számítjuk a britek éves háziversenyén a skótok és walesiek elleni sikereket, illetve a Nagy Britannia által az 1900-as évek elején nyert olimpiai bajnokságokat. Az angol labdarúgó szövetséget 1863-ban alakították, a legelső nemzetek közötti mérkőzésre 1872-ben került sor Anglia és Skócia között. Ezekben az években a brit szigeteken kívül még azt sem tudták, mi fán terem a futball. A szigetország példáját csak a 20. század elején kezdte követni Európa, majd Dél-Amerika.

Jóllehet a harmincas évekre számos európai országban – így hazánkban is – magas szintre emelkedett a labdarúgás, az angolok jól megvoltak a saját profi ligájukkal, és úgy vélték, hogy velük senki nem versenyezhet. Ám ahogyan az lenni szokott, a tanítómestereket előbb-utóbb utolérik, sőt el is hagyhatják legjobb tanítványaik. Az angolok erről nem akartak tudomást szerezni: az első három futball VB-re emiatt nem is neveztek. Aztán, amikor 1950-ben végre elszánták magukat, annál nagyobb lett a csalódottságuk: egy győzelem és két vereség – köztük az Egyesült Államoktól elszenvedett megalázó 0:1 – után nem jutottak tovább a csoportjukból.  1954-ben és 1962-ben a legjobb nyolc között búcsúztak (2:1-re kikaptak Magyarországtól is), míg 1958-ban már a csoportmérkőzések után kiestek.

Amikor a nemzetközi labdarúgó szövetség, a FIFA 1960-ban Angliának ítélte az 1966-os VB rendezési jogát, úgy érezték az angolok, hogy annyi kudarc után eljött végre az ő idejük. Több játékosuk a posztján világ legjobbjai közé tartozott: a kapus, Gordon Banks, a védő Bobby Moore és legfőképp a Manchester United támadója, 1966 aranylabdása, Bobby Charlton. A fő favorit mégsem Anglia, hanem az előző két VB győztese, Brazília volt, de erős csapattal érkezett az NSZK, a Szovjetunió és Magyarország is.

1966-ban az üzleti és politikai szempontokat még felülírták a sportszakmai megfontolások: a cél az volt, hogy valóban a világ legjobb 16 csapata vegyen részt a világbajnokságon. Emiatt a 10 európai és 4 dél-amerikai ország válogatottja mellett egy közép- és észak-amerikai, valamint egy az ázsiai és afrikai selejtezőkből kikerülő csapat juthatott ki a világbajnokságra. A nevező 15 afrikai ország sérelmezte, hogy nincs külön helye az afrikai selejtezők győztesének, ezért bojkottálták a rendezvényt, így kerülhetett a 16 közé a kommunista Koreai NDK csapata. A másik botrányos előzmény márciusban történt, amikor a londoni Westminster kiállításcsarnokából ellopták a kiállított világbajnoki trófeát, a Rimet Kupát. A BBC adását megszakítva közölte a megdöbbentő hírt, a négy kilónyi aranykupa felkutatására a Scotland Yard legjobb nyomozóit mozgósították, a nyomravezetőnek 6000 fontot ajánlottak fel. A világraszóló bűneset után alig több mint egy héttel végül nem a nyomozók, hanem egy Pickels nevű keverék kutya találta meg a kupát egy babérbokor alján – ezzel megmentve a helyzetet és gazdaggá téve gazdáit.  

A nyitómérkőzést Anglia játszotta Uruguay ellen, az eseményen a királynő is megjelent. A magyar válogatott a portugálok ellen vereséggel kezdett, de aztán Bene Ferenc, Albert Flórián és Mészöly Kálmán vezérletével ragyogó játékkal 3:1-re verték a világbajnok Brazíliát. A legjobb nyolc között a Szovjetunió volt az ellenfél, és hiába volt több helyzete a magyaroknak, a szovjetek jutottak 2:1-es győzelemmel az elődöntőbe.

A világbajnokság legnagyobb meglepetését a Koreai NDK csapata szolgáltatta, miután legyőzte Olaszországot, majd a négy közé jutásért már 3:0-ra vezetett Portugália ellen, ám a portugálok megrázták magukat, és a 4 gólt szerző Eusebio vezetésével 5:3-ra fordítottak.

A másik két negyeddöntőben az angolok az argentinokat, míg a németek Uruguayt győzték le. A dél-amerikaiak szerint mindkét mérkőzést a bírók miatt veszítették el. Annyi bizonyos, hogy a játékvezetők jelölését a FIFA angol elnöke, Sir Stanley Rous végezte, és míg az angolok meccsét a német Kertlein, addig a németekét az angol Finney vezette. Az angol bíró nem fújt büntetőt, amikor az egyik német védő kézzel mentett a saját gólvonalán, és 1:0-ás német vezetésnél két uruguayi játékost is kiállított. Még nagyobb felháborodást keltett, amikor az angol—argentin mérkőzésen Kertlein játékvezető reklamálás miatt kiállította az egyik argentin játékost, aki nyelvi nehézségekre hivatkozva nem volt hajlandó elhagyni a játékteret. Így jutott a négy közé, majd a döntőbe is Anglia és az NSZK válogatottja. A vitatott bíráskodás következménye lett, hogy a FIFA a következő években bevezette a sárga és piros lapok rendszerét.

A döntőt július 30-án 98.000 néző előtt rendezték a londoni Wembley stadionban. Az első félidőben a németek szereztek vezetést, de az angolok Hurst révén egyenlítettek. A 78. percben egy védőkről lepattant labdát az angol Peters lőtt közelről a hálóba, és úgy tűnt, hogy eldőlt a mérkőzés, ám a 89. percben Weber kiegyenlített. Az angolok vitatták a gólt, mivel a kavarodásban az egyik német játékos kézzel ért a labdához – mindhiába: az állás döntetlen lett, és következett a kétszer 15 perces hosszabbítás. A 101. percben Hurst közeli lövése a felsőlécről a gólvonal környékére, majd onnan kifelé pattant. Az angol játékosok gólt ünnepeltek, a németek tiltakoztak. A játékvezető, a svájci Dienst a partjeltőjéhez a szovjet Tofik Bahramovhoz fordult, aki gólnak minősítette az esetet. A film- és fényképfelvételek, illetve későbbi számítógépes elemzések alapján kijelenthető, hogy a labda nem haladt át teljes terjedelmében a gólvonalon, így téves ítélet született. A végén Hurst lőtt még egy gólt, de ennek már nem volt jelentősége, Anglia győzött 4:2-re és 1966-ban végre a csúcsra jutott. A boldog angolok akkor még nem sejthették: először és utoljára; hiszen hiába számít az angol bajnokság, a Premier League a világ legjobb bajnokságának, az angol futballválogatottnak azóta sem sikerült semmilyen világversenyt nyernie.

A mérkőzés partjelzőjét, a szovjet állampolgárságú és azerbajdzsán nemzetiségű Bahramovot viszont világhírűvé és nemzeti hőssé tette az eset. 1993-ban az addig Leninről elnevezett bakui nemzeti stadiont róla nevezték el, és szobrot is állítottak büszke honfitársai a partjelzőnek, akit az tett híressé, hogy téves ítéletével eldöntött egy világbajnoki döntőt.