Fidel Castro beiktatása

Szerző: Hahner Péter

A 20. századi Kubában a társadalmi egyenlőtlenség, a politikai feszültség, a nacionalista indulatok és az Egyesült Államok által támogatott, korrupt kormányzat még nem vezetett volna forradalomhoz, ha egy rendkívül karizmatikus egyéniség nem szenteli egész életét ennek a célnak.  

Fidel Alejandro Castro Ruz 1926-ban született Birán faluban egy dúsgazdag, agresszív nagybirtokos hétgyermekes családjában. A jezsuiták havannai iskolájában tanult, s mindenben ki akart tűnni. Talán azért, mert törvénytelen születése miatt nem keresztelhették meg, s társai emiatt zsidónak csúfolták? Szülei ugyanis csak 1943-ban házasodtak össze. Rengeteget olvasott, a verekedéseket sohasem adta fel, napokon keresztül újrakezdte, amíg ellenfelei el nem ismerték győzelmét. 1945-től jogot tanult a Havannai Egyetemen, s azonnal megpróbálta átvenni a diákszövetség elnökének helyét. Kizárólag a politika érdekelte, amelybe ekkoriban az egyetemek diákjai is fegyveresen kapcsolódtak be. 1947-ben csatlakozott a Dominikai Köztársaság ellen készülő invázióhoz, amelyet az ország száműzöttjei szerveztek. A következő évben pedig részt vett a „Bogotazo” néven emlegetett kolumbiai felkeléssorozatban. Egyetemi tanulmányai végeztével (1950) az Ortodox Párt jelöltjeként indult volna a képviselő-választáson, de Fulgencio Batista puccsa ezt megakadályozta. Castro erre megalapította saját lapját (El Acusador vagyis A Vádló címmel) és saját mozgalmát (a nem túl fantáziadús Mozgalom néven). Gondolkodásmódját egyelőre az antiimperializmus (vagyis az Egyesült Államok gyűlölete) határozta meg, szónoklataiban a társadalmi egyenlőség, a szabadságjogok és a tisztességes kormányzat fontosságát hangsúlyozta.

1953. július 26-án százharminchat felkelő élén a Santiago de Cuba-i Moncada nevű laktanyára támadt, huszonnégy társuk pedig egy bayamói laktanyára. Céljuk a fegyverek megszerzése volt. A védők közül tizenkilencen, a támadók közül hatvanegyen estek el. Castrót elfogták, s a bíróság előtt így fejezte be több mint ötven oldalas, szenvedélyes védőbeszédét: „Ítéljenek el, nem bánom. A történelem fel fog oldozni!” Tizenöt év börtönre ítélték, ahol háromszáz kötetes könyvtárat gyűjtött össze.. A börtönben megismerkedett a marxizmus irodalmával. Vitatott, hogy mikor vált valódi marxistává, csak annyi bizonyos, hogy  az Egyesült Államok gyűlölete uralta gondolatvilágát.

Batista elkövette azt a hibát, hogy 1955-ben amnesztiában részesítette. Castro így Mexikóban pénzt és fegyvereket gyűjthetett Július 26-a Mozgalom névre átkeresztelt szervezete számára. Mexikóvárosban csatlakozott hozzá a nála két évvel fiatalabb, argentin Ernesto „Che” Guevara.  Mindketten módos család elkényeztetett fiai voltak, áthatva a latin-amerikai machismotól, az agresszív férfiak felsőbbrendűségébe vetett hittől, mindketten forradalmat kívántak kirobbantani, s gyűlölték az Egyesült Államokat. José Antonio Echeverría, az 1954-ben megalapított Diákok Forradalmi Direktóriumának vezetője felkereste Castrót, és összehangolta vele a Batista kormánya elleni harcot. Frank País, a Július 26-a Mozgalom kubai vezetője pedig általános sztrájkot és szabotázsok sorozatát tervezte el. Programjukban földosztást ígértek, a közszolgáltatások államosítását, a törvénytelenül összeharácsolt vagyonok elkobzását és a munkások jogainak kiterjesztését. 

1956. november 25-én Castro és Guevara nyolcvan társukkal elindult a mexikói Tuxpanból a huszonöt személyes Granma (Nagymama) nevű yachton Kuba felé. Mire jócskán megkésve, december 2-án a yacht megfeneklett egy homokpadon Kuba délkeleti részén (távol az előre megbeszélt helytől), a Július 26-a Mozgalom megmozdulásait már leverték, várakozó híveik lemondtak érkezésükről, mások pedig feljelentették őket a legközelebbi katonai egységnél. A Granma nyolcvankét utasa közül hatvanhéttel máris sortűz végzett. Végül 1957 első napjaiban tizennyolc partraszálló és tizenegy hozzájuk csatlakozó paraszt gyűlt össze a Sierra Maestra nevű hegységben. Kezdetét vehette a gerillaháború. 

A kormány nem tudta kifüstölni őket, a gerillák pedig rátámadtak a délkeleti, apró helyőrségekre, egyre több fegyvert és lőszert szereztek. Castro tisztában volt a média jelentőségével is. A New York Times 1957. február 24-i számának vele készített interjújából az egész világ megtudhatta, hogy a Sierra Maestra barbudosai (szakállasai) a korrupt diktátor ellen küzdő szabadságharcosok, afféle Robin Hoodok, akik a demokráciáért, a társadalmi igazságosságért fogtak fegyvert, távol tartva magukat minden kommunista törekvéstől. Castro azt is hangsúlyozta, hogy nem érez gyűlöletet az Egyesült Államok iránt.

1957 végére a felkelőknek már lapjuk, sőt, rádióadójuk is volt, és sorra adták az interjúkat a világlapoknak. Elhagyták a hegységet és irányításuk alá vonták Oriente tartományt. 1958 márciusában kiképzőiskolát nyitottak a csatlakozóknak. Batista ügyetlen és zsarnoki lépései miatt az Egyesült Államok felfüggesztette a fegyverszállításokat. Ezzel bukásra ítélte a diktátort, mert aláásta mind a kormány, mind hadserege elszántságát. A társadalom egyre szélesebb rétegei követelték az elnök lemondását, Castrónak pedig sikerült teljesen átvennie a Július 26-a Mozgalom vezetését. Ő lett a főtitkár, a külügyek és a hadmozdulatok egyedüli irányítója. 

A városokban folytatódtak a merényletek, a legkülönbözőbb társadalmi szervezetek Batista lemondását követelték, a választásokon pedig a szavazók 30 százaléka sem jelent meg. Miután a gerillák elfoglalták Santa Clara várost, Batista feladta a harcot, és 1959. január 1-e hajnalán családjával és híveivel együtt repülőn Dominikába menekült. E napon Castro elfoglalta Santiago de Cubát, másnap pedig Guevara és Cienfuegos fegyveresei bevonulhattak az ünneplő Havannába. Január 8-án megérkezett Castro is, aki a riportereknek elismételte, hogy nincsenek politikai ambíciói, Urrutiát tekinti államfőnek, s az ő kérésére fogadta el a fegyveres erők parancsnokságát. Már az első nap sok beszédet tartott, s amikor egy szabadon engedett fehér galamb a vállára ült, mindenki ujjongva fogadta a béke szimbólumát. A kubai nép úgy érezte, Castro adta vissza a méltóságát. Jefe (főnök) vagy Líder Máximo (nagy vezető) néven emlegették. Január 7-én az Egyesült Államok kormánya már el is ismerte az új rendszert.

Csak hat hónapra volt szükség, hogy a felszabadító diktátorrá váljon. A parlamentet és a bíróságokat feloszlatták, a politikai pártokat betiltották. Miro Cardona, az első miniszterelnök a halálbüntetést nem csak visszaállította, de visszahatóan is kiszabhatóvá tette. Castro január 21-re tömeggyűlést hívott össze, ahol felszólította a népet a forradalmi igazságszolgáltatás támogatására. Február 7-én az ő javaslatára a kormány felszámolta az 1940-es alkotmányt, s meghirdette a „köztársaság alaptörvényét”, amely kimondta, hogy ezután a kormányhatározattal lehet törvényeket hozni. Egyes történészek ezt a döntést az 1933-as német felhatalmazási törvényhez hasonlították, amely teljhatalommal ruházta fel Hitler kormányát. 

1959. február 16-án Cardona lemondott, s Castro lett a miniszterelnök. Amikor pedig egy bíróság felmentette Batista negyvennégy pilótáját, akik bombázták a Sierra Maestrát, a miniszterelnök pontosan úgy cselekedett, mint diktátor elődje, az ítéletet tévesnek nyilvánította és érvénytelenítette. A bíróság elnökét pár nap múlva holtan találták (a hivatalos vizsgálat öngyilkosságot állapított meg). Az új bíróság pedig engedelmesen húsztól harminc évig terjedő börtönre ítélte a pilótákat. Castro ezt azzal indokolta, hogy a forradalmi igazságszolgáltatás nem jogi szabályokon, hanem az erkölcsi meggyőződésen alapul. Ezzel minden hatalmat saját kezében egyesített: a végrehajtót, mert miniszterelnök volt; a törvényhozót, mert az 1940-es alkotmányt felszámolva kormányzata csak saját határozatainak lett alávetve; és az igazságszolgáltatót, mert az ő »erkölcsi meggyőződése« fogadhatta el vagy érvényteleníthette a bírói döntéseket.  

Amint az köztudott, 1960 végére felszámolták a kapitalista rendszert Kubában. Amikor pedig egy politikus megkérdezte, mikor lesznek választások, azt a választ kapta Castrótól, hogy „amikor az agrárreform befejeződött, amikor minden gyermek ingyenes iskolába jár, és hozzájut mind az orvosokhoz, mind az orvosságokhoz.” Előbb azt ígérte, másfél év múlva tart választásokat, majd kijelentette, nem lenne tisztességes dolog választásokat hirdetni, hiszen a nép elsöprő többségben őt támogatja. Később úgy fogalmazott, hogy mivel a népé a hatalom, nincs szükség választásokra. 

Régis Debray francia filozófus így jellemezte Castro rendszerét: „Az ország a hűbérbirtoka, az állam az öröksége. Úgy kormányozza Kubát, ahogyan egy latifundium tulajdonosa a haciendáját… A nemzeti költségvetést nem vitatják meg, nincs is ellenőrző hatóság felette, sőt könyvelése sincs, a Nemzet Bank a saját pénzesládája. Udvara a kommunista pártja, és a parancsnok helyettese az öccse, Raúl. Nincs magánélete, nincs családi élete, nincs háza, és nem tart házi ünnepségeket. A Főnök nem férj, nem apa, nem fiú. Ő teljes munkaidőben Főnök…” 

Egy év híján fél évszázadon át kormányozta Kubát.