A Magyar Televízió adásainak megindulása

Szerző: Porogi András

1957. február 23-án indult meg a Magyar Televízió rendszeres kísérleti adása. A dátum meglehetősen késői; míg korábban a rádiózás a nyugat-európai országokkal egyidőben terjedt el hazánkban, addig a televíziózás csaknem két évtizednyi késéssel érkezett meg hozzánk.

Pedig a 19. század végétől meginduló, a képek közvetítését célzó technikai fejlesztésekben, illetve a televíziózás 20. századi megindításában számos magyar mérnök és tudós működött közre, hogy csak a nemzetközi hírnévre szert tevő Mihály Dénest, Tihanyi Kálmánt vagy az amerikai karriert befutó Goldmark Pétert említsük. Tihanyi 1926-ban Magyarországon nyújtotta be Radioskop című szabadalmát, egy töltéstárolással működő televízió  adó-vevő rendszert. A háborút követően tervbe vette egy televíziós társaság alapítását, illetve adóállomás és képcsőgyár létre hozását is, ám korai halála ebben megakadályozta.

A húszas években Európában és az Egyesült Államokban is még csak rossz felbontású állóképeket tudtak közvetíteni, de a harmincas években már számos országban megindultak a televíziós adások. A németek az 1936-os berlini olimpia eseményeit közvetítették huszonnyolc berlini előadóterembe, míg a BBC 1936 novemberétől már rendszeres televízióadásokat sugárzott. Míg a negyvenes években az Egyesült Államokban szaporodtak a tévétársaságok és egyre több készüléket adtak el, Európában a második világháború megakasztotta a fejlődést. Az adást szinte mindenhol beszüntették és csak a háború befejezését követően indították újra, Németországban és Franciaországban is csak 1948-ban.  

A magyar fejlődés ettől is elmaradt. Jóllehet a magyar közönség már a háború előtt, majd 1947-ben is láthatott televíziókészüléket a nemzetközi vásáron, de amikor 1947-ben Schöpflin Gyula a Magyar Rádió műsorigazgatója látogatást tett a BBC-ben, még úgy vélte, hogy a televíziózás bevezetése egy olyan kicsiny országban, mint Magyarország, egyelőre nem aktuális. Az 1949-ben elfogadott első ötéves tervben még szó sincs a televíziózásról, és csak az 1951-es módosításában szerepel először a magyar televíziózás megindításának a szándéka. Az 1951. II. törvényben a Közlekedés címszó alatt a 32.§ (9) a rádiózás fejlesztéséről szól, ám egy mellékmondat megemlíti, hogy „meg kell indítani a távolbalátó-adást.” Az ötéves tervet népszerűsítő kiadvány már a televízió szót használja, amikor megjósolja, hogy néhány év múlva a diósgyőri sztahanovista olvasztár és családja vasárnap délutáni időtöltéseként a televízón futballmeccset néznek. 

A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége 1952 májusában foglalkozott a televíziózás kérdésével. Elhatározták, hogy a lemaradást néhány hónap alatt be kell hozni; a technikai feltételek megteremtésére és a szervezési feladatokra bizottságot hoztak létre, illetve döntöttek a vevőkészülékek hazai gyártásáról is. A párthatározat nyomán 1953 januárjában Katona Antal postaügyi miniszter előterjesztésére a minisztertanács megalapította a Magyar Televízió Vállalatot. Az év végén elkezdődött egy saját gyártású  100 wattos adóberendezés kipróbálása,  valamint egy magyar vevőkészülék kifejlesztése. 1954 január 28-án a váci utcai postaigazgatóság egyik helyiségében mintegy harminc főnyi kiválasztott szakember és újságíró jelenlétében Hódos Rezső, a Magyar Televízió Vállalat igazgatója mutatta be az első magyar televíziós közvetítést. Telefonon jelezte a Széchenyi-hegyi adóállomásnak, hogy kezdődhet az adás. „Néhány pillanat és kékes villámok cikáznak végig az ernyőn sűrű recsegés és mennydörgés kíséretében” – írta az eseményről a Magyar Nemzet tudósítója. Aztán a keletnémet készüléken hallhatóvá válik a filmhíradó szignálja, majd állandóan ugráló és vibráló képen láthatóvá válik a béke világtanács küldötteinek budapesti érkezése. A bemutatóban szerepelt még egy rajzfilm és egy részlet a Mágnás Miska című filmből: a „Hoppsza Sári hoppsza hó!” kitűnően hallatszott, de a képminőség katasztrofális volt. 

A költségvetési megszorítások, a megfelelő szakemberek hiánya, valamint a nyugati berendezések importtilalma évekig hátráltatták a fejlesztést. A magyarok még sokáig nem láthattak televízióközvetítést, mindez nem akadályozta meg a magyar sajtót abban, hogy hosszasan cikkezzen az amerikai televíziózás erkölcsromboló, kártékony hatásairól, miközben buzgón dicsérte a szovjet televízió kultúraterjesztő műsorpolitikáját. Aztán végre – szovjet tervek felhasználásával – 1956-ban új lendületet kapott a magyar televíziózás. A Széchenyi-hegyen megépült az 1 kW-os adótorony, elkezdték az Orion tévékészülékek sorozatgyártását,  a Lenin Intézetben az egykori tőzsdepalota Szabadság téri épületében megkezdődött egy stúdió kialakítása, és a következő év elején megérkezett az Angliából importált első közvetítő kocsi. A magyarországi televíziózás a Kádár-rendszer idején vette kezdetét, és ekkor élte fénykorát is. 1957 február 23-án indult meg az első rendszeres kísérleti adás, amelyet Budapesten és környékén lehetett fogni. Először heti két napon este fél hét és kilenc óra között, zenei és irodalmi műsorokat közvetítettek és filmeket vetítettek. A hivatalos indulásra néhány héttel később, május elsején került sor, amikor Kádár János a több százezernyi tömeg előtt a forradalom leverését ünnepelte. A magyarok erről főként a filmhíradóból értesülhettek, hiszen ekkor még csak néhány száz tévékészülék volt forgalomban. Ám a fejlődés 1957-től robbanásszerű volt, nőtt az adásidő és az előfizetők száma is megsokszorozódott; 1960-ban már több mint százezer előfizető nézhette a hét öt napján a Magyar Televízió adásait. 

Mivel a tévénézők még évtizedekig csak a Magyar Televízió adását tudták fogni, a főbb közreműködők, a bemondók, műsorvezetők, riporterek és hírmagyarázók – Takács Marika, Tamási Eszter, Antal Imre, Vitray Tamás – a hatvanas-hetvenes években mindenki kedvelt ismerősei lettek. Egy-egy esti műsorról – filmről, vetélkedőről, táncfalfesztiválról, műkorcsolyaközvetítésről – másnap az egész ország beszélt. De voltak a háttérbe húzódó szürke eminenciásai is a televíziónak: Matúz Józsefné világviszonylatban is példátlanul hosszú ideig, 1957-től 1985-ig töltötte be a hírműsorok főszerkesztői tisztét, vigyázva arra, hogy az ország népe csak a Párt és a kormány által helyesnek vélt hírekhez jusson a versenytárs nélküli egyetlen nézhető televízión.