A Rosenberg-házaspár kivégzése

Szerző: Hahner Péter

1953. június 19-én New York államban található Ossining város szövetségi börtönében, a Sing Singben villamosszékkel kivégezték a kémkedés miatt halálra ítélt Julius és Ethel Rosenberget. Ők voltak az első amerikai civilek, akiken kémkedésért végrehajtották a halálos ítéletet.

Mivel mindketten az Egyesült Államok Kommunista Pártjának a tagjai voltak, a kommunista világ nagyszabású tiltakozási kampányt kezdeményezett. Picasso megrajzolta a házaspár portréit, Jean-Paul Sartre pedig így mennydörgött a Libération című francia lap hasábjain: „Ez nem más, mint törvényes lincselés, ami vérrel mocskol be egy egész népet, és egyszer s mindenkorra fényesen leleplezi az Atlanti Szövetség csődjét és azt, hogy önök alkalmatlanok a nyugati világ vezetésére… Ne lepődjenek meg, ha Európát telekürtöljük a hírrel: vigyázat, Amerika megveszett! Szakítsunk meg vele minden kapcsolatot!” Budapesten a belvárosi Hold utca 1953 és 1990 között a Rosenberg házaspár utca nevet viselte. (Valószínűleg ez volt az egyetlen utca, amelyet nem egy személyről, hanem egy házaspárról neveztek el…) A kivégzettek ártatlansága olyannyira belevésődött a köztudatba, hogy még az MTA Történettudományi Intézete által 1998-ban kiadott, A nemzetközi élet krónikája című kötetben is arról olvashattunk, hogy ”nem bebizonyított” vád alapján végezték ki őket, majd egy szemelvényt találhatunk benne „a vádkoholás anatómiájáról” 

Nyikita Szergejevics Hruscsov azonban már az 1970-es években kiadott emlékirataiban kifejezte háláját Rosenbergék iránt, akik segítséget nyújtottak a szovjet atombomba elkészítéséhez. Az amerikai Ronald Radosh kezdetben ártatlannak tartotta őket, de miután áttanulmányozta és elemezte a per 200 000 oldalas dossziéját, The Rosenberg File című könyvében (New York, 1983, Holt, Rinehart and Winston) ő is bűnösnek találta őket. Az amerikai hírszerzésnek az úgynevezett Venona-akció keretében sikerült megfejtenie a szovjet rejtjelezett rádió-üzeneteket, amelyeket Moszkvából küldtek a KGB amerikai állomásaira, s ezek is a házaspár bűnösségét igazolták. Csakhogy a per idején ezt nem tehették még közzé, mert akkor a szovjetek megváltoztatták volna a kódot. A „Venona-táviratokat” csak 1995-ben hozták nyilvánosságra. Alekszand Felikszovnak, a KGB egykori tisztjének 1999-ben megjelent emlékiratai az utolsó kétségeket is eloszlathatták: megerősítette, hogy rengeteg információt kapott Julius Rosenbergtől, akinek a szervezetét a három legfontosabb nyugati kémszervezet egyikének nyilvánította. (Serguei Kostine – Alexandre Felikssov: Confessions d’un agent sovietique. Monaco, 1999, Le Rocher.) 2008-ban pedig, miután évtizedekig szüleik ártatlanságát hangoztatták, a kivégzettek két gyermeke is sajnálattal elismerte, hogy apjuk kém volt. (New York Times, 2008. szeptember 16.) 

Julius Rosenberg 1942 tavaszán kezdett hozzá ügynöki tevékenységéhez: sógora szerint bement a szovjet konzulátusra és felkínálta szolgálatait. Ethel Rosenberg öccse, David Greenglass 1943-ban az új-mexikói Los Alamos-i laboratóriumban kapott munkát, ahol az atombombával kapcsolatos kutatások folytak. Nővére és sógora arról próbálták meggyőzni, hogy az Egyesült Államoknak meg kellene osztani minden atomtitkot a szövetséges Szovjetunióval. Greenglass végül vázlatokat és a laboratórium munkatársainak névsorát bocsátotta Rosenbergék rendelkezésére. Julius Rosenberg pedig összehozta sógorát egy szovjet ügynökkel, majd 1945-ben ellopott az Emerson Radio Corporationtól egy gyújtókészüléket, és átadta a szovjeteknek. Kémszolgálata szépen bővült, egyre többen nyújtottak információkat neki rakétatechnológiai eljárásokról. 1943 és 1945 között több mint 9000 oldal terjedelmű dokumentumot juttatott el a szovjet hatóságokhoz.

A lebukások egy Klaus Fuchs nevű brit atomfizikus tudós leleplezésével kezdődtek meg, aki 1950. február 3-án beismerte a brit elhárításnak, hogy tíz éve a szovjeteknek kémkedik. Az ő vallomása alapján jutott el az FBI az amerikai Harry Goldig, majd Greenglassig. Ethel Rosenberg öccse nem volt hajlandó Mexikóba menekülni, ahogy sógora tanácsolta neki, inkább mindent bevallott. Juliust 1950. július 17-én, a feleségét augusztus 11-én tartóztatták le – eredetileg csak azzal a szándékkal, hogy a férjet szóra bírják. 

Rosenbergék mindent tagadtak a bíróság előtt, pedig bűnük beismerésével elkerülhették volna a halálbüntetést. Meg voltak győződve róla, hogy az Egyesült Államok hamarosan fasiszta állam lesz, viszont kitör majd a harmadik világháború, és Amerikában szovjetköztársaság jön létre. 1951. március 29-én az esküdtszék bűnösnek találta őket, s bár az ügyész nem kérte ezt, április 5-én Irving R. Kaufman bíró kimondta a halálbüntetést. A bíró abszurditásokat is a vádlottak fejére olvasott, még a koreai háborúért is őket vádolta. Eisenhower elnök pedig nem adott kegyelmet nekik, arra hivatkozva, hogy tettükkel több tízmillió ártatlan ember halálát okozhatták volna. 

A férj minden bizonnyal bűnös volt, még akkor is, ha igazi „atomtitkokat” nem tudott a szovjetek rendelkezésére bocsátani. Felesége viszont csak bűnpártolást követett el, pénz szállított és gépelt, vagyis az ő büntetése aránytalannak tűnik. Az FBI nem is kivégeztetni, hanem vallomásra kényszeríteni szerette volna őket, s még a villamosszék mellé is elhelyeztek egy telefont, hogy a halálra ítéltek az utolsó percben meggondolhassák magukat, s bejelenthessék, hogy vallomást tesznek. Ezzel elkerülhették volna a halált. Valamennyi bűntársuk vallott, s ezért csak börtönbüntetésre ítélték őket. Rosenbergék azonban még azt is tagadták, hogy kommunisták, a kémkedésben pedig tökéletesen ártatlannak nyilvánították magukat. A mártírhalált vállalva alighanem nagyobb segítséget nyújtottak a kommunista világnak, mint korábbi kémtevékenységükkel. 

Mivel a Rosenberg házaspár zsidó származású volt, a moszkvai vezetés, amely 1949 óta antiszemita politikát folytatott, és éppen az oroszországi zsidó értelmiségre készült lecsapni, örömest megragadta az alkalmat, hogy antiszemitizmussal és fasizmussal vádolja meg az Egyesült Államokat. Ezzel a prágai koncepciós perekről, Slánsky és zsidó vádlott-társai kivégzéséről is remekül el lehetett vonni a figyelmet. Belgiumban, Hollandiában, a skandináv országokban, Svájcban és Angliában „Mentsük meg a Rosenbergeket!” elnevezésű szervezetek nőttek ki a földből a szovjet propagandának és szervezésnek köszönhetően. Franciaországból 80 000 tiltakozó levelezőlap érkezett a Fehér Házba. A francia baloldal elképesztő hévvel vetette bele magát a kampányba, s még a jobboldal is a kegyelmet javasolta, a pápával az élen. 

Magyarics Tamás így foglalta össze a történteket a Rubicon 2005/ 9. számában: „A kommunista propaganda természetesen azonnal mártírokat faragott a választott hazájukat eláruló emberekből – számos olyan nyugati «társutas» értelmiségi készséges együttműködésével, akik még a sztálini terror nyilvánosságra kerülése után is hittek a «világmegváltó» eszmékben.”  Rosenbergék kétségkívül bűnösök voltak – de ha perükre nem a hidegháború csúcspontján és nem a koreai háború idején kerül sor, hanem öt évvel előbb vagy később, valószínűleg nem ítélték volna őket halálra.