A párizsi békeszerződés aláírása

Szerző: Szarka László

„Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna őszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a békeszerződés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát vagy programot csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát folytatni, mely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét, ezt azonban nem hangos demonstrációkkal, hanem a magyar kisebbségek életérdekeinek a reális biztosításával óhajtja érvényesíteni.”
(Részlet Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága c. tanulmányából) 

1947. február 10-én írták alá Magyarország és a második világháború győztes hatalmainak képviselői a párizsi békeszerződést. 

A Horthy Miklós sikertelen kiugrási kísérlet nyomán 1944. október 16-án hatalomra került Szálasi-féle hungarista kormány 1945. március 28-i megszűnéséig kitartott a náci Németország oldalán. Jóllehet, Magyarország már Kállay Miklós kormánya idején, majd az 1944 decemberében Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlés, illetve a dálnoki Miklós Béla vezetésével létrejött ideiglenes kormány is mindent megtett annak érdekében, hogy javítson kedvezőtlen pozícióján. Ugyanakkor a szovjetekkel már 1943 végén szövetségi szerződést kötött Beneš köztársasági elnök vezetésével 1945 tavaszán újjászülető Csehszlovákia, az 1944 augusztusában átállt Románia és a Tito vezetésével eredményes partizánháborút vívó Jugoszlávia jóval előnyösebb helyzetben volt. Mindez már a Faragho Gábor által 1944 októberében átvett előzetes fegyverszüneti feltételekből és az 1945 január 20-án Moszkvában megkötött magyar fegyverszüneti szerződés pontjaiból is kitűnt: Magyarország a háború végén kialakult hatalmi viszonyok között nem sok jót várhatott a békeszerződéstől. A fegyverszünet értelmében hazánk már 1945-ben megkezdte a háborús jóvátétel fizetését, felelősségre vonta a háborús bűnösöket és betiltotta a revizionista, illetve szélsőjobboldali szervezetek működését; ezek csupa olyan intézkedések voltak, amelyek majd a párizsi békeszerződésben is megjelentek. 

A békekonferencia 1946. július 29-én ült össze a párizsi Luxembourg palotában, és október 15-éig vitatta meg a Külügyminiszterek Tanácsa által az öt vesztes ország – Olaszország, Finnország, Bulgária, Románia és Magyarország számára  elkészített békeszerződés-tervezeteket. A magyar béketervezethez számos módosító, alapvetően szigorító szándékú javaslatot nyújtottak be a szomszédos országok, amelyeket tárgyuktól függően a konferencia területi, gazdasági vagy katonai bizottságaiban vitattak meg. A magyar bizottságok közül a legfontosabb az augusztus 17-én a jugoszláv Siniša Stankovič elnökletével megalakult Magyar Területi és Politikai Bizottság volt. A 21 állam részvételével  tanácskozó konferenciának tehát nem volt joga a végleges döntésre, csak ajánlásokat tehetett a Külügyminiszterek Tanácsának. A korabeli magyar politikai közvélemény  kezdetben még reménykedett abban, hogy legalább a magyar-román és a magyar-csehszlovák határok kisebb módosításával sikerül a trianoni területi döntéseket mérsékelni. Ezekről a reményekről azonban hamarosan kiderült, hogy – amint azt Kertész István, a magyar küldöttség főtitkára emlékiratának címében is megfogalmazta –, kivétel nélkül békeillúzióknak bizonyultak. 

A magyar békedelegáció Gyöngyösi János külügyminiszter vezetésével eredetileg öt fő cél elérésére törekedett: a magyar–román határ 5 majd 4 ezer km2-es módosítására, a magyar kisebbségek állampolgári jogainak biztosítására, s a csehszlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítésének megakadályozására, a Székelyföld autonómiájának elfogadtatására, valamint a jóvátételi terhek csökkentésére. Ezek közül egyedül a 200 ezer felvidéki magyar egyoldalú kitelepítésének csehszlovák tervét sikerült megakadályozni. Gyöngyösi bejelentette, hogy Magyarország csak a “népet földdel” elv alapján tudja befogadni további felvidéki magyarokat. Ugyanakkor csehszlovák delegáció azt javasolta, hogy Pozsonnyal szemben, a Duna jobb partján lévő öt magyar községet csatolják Csehszlovákiához. Ezt a pozsonyi hídfő kiszélesítésére vonatkozó követelést Moszkva támogatta, az Egyesült Államok és Anglia viszont ellenezte. Végül kompromisszum született: Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún Csehszlovákiához került, Rajka és Bezenye viszont maradt.

A Párizsban megvitatott békeszerződés-tervezetek véglegesítésére a külügyminiszterek tanácsának New Yorkban megtartott 1946 novemberi értekezletén került sor. Az öt vesztes állammal végül egy napon, 1947. február 10-én Párizsban írták alá a békeszerződést. Magyarország részéről Gyöngyösi János látta el kézjegyével a dokumentumot. Ennek alapján az ország határait az 1937. december 31-i – tehát a revíziós sikerek előtti – állapotok szerint húzták meg, kivéve a pozsonyi hídfőben elveszített három települést. 

A békeszerződések rontottak a kisebbségi magyar közösségek helyzetén: a versailles-i békerendszerrel ellentétben –az alapvető emberi jogi formulán túl – nem fogalmaztak meg semmilyen kisebbségvédelmi rendelkezést. Ráadásul a háború utáni időkben Szlovákiában, a Szovjetuniónak átadott Kárpátalján, a Vajdaságban és Erdélyben élő magyaroknak rendkívül súlyos megtorló és jogfosztó intézkedésekkel, a kollektív bűnösség elve alapján elrendelt jog- és vagyonvesztéssel, szigorú ítéletekkel és büntetésekkel, kényszertelepítésekkel, megtorlásokkal kellett szembesülniük az ott élő magyaroknak. A békeszerződés előírta a háborús bűnösök felelősségre vonását és a fasiszta szervezetek betiltását – Magyarországon ez ekkorra már nagyrészt megtörtént. A hazánkra kirótt jóvátétel összegét 300 millió dollárban állapították meg, amiből 200 millió a Szovjetuniót, 70 millió Jugoszláviát, 30 millió pedig a csehszlovák államot illette meg. 

A párizsi békeszerződésben a magyar hadsereg létszámát a nagyhatalmak 70 000 főben szabták meg, engedélyezve a nehézfegyverzet és a légierő fenntartását. Elrendelték a hazánkban állomásozó szovjet hadsereg kivonását; csupán akkora haderő maradását engedélyezve, amekkora a megszállási övezetekre bontott Ausztriával való szovjet összeköttetés biztosításához elengedhetetlen volt. 

A békeszerződést a magyar nemzetgyűlés 1947. június 24-én iktatta törvénybe. Az Egyesült Államok elnöke június 14 én, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa augusztus 29-én ratifikálta, s ezt követően 1947. szeptember 15-én lépett életbe. A demokratikus Magyarország nem olyan békét kapott, amelyet várt. Ez nem azért történt, mert a magyar diplomácia nem volt elég felkészült vagy körültekintő vagy azért, mert  Magyarország nem volt képes  időben kiugrani a háborúból. A náci Németország egykori szövetségeseivel a nagyhatalmak olyan békeszerződéseket kötöttek, amelyek  tartalmát az ő érdekeik határozták meg.  A nyugati nagyhatalmak saját nyugat-és dél-európai céljaikat követve hajlandók voltak engedményeket tenni Közép-Európában a Szovjetunió javára. Mindezt tetézte, hogy a békeszerződések aláírását követően az Európát kettéosztó vasfüggöny is leereszkedett, s emiatt a kelet-közép-európai térségben meghatározóvá vált a Szovjetunió politikai, ideológiai, gazdasági térfoglalása ellen semmilyen védelmet sem kínált. A Kelet-Közép-Európában az 1940-es évek végére kialakult az a szovjet blokk, amelynek nemzetei – a lengyel, magyar, csehszlovák forradalmak, reformkísérletek ellenére – négy évtizeden át a bipoláris hidegháborús világban, szovjet függőség alatt keresték a túlélés és a szuverenitás megújításának lehetőségeit.