A kékcédulás választások

Szerző: Tarján M. Tamás

„Olyan rettenetes szerencsétlenség-e a magyar demokrácia számára, ha néhány ezer ilyen parasztlevente nem fog szavazni ezen a választáson?”
(Kádár János) 

1947. augusztus 31-én tartották Magyarországon a hírhedt „kékcédulás választásokat”, ahol a Magyar Kommunista Párt (MKP) – Rajk László belügyminiszter hathatós segítségével – számos csalást követett el a győzelem megszerzése érdekében. Minden erőfeszítés dacára a kommunisták csak a szavazatok 22%-át kapták, ám ebben a politikai légkörben már nem a választók akarata döntött az ország sorsáról. 

A Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) oltalmának köszönhetően a Rákosi Mátyás-féle MKP gyakorlatilag a Szálasi-diktatúra megdöntése óta a demokratikus rendszer fölött állt, és 1945 után – a választói akarat dacára – mind jelentősebb szerepet kapott az ország irányításában. A SZEB befolyása nyomán az MKP-t eleve „megillették” bizonyos minisztériumi és államigazgatási pozíciók, amelyek segítségével aztán a hatalomátvételre készülő párt sikeresen terjeszkedett riválisai kárára. A kommunisták az „oszd meg és uralkodj!” hagyományos elve alapján növelték befolyásukat, amikor kollaboráns tevékenység vádjával ellehetetlenítették legkomolyabb ellenfeleiket, sőt a parlamenti pártokat – elsősorban az 1945-ös választáson abszolut többséget szerzett Független Kisgazdapártot – is felszólították és kényszerítették, hogy űzzék ki soraikból a „fasisztákat.” 

Ez volt az úgynevezett szalámitaktika, hiszen a belső ellentétektől szétzilált pártok hamarosan felszeletelődtek „baloldali” és „jobboldali” frakciókra, így kisebb kihívást jelentettek az MKP számára. Mindemellett a belügyminiszteri poszt állandóan a kommunisták kezében volt, így Rákosiéknak idővel arra is lehetőségük nyílt, hogy a demokratikus rendszer alapját, a szabad választásokat manipulálják. Erre az 1947. évi voksoláskor kerülhetett sor, aminek közvetlen előzménye a kisgazda párti Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatása és emigrációba kényszerítése volt. Nagy távozása után az MKP keresztülvitte, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök új választást írjon ki, amelyet a Belügyminisztérium és az ugyancsak kommunista befolyás alatt álló Országos Nemzeti Bizottság készített elő. 

Az 1947. augusztus 31-ére kiírt voksolás előtti két hónapban az MKP – rendeletek és törvények formájában – számos számára kedvező változtatást kényszerített ki. Júliusban az Országgyűlés – kommunista nyomásra – módosította a választójogi törvényt: számos világháború előtti jobboldali szervezetet fasisztának nyilvánítottak, azok egykori tagjait pedig megfosztották választójoguktól. A törvényt az utca embere csak „Lex Sulyokként” emlegette, mivel az egyértelműen a kommunisták egyik legkomolyabb ellenfelének, Sulyok Dezsőnek – a Magyar Szabadság Párt vezetőjének – az ellehetetlenítése érdekében született. A módosítással a választásra jogosultak száma 10%-kal csökkent, de a Belügyminisztérium még tovább „szanálta” a szavazókat, amikor a választói jegyzékből szándékosan kihagyott majdnem félmillió, „jobboldali érzelműnek” tartott állampolgárt. Ezt a „munkát” tetőzte be aztán a híres kék cédulák bevezetése, amelyek célja eredetileg az lett volna, hogy segítségükkel a választók lakóhelyüktől távol, más településeken is leadhassák szavazataikat. Valójában éppen ezek a cédulák nyitották meg a kommunisták számára a választási csalás lehetőségét. 

Így érkezett el 1947. augusztus 31-e, a választások napja. Bár sok körzetben tehetetlenül álltak a nyilvánvaló csalással szemben, egy-két helyen jegyzőkönyv készült a visszaélésekről: ezek tanúsága szerint a kommunista mozgósították híveiket, hogy azok gépkocsin, teherautón, de még kerékpáron is  a kék cédulák segítségével minél több helyen leszavazhassanak pártjukra. A kutatók szerint az MKP összesen 60-200.000 „kékcédulás” szavazatot nyerhetett, és ezek segítségével 22%-kal pedig győzedelmeskedni is tudott. Ám az eredmény a kommunista vezetés körében így is csalódást keltett; Rákosiék még törvénytelen eszközökkel sem érték el céljukat, ugyanis a kommunisták a Baloldali Blokk többi pártjával (a szociáldemokratákkal és a Parasztpárttal) együtt sem szereztek abszolút többséget az országgyűlésben.  Emiatt kénytelenek voltak a Független Kisgazdapártot is bevenni az  1947 szeptemberében megalakított  kormányba. 

Bár a kékcédulás választások kapcsán elsősorban az augusztus 31-i visszaélések ismertek, a kommunisták a későbbi hetekben is gondoskodtak arról, hogy az elvártnál gyengébb eredményt tovább „kozmetikázzák.” Paradox módon erre éppen úgy nyílt lehetőség, hogy a – 670 000 szavazatot szerző – Magyar Függetlenségi Párt csalással vádolta meg az MKP-t; amire Rákosiék hasonló vádakkal válaszoltak. Hamarosan bírósági eljárás indult, mely során a Major Ákos vezette ONB a kommunisták javára döntött, egyúttal pedig megsemmisítette a Függetlenségi Párt mandátumait. A „petíciós per” révén a Baloldali Blokk vitathatatlan többségbe került, így az MKP befejezhette a többpártrendszer felszámolásának folyamatát. 1947 után egészen 1990-ig már nem rendeztek többpárti választásokat Magyarországon. A szociáldemokraták beolvasztása és a Hazafias Népfront megalakítását követően a kommunisták – négy évtizedre – kiépítették az egypárti diktatúrát.