A budapesti Kossuth híd átadása

Szerző: Tarján M. Tamás

1946. január 18-án adták át a forgalomnak Budapest történetének legjelentősebb félállandó hídját, amely a Kossuth tér és a budai Batthyány tér között húzódott. A Kossuth Lajosról elnevezett ideiglenes átkelő a terveknek megfelelően 10 éven keresztül, 1956-ig biztosította az összeköttetést a Duna két partja között, ezután négy évvel pedig nyomtalanul eltűnt a főváros térképéről. 

A Kárpát-medencéből visszaszoruló német csapatok Hitler utasítása nyomán 1944–45 fordulóján mindent elkövettek annak érdekében, hogy Budapestnél megállítsák a Vörös Hadsereg előrenyomulását, így a „második Sztálingrádként” emlegetett több hónapos ostrom mérhetetlen szenvedést és pusztítást okozott. A fővárosi hidak elpusztítása azonban nemcsak a német, hanem a szovjet hadvezetésnek is érdekében állt, hiszen a hidak hadműveleti tereptárgyak voltak mindkét fél számára. A szovjetek már január elejétől csapásokat mértek a dunai átkelőhelyekre annak érdekében, hogy elvágják a németek visszavonulási útját, illetve utánpótlási vonalait. Miután a szovjet légierő és nehéztüzérség nem volt képes végrehajtani a hidak megsemmisítésére vonatkozó parancsot, végül a visszavonuló német haderő 1945. január 18-ig – Pestet végleg elhagyva – robbantotta fel kivétel nélkül Budapest hídjait.

Amikor a frontvonal túlhaladt a sokat szenvedett városon, az átkelőhelyek hiánya mindennél égetőbb problémaként jelentkezett, hiszen ez az állapot nem csak a város ellátása, vagy az újjáépítés szempontjából jelentett komoly nehézséget, de a szovjet csapatok számára is szükségesek voltak a hidak.

Miután a főváros környékén 1945 februárjában véget értek a harci cselekmények, a Vörös Hadsereg három hadihidat épített, amelyek közül a Margitszigeten át húzódó, Manci híd néven ismert átkelő tartósan is megmaradt. A szovjetek 1945 áprilisában mindhárom hidat átadták Budapestnek, a fővárosban pedig ez év során – az Erzsébet híd és a Ferenc József híd roncsainak közelében – két másik pontonhíd is elkészült. A városvezetésnek ugyanakkor azzal is számolnia kellett, hogy a németek által felrobbantott állandó Duna-hidak felújítása a következő jégzajlásig nem fejeződik be, ez pedig komoly gondot okozott, hiszen a jégár előreláthatólag az összes pontonhidat veszélyeztette. A városvezetés és a kormányzat hamarosan belátta, hogy a Buda és Pest közötti kapcsolat biztosításához egy masszívabb, legalább félállandó hídra is szükség lesz, amelynek helyét az 1945. április 19-én tartott kormányülés a Batthyány tér és a Kossuth Lajos tér között, a Parlament közvetlen közelében jelölte ki.

A félállandó híd megalkotásával a Manci híd szerkezetét megtervező Mistéth Endrét, illetve Hilvert Eleket bízták meg, akik egy kilencnyílású, részben fából, de főleg vasbetonból és acélból álló építményt szántak a Duna fölé. Terveik megvalósítása persze korántsem ígérkezett egyszerű feladatnak, hiszen 1945 májusában, közvetlenül a háború után a hídépítés szinte összes feltétele hiányzott: a nyersanyagokat biztosító gyárak nagy része elpusztult, vagy még nem üzemelt, a szükséges gépek ugyancsak romokban hevertek, és az építőelemek szállítása is jószerével kivitelezhetetlennek látszott. A heroikus munka végül mégis alig nyolc hónap alatt befejeződött.

A korabeli viszonyokat jelzi, hogy az építmény jelentős részét gyakorlatilag a Duna-hidak és a főváros épületeinek használható romjai adták, így a cölöpök lerakása után szervezett fémgyűjtés kezdődött Budapesten és az ország minden részén. Ennek következtében a zalai olajkutak és más lerombolt hidak hasznosítható elemei, harckocsik roncsai is hozzájárultak a 355 méter hosszú és 11 méter széles – két járműsávval, illetve járdával ellátott – átkelő megépüléséhez, amit az 1945 őszén bevetett modern úszódaruk is jelentősen meggyorsítottak. A kemény munkának hála a Kossuth híd a tervezett időben elkészült, így 1946. január 18-án Tildy Zoltán miniszterelnök és Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter átadhatta azt a főváros számára. Az új átkelő ekkor már valóban nélkülözhetetlen volt, ugyanis hét nappal az ünnepélyes átadás előtt a jégzajlás az összes ideiglenes hidat tönkretette, így egy hétig Pest és Buda között megszűnt az összeköttetés.

Jóllehet, a Kossuth híd esztétikai szempontból nem említhető egy lapon az 1946-tól átadott Duna-hidakkal, jelentősége mégis óriási volt. A Kossuth híd később egyre inkább feleslegessé vált, ugyanis hamarosan a Szabadság híd, a Lánchíd, az Erzsébet híd és a Petőfi híd is visszakapcsolódott a budapesti közlekedés vérkeringésébe, az évek során pedig a – kis túlzással – „összeeszkábált” építmény egyre rosszabb állapotba került.

Tíz esztendő múltán, 1956 tavaszán a fővárosi vezetés úgy döntött, lezárja az átkelőt a járműforgalom előtt, majd 1958-tól már a gyalogosok sem használhatták. Négy évvel később pedig a híd lebontásáról is határozatot hoztak. 1960 novemberére a Kossuth Lajosról elnevezett építmény utolsó elemeit is kiemelték a folyóból, 1963 elejére pedig már a mederben sem maradt nyoma a korábbi ínséges időkben nélkülözhetetlennek számító hídnak. Mistéth és Hilvert alkotásának helyét csak az Országház épülete mellett és a Duna túlpartján elhelyezett emléktáblák mutatják meg, az irodalomban azonban Háy Gyula Az élet hídja című drámájával maradandó emléket állított a mára szinte teljesen elfeledett Kossuth hídnak.