A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény aláírása

Szerző: Szarka László

"A cseheknek és szlovákoknak a német és magyar kisebbséggel kapcsolatos szörnyűséges tapasztalatai – hiszen a kisebbségek nagyobbrészt a köztársaság ellen irányuló hódító politika engedékeny eszközének bizonyultak, s közülük főként a csehszlovákiai németek kínálkoztak fel a cseh és szlovák nemzet elleni megsemmisítő hadjáratra – a megújított Csehszlovákiát mély és végleges beavatkozásra kényszerítik.”

(Részlet a csehszlovák kormány 1945. április 4-i kassai programjából) 

1946. február 27-én Budapesten Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár és Gyöngyösi János külügyminiszter aláírták a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt,  amellyel Prága és Pozsony azt kívánta elérni, hogy legalább annyi felvidéki magyar telepíthessenek ki Csehszlovákiából Magyarországra, ahány  magyarországi szlovákot toborzással sikerül önkéntes áttelepülésre megnyerni Csehszlovákiába. 

A cseh, szlovák polgári és kommunista pártok képviselőiből Beneš köztársasági elnök által kinevezett csehszlovák kormány 1945. április 4-én Kassán közreadott programjában a harmadik Csehszlovákia létrehozását változatlan határokkal és a hárommillió szudétanémet és a hétszázezer dél-szlovákiai magyar nélküli, szláv nemzetállamként tervezték. Alapelvként a kormányprogram a következőket jelölte meg: a korábban csehszlovák állampolgársággal nem rendelkező németeket és magyarok azonnal kiutasítják az országból; a két kisebbség 1938 előtt csehszlovák állampolgárságú tagjait pedig megfosztják állampolgárságuktól, s így külföldiként  Németországba és Magyarországra telepítik őket. 

A két kisebbség felszámolásában fontos szerep jutott a kormánytagok által kidolgozott és Beneš által ellenjegyzett elnöki dekrétumoknak, amelyek a prágai ideiglenes nemzetgyűlés 1945. október 28-i összehívásáig terjedő időszakban a törvényeket pótolták. Szlovákia területén csak azok az elnöki dekrétumok voltak érvénybe, amelyekhez a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) előzetesen hozzájárult. A magyarellenes intézkedések többségét a SZNT, illetve a szlovák tartományi kormányként működő megbízottak testülete által kibocsátott rendeletek szabályozták. 

Miután a szlovákiai magyarság egyoldalú kitelepítésére a nagyhatalmak 1945. augusztusi potsdami szerződése nem adott felhatalmazást Prágának, a prágai külügyminisztérium mindenáron kétoldalú megegyezésre akarták kényszeríteni a magyar kormányt. Ebben az igyekezetükben Moszkva és a Vorosilov tábornok által vezetett magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság támogatta őket. 1945 őszén a csehszlovákiai magyarokkal szemben egyre kíméletlenebb vagyon- és jogfosztó rendelkezések léptek életbe. Ezek megfékezése érdekében az ideiglenes magyar kormány megbízta Gyöngyösi János külügyminisztert, vegye fel a kapcsolatot a csehszlovák féllel. Prága és Pozsony első lépésként a lakosságcserét erőltette, a fennmaradó és állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarokat pedig egyoldalúan szerette volna Magyarországra kitelepíteni. 

A magyar külügyminiszter határozottan elutasította ezt a kettős javaslatot. A csehszlovák kormány 1945 őszén ezért a 88. számú beneši dekrétum alapján nekilátott a szlovákiai magyarok országon belüli  széttelepítéséhez, azt remélve, hogy ezzel rákényszerítheti Budapestet a lakosságcsere elfogadására. S minthogy a győztes hatalmak és a SZEB vezetői egybehangzóan ragaszkodtak a két fél megállapodásához, Gyöngyösi János 1945. december 3-án Prágába utazott. A tárgyalásokat vezető Vladimír Clementis kommunista külügyi államtitkár ragaszkodott ahhoz, hogy egyezzenek meg  a lakosságcseréről és a Magyarország által Csehszlovákiának fizetendő háborús jóvátétel esedékes tételeinek rendezéséről. Clementis hangsúlyozta, hogy a lakosságcsere a szudétanémet kérdés kezelésétől eltérően “a hazatelepülő magyarországi szlovákoknak” és “a Szlovákiából repatriáló magyaroknak” lehetővé teszi, hogy ingóságaikkal, gazdasági  eszközeikkel, állatállományukkal együtt települjenek a másik országba. Földjeik,  házaik és egyéb ingatlan vagyonuk után pedig kártérítést kapnak az addigi lakhelyük államában érvényes törvényeknek megfelelően. 

Gyöngyösi viszont egyértelművé tette, hogy “a lakosságcsere a magyar kormány részére csak úgy és akkor fogadható el, ha a visszamaradó magyarság sorsa megfelelő rendezést nyer. Ez nem jelentheti azt, hogy “a magyar lakosságnak azt a hányadát amely a népcsere útján nem volna kicserélhető, a csehszlovák állam egyszerűen átteszi Magyarországra.” A következő tárgyalási napon a magyar külügyminiszter felsorolta a Beneš köztársasági elnök és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott magyarellenes dekrétumokat, amelyek visszavonása nélkül eleve nem tartotta reálisnak a felvidéki magyarság sorsának megfelelő elintézését: az állampolgári és kisebbségi jogok biztosítását, a szabad nyelvhasználatot, a magyar tárgyalófél alapvető feltételnek tekintette. 

Az 1945. december 6-i ülésen a két fél tisztázta, hogy a lakosságcsere alapvető elveiben sikerült közelíteni a két fél álláspontját, de a fennmaradó felvidéki magyarok ügyében megmaradtak az éles különbségek. Prága számára egyformán elfogadhatatlan volt a Gyöngyösi által javasolt “népet földdel” elv határmódosítást feltételező javaslata, illetve a kisebbségi jogok helyreállításának a követelése. Clementis ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy azokat a magyarokat, akiket nem cserélnek ki a magyarországi szlovákokkal, egyoldalúan kell majd kitelepíteni. Kivételt csak azok jelenthetnek, akik időközben megkapják a csehszlovák állampolgárságot. 

Két hónappal, 1946. február 6-10. között a felvidéki magyarok egyre kilátástalanabb helyzete, valamint a győztes hatalmak és a SZEB sürgetése miatt ismét Prágába utazott. Decemberben kifejtett fenntartásai ellenére elfogadta a csehszlovák fél által javasolt lakosságcsere-megoldást. A két tárgyalási forduló után a csehszlovák kormány leállította a magyar férfiak 1945 decemberében elkezdett csehországi deportálását. Így került sor arra, hogy február 27-én Budapesten Vladimír Clementis és Gyöngyösi János aláírták a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt, amelynek V. cikke felhatalmazza a csehszlovák kormányt, hogy annyi magyar nemzetiségû személyt telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény, VIII. cikkében pedig a magyar kormány kötelezettséget vállal arra, hogy paritáson felül átveszi a szlovák népbíróságok által elítélt magyarokat. 

A 14 pontból álló lakosságcsere-egyezmény megerősítő okiratait a két fél május 15-én cserélte ki, a két ország parlamentje pedig törvényerőre emelte. Az egyezmény  2. pontja és annak Függeléke alapján a csehszlovák fél különbizottságot hozott létre, amelynek tagjai  “a nyilvános szónoklatokban, a sajtóban és mindennemű propaganda nyomtatványban, valamint a rádióban is kizárólag a szlovák vagy a cseh nyelvet fogják használni” a magyarországi szlovákok körében, hogy önként jelentkezzenek a Csehszlovákiába való áttelepülésre. A különbizottság Magyarország szlovákok által lakott településein 1946. március 4-étől hat héten át kulturális műsorokkal színesített toborzó rendezvényeket, nyilvános gyűléseket tartott. Ez alatt a magyar kormány biztosította a helyszínt, a rádióban pedig a megfelelő adásidőt. A csehszlovák propagandisták így próbálták elérni, hogy  minél több szlovák jelentkezzen a Csehszlovákiába való áttelepülésre. A lakosságcsere magyarországi végrehajtására Budapest székhellyel, Daniel Okáli vezetésével létrehozták a Csehszlovák Áttelepítési Bizottságot (CSÁB), s annak területi kirendeltségeit az alábbi településeken: Budapest, Kerepes, Aszód, Kiskőrös, Esztergom, Bánhida, Rétság, Balassagyarmat, Salgótarján, Miskolc, Forró, Sátoraljaújhely,  Nyíregyháza, Szarvas, Békéscsaba, Tótkomlós, Gyöngyös és  Pécs. 

A Magyar Áttelepítési Kormánybizottság (MÁK) Jócsik Lajos vezetésével 1946. szeptember 28-án, a 11.040/1946. sz. M. E. rendelet alapján jött létre. A tényleges munkát azonban csak lakosságcsere 1947. tavaszi beindításával kezdte el. Ekkorra Miskolcon, Nyíregyházán, Békéscsabán, Tótkomlóson, Kecskeméten, Gyöngyösön, Balassagyarmaton, Pécsett, Baján, Szekszárdon, Székesfehérváron, Komáromban, Győrött, Sopronban, Kaposváron létrehozták a MÁk-kirendeltségeket, amelyek a felvidéki magyar kitelepítettek befogadását készítették elő. Az ország szlovákok lakta területei mellett a magyarországi német régiók nagyobb városaiban is kirendeltségek jöttek létre. Jóllehet eredetileg a felvidéki magyarokat – egyfajta magyar-szlovák ikresítéssel – kizárólag a magyarországi szlovákok helyére kellett volna letelepíteni, a valóság azonban felülírta ezt az elképzelést: minthogy nem volt elegendő telephely a szlováklakta településeken, tanyákon,  a megoldást az 1946-ban kitelepített németek után felszabadult Tolna, Baranya, Bács-Bodrog, Esztergom és Pest megyei házakban és birtokokon való elhelyezés jelentette. A MÁK budapesti központja mellett elkezdte működését a Pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatal, amely a szlovákiai magyar kitelepítettek érdekeit képviselte. A lakosságcsere folyamatát az egyes szlovákiai helyszíneken magyar részről a MÁK pozsonyi kirendeltségének munkatársai felügyelték. A felvidéki magyarok letelepítéséért és elhelyezéséért pedig az érintett községekben létrehozott telepítési bizottságok feleltek. 

A CSÁB számára három hónap állt rendelkezésére az áttelepülésre jelentkező magyarországi szlovákok és csehek összegyűjtésére. 1946. június  végéig  97 610 fő nyilvánította ki szándékát a csehszlovákiai áttelepülésre. A névjegyzék pontosítása után az áttelepülésre jelentkezők végleges száma a két ország kimutatásai szerint 95 ezer fő volt. Csehszlovákiából a Szlovák Telepítési Hivatal irányította a szlovákiai magyarok kitelepítésre való kijelölését. A népcserével főleg a csallóközi, mátyusföldi, Garam-és Ipoly-menti, valamint a gömöri, bodrogközi kompakt magyar régiók településeit próbálták megbontani. A csehszlovák kormány 1946. augusztus 26-án átnyújtott névjegyzékében az egyezmény V. cikke alapján 106 ezer főt, a VIlI. cikk alapján pedig 75 ezer, összesen tehát 181 ezer főt jelöltek ki a lakosságcserére. Ez utóbbi számot a MÁK kezdettől fogva elfogadhatatlannak tartotta és ennek az álláspontjának – a vitás kérdéseket közös véghatározatokban rendező Magyar-Csehszlovák Vegyesbizottságban – sikeresen érvényesítette.

Miután a lakosságcsere ütemezését, a szállítható ingóságok, a személyi és vagyoni paritás kérdéseit a vegyesbizottság véghatározatai szabályozták, 1947. április 12-én a Galántai és Lévai járásban élő magyarok, illetve a tótkomlósi szlovákok cseréjével indult, és kisebb-nagyobb megszakításokkal 1948 decemberéig tartott. A MÁK 1949. januári zárójelentése alapján a Csehszlovákiából Magyarországra kitelepített magyarok száma  összesen 87 839 fő, a Csehszlovákiába áttelepült magyarországi szlovákok száma pedig összességében 71 215 fő volt. Rajtuk kívül az úgynevezett belső telepítések során a  25 magyarlakta dél-szlovákiai járásba ötezer szlovák családot telepítettek az észak-szlovákiai járásokból, akik a helybeli szlovákokkal együtt közel 70 ezer hektárnál több földet és 2500-nál több házat kaptak a dél-szlovákiai magyarok elkobzott vagyonából.

Itt kell megjegyeznünk, hogy a magyar Országgyűlés 2012. december 7-én elfogadott határozat a lakosságcsere kezdőnapját, április 12-ét a kitelepített felvidéki magyarok emléknapjává nyilvánította.