A szövetségesek elpusztítják Drezda városát

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem ismertük meg többé az utcánkat. Bármerre néztünk, mindenhol csak tűz volt.”
(Lothar Metzger drezdai szemtanú) 

1945. február 13-án éjjel indította meg bombázóit a brit légierő a szászországi Drezda városa ellen, melyet a következő 24 órában a szövetséges pilóták a földdel tettek egyenlővé. Ez volt a második világháború legpusztítóbb európai légi támadása.  

A második világháború szomorú újdonságot hozott a hadászatban, ugyanis a totális háború ideológiája és a technika páratlan fejlődése miatt a civileket addig soha nem látott mértékben tették ki a hadseregek pusztításainak. Utóbbi téren a repülőgépek hadba vetése okozta a legtöbb keserűséget, hiszen a légitámadások során képesek voltak arra, hogy sok száz kilométeres távolságban pusztító bombaterheikkel városokat romboljanak le. Arra azonban még nem voltak adottak a feltételek, hogy a bombázó gépek pilótái csak a tényleges katonai célpontokat semmisítsék meg. Mindez azért fontos, mert a civileket ért első támadások többnyire tévedés számításokon alapultak: az 1940. július-októberi angliai csata légi terrorját például Hitler azután rendelte el, hogy a Royal Air Force egy éjszakai bombázással torolta meg a Harrow kerület elleni véletlen támadást. 

A történészek közül többen is a kassai légitámadás mögött szintén hasonló tévedést feltételeznek, ugyanis a város bombázása kapcsán az tűnik leginkább valószínűnek, hogy a  Szlovákiához tartozó Eperjes ellen küldött szovjet kötelék bombázta – tévedésből – az első bécsi döntés után ismét magyarországivá lett várost. A probléma az volt, hogy a küzdelem hevében a felek háborús propagandája ezeket a támadásokat szándékos mészárlásnak állította be, és aszerint is reagált rájuk: ez biztosított „jogalapot” a Luftwaffe angliai terrorbombázásához, amit a RAF később a német városok porig rombolásával torolt meg, amire azután a nácik a V-rakétákkal próbáltak meg válaszolni. A brit támadások közül is kitűnt azonban az 1943. évi hamburgi és az 1945. február 13-án éjjel végrehajtott drezdai légitámadás, ahol a korábbi túlzó -100-200 ezres – becslésekkel szemben a legújabb kutatások 20–25 ezer főre teszik az áldozatok számát. 

Bár Hitler az 1940-41. évi angliai csatában hiábavalóan reménykedett abban, hogy a civilek elleni terrorral térdre kényszerítheti a briteket, a normandiai partraszállás után a szövetséges stratégáknál is fontos szerepet játszott a polgári lakosság megfélemlítése, mert úgy vélték, az elősegítené a nácik kapitulációját. Miután a kétfrontos harcban a Luftwaffe 1944-re gyakorlatilag felmorzsolódott, a brit és amerikai gépek lényegében akadálytalanul mozoghattak a német légtérben. Bombaterheikből pedig gyakran hullott Magyarországra is. Az angolszász hatalmak kelet-németországi támadásainak fő célja a szovjet előrenyomulás elősegítése volt, Churchill és Roosevelt ugyanis Jaltában ígéretet tett arra, hogy a légicsapások a jövőben is folytatódnak majd. 

A jaltai konferencia befejezése után két nappal, 1945. február 13-án került sor a Drezda elleni támadásra, amit hivatalosan később azzal indokoltak meg, hogy a szászi főváros fontos közlekedési csomópontnak számított a fronthoz egyre közelebb kerülő térségben. Ha a pusztítás mértékét nézzük, ez az érvelés meglehetősen hamisnak tűnik, ráadásul hangsúlyoznunk kell, hogy Drezdában nem működtek jelentős ipari létesítmények, lakói pedig abban is reménykedhettek, hogy a szász választófejedelmeknek köszönhetően világszép barokk város elkerülheti majd a pusztítást. Ebben bízott egyébként a szovjet hadsereg által megszállt kelet-poroszországi, sziléziai területekről elmenekült több százezer német állampolgár is, akik átmenetileg itt próbáltak menedéket nyerni, mielőtt tovább haladtak volna nyugat felé. 

A légi támadásokkal szemben Drezda a reményen kívül másra jószerével nem is hagyatkozhatott, ugyanis összefüggően kiépített légvédelmi rendszerrel nem rendelkezett, a front közelsége miatt pedig a Luftwaffe sem tudott számára segítséget nyújtani. Az Elba Firenzéjeként emlegetett várost egyébként korábban is érték már bombázások, melyek a közelben található olajipari üzemet, illetve a vasútállomást pusztították el. 

Ezek a támadások azonban messze elmaradtak az 1945. február 13-i légicsapástól. Ezen a napon ugyanis este 10 óra körül több száz bombázó jelent meg a drezdai égbolton, és a később érkező gépek segítségére szolgáló jelzőfények mellett nagyrészt foszforos gyújtóbombákat dobott a városra. A robbanószerkezetek hatalmas, hurrikánszerű tűzvihart gerjesztettek, amit aztán az éjjel fél kettőkor érkező mintegy 500 további repülőgép bombaterhe még tovább fokozott. A brit királyi légierő körülbelül 800 Avro Lancaster bombázója gyakorlatilag földig rombolta az Elba-parti várost, de a pusztításnak még nem volt vége. Másnap délelőtt ugyanis amerikai gépek jelentek meg Drezda felett, amelyek módszeresen lebombázták a füstölgő romok közül még kiemelkedő tornyokat, háztömböket.  

Drezda így két nap alatt teljesen megsemmisült, az pedig máig kérdéses, hogy a menekültek által egymillióra duzzasztott lakosság milyen arányban élhette túl a kegyetlen támadást. A britek hivatalosan 35 000 főben adták meg a drezdai áldozatok számát, a német becslések pedig 135-200 000 főre becsülték az emberi veszteségeket.  A 2009-2010, illetve 2019. évi szakértői elemzések a korabeli halotti anyakönyvi kivonatok, temetési jegyzőkönyvek kritikai összegzése alapján 23-25 ezer főben adták meg az áldozatok számát. Jelentős részük a foszforbombák nyomán kialakult pokoli tűzvihar, illetve a robbanószerekkel felszabadult mérgező gázok belélegzése miatt veszítette életét. 

Drezda tragédiájáról tehát elmondhatjuk, hogy a nyugati  szövetségesek kelet-közép-európai háborús tevékenységének történetében egy tragikus sötét folt, hiszen megalapozott a gyanú, hogy a támadás legfőbb motivációja a megtorlás, a civilek között okozott lehető legnagyobb mértékű pusztítás volt. A február 13-án végrehajtott bombázás emléke máig él, sőt, egyes jobboldali szélsőséges csoportok ezzel a légi támadással  próbálják rehabilitálni a náci Németország háborús céljait. 

Drezda lerombolása azonban nemcsak a nácizmus ellen irányult, hanem a német civilek, ezáltal pedig az egész emberiség tragédiájává vált. A rengeteg emberélet mellett civilizációnk számos nagyszerű alkotása is elveszett az Avro Lancasterek által gerjesztett tűzben. Megsemmisült a barokk városközpont sok értékes épülete, súlyosan megsérült a Zwinger palotaegyüttes, a Semper-operaház, a Királyi Palota és a Frauenkirche. Ez utóbbit csak 2005-ben állították helyre. A híres drezdai képtárat is találat érte. S bár a legértékesebb műtárgyak nagyobbik részét a németek korábban biztonságos helyekre szállították, a Drezdában maradt műtárgyak közül sok elpusztult vagy elveszett. A háború után a szovjet csapatok megtalálták az elrejtett műkincsek többségét, köztük Raffaello Sixtusi Madonnáját, s ezek jelentős részét a Szovjetunióba vitték trófeaként. Többségüket 1955-ben visszajuttatták az NDK-nak. Összegezve elmondhatjuk, hogy a nyugati szövetségeseknek ez a háború végi támadása, Drezda és más városok lerombolása kétségkívül pszichológiailag befolyásolta az ellenfél magatartását, de tényleges katonai hatásukban éppen úgy nem bizonyult döntőnek Németország „megtörésében”, mint korábban a Luftwaffe angliai terrorbombázása.