Életbe lép Edvard Beneš 33. számú elnöki dekrétuma

Szerző: Tarján M. Tamás

1945. augusztus 2-án jelent meg Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök magyarokat és németeket sújtó 33. számú elnöki dekrétuma, amely az ország területén élő két nem-szláv nemzetiség tagjait megfosztotta állampolgárságától.

Az 1945 áprilisa és októbere között kiadott elnöki dekrétumok az új csehszlovák parlament megválasztásáig terjedő időszakban a törvényeket helyettesítették. Éppen úgy, mint az 1940 júliusától 1945 márciusáig Londonban működött emigráns csehszlovák kormányzat időszakában, amelynek élén köztársasági elnökként szintén Beneš állt. A Londonban kiadott 44 elnöki dekrétum tervezetét a britek, amerikaiak által 1940-41-ben elismert emigráns csehszlovák kormány miniszterei készítették és azt emigráns kormány, valamint az elnök tanácsadó testületeként létrehozott államtanács és jogi tanács egyaránt megvitatta. Miután a második világháború végén Beneš Londonból Moszkván keresztül tért vissza az országba, az ottani csehszlovák kommunista emigrációval kiegyezve új kormányt nevezett ki. Moszkvából – a londoni és a moszkvai emigráció tagjainak kíséretében, vonattal Kassára utazott. A szovjetek által megszállt város a magyar fegyverszüneti egyezmény alapján visszakerült a csehszlovák államhoz. Ott jelentette be az új kormány névsorát és programját. Ez kassai csehszlovák kormányprogram már előrevetítette a német és magyarellenes intézkedéseket: a szovjet külpolitikai orientáció megerősítése, a cseh-szlovák újraegyesülés fő irányai mellett az ország homogén szláv nemzetállammá változtatásának módozatait. A két nem szláv – német és a magyar – kisebbséggel szemben a kollektív bűnösség elve alapján szigorú büntetések alkalmazását hirdette meg. Ezek között a vagyonelkobzás, a polgári, nemzetiségi és szociális jogok megvonása mellett – a bizonyíthatóan antifasiszta magatartású németek és magyarok kivételével – az állampolgárság kérdésének felülvizsgálata is szerepelt: „A többi német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár csehszlovák állampolgársága megszűnik. Ezek a polgárok újra optálhatnak Csehszlovákia javára, miközben a köztársaság hatóságai fenntartják maguknak minden kérelem egyéni elbírálásának jogát. Azokat a németeket és magyarokat, akiket a köztársaság, valamint a cseh és a szlovák nemzet elleni bűncselekmények miatt bíróság elé állítanak és elítélnek, megfosztják csehszlovák állampolgárságuktól és, amennyiben nem sújtja őket halálos ítélet, örökre kiutasítják a köztársaságból. Azokat a németeket és magyarokat, akik az 1938-as müncheni döntés után költöztek a Csehszlovák Köztársaság területére, azonnal kiutasítják a köztársaságból, hacsak nem indul ellenük bűnvádi eljárás. Kivételt csak azok a személyek képeznek, akik Csehszlovákia érdekében tevékenykedtek.“  

Beneš már a világháború alatt is több alkalommal egyértelművé tette, hogy a két nem szláv kisebbséget felelősnek és bűnösnek tartja az első és második Köztársaság 1938-1939. évi megszűnéséért.  Ezért mindent elkövetett annak érdekében, hogy a harmadik köztársaság a csehek és szlovákok homogén nemzeti államává váljon. Ennek érdekében a központi prágai kormány mellett a Pozsonyban egyfajta tartományi kormányként működő szlovák megbízotti testület sorra hozta a jogfosztó és jogkorlátozó rendelkezéseket. A hárommilliós német kisebbségből májustól kezdve több százezer főt katonai erővel elűztek a Szudéta-vidékről, és egyoldalúan kitelepítettek mintegy negyvenezer magyart, akik a bécsi döntés után települtek a Magyarországnak ítélt felvidéki területre.

A kényszermigráció és a reszloakizációnak nevezett, de az esetek többségében szintén kényszer hatására választott asszimiláció homogenizációs céljait szolgálta a két nem-szláv nemzetiség kollektív vagyon- és jogfosztása Ennek jegyében az az 1945 áprilisa és októbere között kibocsátott 143 köztársasági elnöki rendelet közül 13 közvetlenül a nem-szláv kisebbségek ellen irányult. Május 19-én vizsgálat alá vették a magyarok és németek vagyonát, június során döntöttek a mezőgazdasági tulajdon elkobzásáról. Július 20-a után pedig a prágai kormány már a magyar területek szlovákok és cseh betelepítéséről – és a magyar földbirtokok, üzemek “nemzeti gondnokság” alá helyezéséről határozott. Mindeközben a csehszlovák hivatalok elbocsátották a magyar köztisztviselőket, száműzték az egyetemekről a magyar diákokat, és megszüntették a magyar oktatási intézményeket. Szerte az országban népbírósági perek indultak, melyek a kollektív bűnösség elve alapján a cseh és szlovák kollaboránsok mellett aránytalanul sok németet és magyart ítéltek el. Kassán például 1946 nyarán egyetlen eljárás során több mint 700 magyart állítottak nemzeti bíróság elé. 

A jogfosztó intézkedések tetőpontja az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. számú elnöki dekrétum volt, mely – “az aktív antifasiszták” kivételével – valamennyi német és magyar nemzetiségű megfosztott állampolgárságától, vagyis de facto kizárta őket a társadalomból, és ellehetetlenítette életüket. A rendelet kiadásában nagy szerepet játszott, hogy az augusztus 2-án véget ért potsdami konferencián a győztes nagyhatalmak egyetértettek a németek németországi zónákba való kitelepítésével, de nem támogatták a magyarság egyoldalú kitelepítését. Beneš a müncheni és bécsi döntés után német, illetve magyar állampolgárságot kapott két nemzetiség esetében már hosszabb ideje mérlegelte a németek és magyarok állampolgársági alapon történő kizárását a csehszlovák állam kereteiből. A magyarok esetében a potsdami döntés után a csehszlovák kormánynak eleve más módszert kellett találnia arra, hogy megszabaduljon nem kívánt kisebbségéről. Erre a legcélszerűbb eszköznek a lakosságcsere volt, amit Vladimir Clementis csehszlovák külügyi államtitkár egyezkedés és zsarolás – a felvidéki magyarok egy részének csehországi deportálása – árán 1946 februárjában egyezményben, 1947 tavaszán pedig a gyakorlatban is elért. 

A Beneš elnök által kibocsátott dekrétumok időközben – 1946 tavaszán – visszamenőleg törvényerőre emelkedtek és egészen az 1948-as, Klement Gottwald nevéhez fűződő kommunista hatalomátvételig  Prága és Pozsony kisebbségi politikájának fő oszlopát jelentették. A kassai kormányprogram és az 1948. február kommunista fordulat közötti három évben a dél-szlovákiai magyarság szinte teljes vagyon- és jogfosztást szenvedett el: ráadásul igyekeztek erőszakkal kitoloncolni őket az országból, majd a párizsi béke megkötése után a lakosságcserére kijelöltek kitelepítéséve, csehországi kényszermunkával és az úgynevezett reszlovakizációval próbálták megtörni a magyar nemzeti öntudatot. A kommunista fordulat után Moszkva igyekezett a táboron belüli ellentéteket tompítani, így a Gottwald-kormány idején a csehszlovák parlament 1948 októberében törvényben biztosította, hogy valamennyi kérvényezőnek megadják a csehszlovák állampolgárságot. 

Edvard Beneš kisebbségeket érintő dekrétumai számos ponton sértették az alapvető emberi jogokat, mert nemzetiség alapján súlyos jog- és vagyonvesztésre ítélték a német és magyar kisebség tagjait. Mindennek dacára a jogfosztó törvényeket mind a rendszerváltás utáni Csehszlovákia, mind a szétváló cseh és szlovák állam mint hatályukat már elveszítő és más törvények által érvénytelenné vált jogszabályokat nem törölte ki és nem zárta ki jogrendjéből. Így több esetben német, osztrák, magyar vagy éppen szlovákiai magyar állampolgárok panaszai nyomán máig előfordulnak olyan esetek, amikor a dekrétumokra hivatkozva történnek vagyoni kisajátítások. Összességben a Beneš-dekrétumok fájó emléket jelentenek az egykor jogfosztottak – és utódaik – számára, s máig feszültségeket váltanak ki a közép-európai nemzetek között.