Az el-alameini csata kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

1942. július 1-jén kezdődött meg az El-Alameinnél vívott első ütközet, melyben az Erwin Rommel vezette Német Afrika-hadtest (Deutsches Afrikakorps) és az olasz gyarmati hadsereg sikertelenül próbálta áttörni a szövetségesek védelmi vonalát.

A Mussolini vezette fasiszta Olaszország régóta tervezte, hogy líbiai és etiópiai gyarmatait Egyiptom és Szudán területének megszerzése után egy északkelet-afrikai egységes birodalommá kerekíti ki, ezért az olasz hadsereg az 1940-es esztendő német sikerei nyomán támadást indított a Nílus völgyének meghódítására. Más hadszínterekhez hasonlóan azonban itt sem termett sok babér az olaszok számára; Mussolini Hitler segítségére szorult, aki Erwin Rommelt küldte Észak-Afrikába. Az 1941 februárjában felállított Afrika Korps hamarosan átvette a kezdeményezést az olasz gyarmati erőktől, és 1941–42 során változó eredménnyel harcolt a főleg brit, új-zélandi és ausztrál erőkből álló szövetséges védőkkel szemben. 

A sivatagi háború mindkét fél számára komoly kihívást jelentett. Egyfelől a sivatagi terepen jóval nyíltabb és szabadabb hadmozdulatokat lehetett végrehajtani az ellenséggel szemben, másfelől azonban számolni kellett az embertelen klímával: egy meggondolatlan előrenyomulás, az utánpótlási vonalak elvesztése akár az egész frontvonal összeomlását jelenthette. A Líbiába előrenyomuló britek 1941 tavaszán Rommel személyében – vesztükre – mesteri ellenfélre akadtak, aki létszámbeli és haditechnikai hátrányán felülkerekedve, 1942 januárjában offenzívát indított a Nílus elérésére.

Időközben Churchill is támadásra utasította a szövetséges csapatokat irányító Claude Auchenlecket, az észak-afrikai fronton azonban mégis a németek kerültek kezdeményező helyzetbe: Rommelnek ugyanis végül sikerült elfoglalnia a fontos kelet-líbiai kikötőt, Tobrukot. Itt a tengelyhatalmak erői készleteiket is feltölthették, és június 21-e után folytathatták offenzívájukat egészen Egyiptom határáig.

Churchillt rémülettel töltötte el a hír, miszerint a németek már a Nílus közelében járnak, hiszen az egyiptomi brit uralomról nehezen lehetett elmondani, hogy a helyi arabok szimpátiáját élvezte volna. A németek is tisztában voltak ezzel, ezért a Luftwaffe ledobott szórólapok segítségével megpróbált felkelést kirobbantani a hátországban, miközben Rommel és Enea Navarini olasz tábornok egészen El-Alamein térségéig nyomultak előre, és július 1-jén megrohamozták Auchinleck tábornok állásait.

A hadjárat tetőpontján a védelem jelentős erőfölényt képviselt. Ez önmagában még nem jelentett újdonságot, hiszen Rommel és az Afrika Korps 1941 februárja óta állandóan hátrányban küzdött a szövetségesekkel szemben; az igazi problémát El-Alameinnél az okozta, hogy a kiépített védelmi vonal csupán egy viszonylag szűk sávon volt támadható, mivel a csata helyszínétől délre húzódó Kattara-sivatag lehetetlenné tette az átkaroló hadműveleteket. A július elsején kezdődő ütközet során jelentős veszteségeket szenvedtek az amúgy is kimerült német és olasz csapatok, miközben a britek – Indiából – megoldották a védők ellátását, és seregüket friss indiai, dél-afrikai és ausztrál csapatokkal egészítették ki.

A szövetségesek végül az október 23-án kezdődő második el-alameini ütközetben arattak döntő győzelmet az Afrika Korps ellen. Közben Tunézia irányából megindult a Fáklya-hadművelet, ezzel a német–olasz csapatok két tűz közé kerültek. A tengelyhatalmak erői 1943 májusában kapituláltak a szövetségesek előtt, akiknek afrikai győzelme előkészítette az olaszországi partraszállást, és Hitler legjelentősebb szövetségesének legyőzését.