Merénylet Trockij ellen

Szerző: Hahner Péter

Leiba Davidovics Bronstein 1879. november 7-én (az Oroszországban 1918-ig használatos Julianus-naptár szerint október 26-án) született az ukrajnai Janovka nevű birtokon (ma: Bereszlavka). Huszonhárom éves korától a Lev keresztnevet használta. Apja gazdag zsidó bérlő volt egy nagybirtokon. Trockij elszakadt a zsidó kultúra hagyományaitól, mert tíz éves korától anyja művelt, értelmiségi unokaöccsénél lakott a gazdag, kozmopolita Odesszában. Apja mérnöknek szerette volna taníttatni, ő azonban tizennyolc évesen narodnyik barátaihoz költözött és a hivatásos forradalmár pályát választotta. Megalapították a Délorosz Munkásszövetséget (1897), s előadásokat tartottak Odessza és Jekatyerinoszláv munkásainak. 

1898-ban az egész csoportot letartóztatták. A vizsgálati fogságban Lev megismerkedett a marxizmussal. A Léna folyó melletti Uszt-Kut faluba száműzték. 1902-ben megszökött, s ekkor kezdte használni a Trockij nevet, mert ilyen néven szerzett útlevelet. Londonban a száműzött Leninhez csatlakozott, s az emigráns oroszok egyik kedvence lett, akik nagyra értékelték írói és szónoki képességeit. Egy ideig nem kötelezte el magát sem a bolsevikok, sem a mensevikek mellett. 1904-ban így írt: „Lenin módszerei ide vezetnek majd: a pártszervezet azonosítja önmagát a párt egészével, majd a központi bizottság azonosítja önmagát a pártszervezettel, s végül egyetlen diktátor azonosítja magát a központi bizottsággal.” 

Az 1905-ös forradalom idején visszatért Szentpétervárra, ahol a  szovjet szovjet elnökévé választották. A forradalom leverése után életfogytiglani kényszerlakhelyet jelöltek ki a számára a szibériai Obdorszkban, de még az odavezető út során megszökött, s Bécsben telepedett le. Pravda címmel lapot alapított, és kidolgozta a „permanens forradalom” elméletét. Eszerint az elmaradott Oroszországban, ahol a burzsoázia fél a tömegektől, még a polgári-demokratikus forradalom feladatai (az autokrácia felszámolása, a köztársaság kikiáltása, a szabadságjogok biztosítása) is a proletariátusra várnak. A munkásoknak pedig arra kell törekedniük, hogy a polgári demokratikus forradalmat továbbfejlesszék szocialista forradalommá. Mivel erre csak akkor van remény, ha a proletariátus átveszi a hatalmat a fejlettebb európai országokban is, mindent meg kell tenni a forradalom terjesztésére. 

New Yorkban szerzett tudomást az 1917-es februári forradalom kitöréséről. 1917 májusában érkezett meg a Petrográdra átkeresztelt Szentpétervárra, ahol ünneplők fogadták az előző forradalom híres hősét. Követőinek csoportját területköziek néven emlegették, s egy ideig arra törekedett, hogy valamennyi szocialista csoport közösen alkosson kormányt. Majd közeledni kezdett Leninhez, aki elfogadta a permanens forradalom elméletét. 

Vezető szerepet játszott a petrográdi szovjet forradalmi katonai bizottságának létrehozásában, a katonák és a vörösgárdisták mozgósításában, s a felkelés előkészítésében. Október 25-én pedig a második szovjetkongresszus előtt ő jelentette be, hogy az ideiglenes kormányt megdöntötték. Trockij nevezte el az új kormányt népbiztosok tanácsának. Külügyi népbiztosként (1917. november 8.—1918. március 13.) az európai forradalmak győzelmében bizakodott, de arra kényszerült, hogy drámai viták után elfogadja a németekkel megkötött breszt-litovszki béke aláírását (1918. március 3.). Hadügyi népbiztosként (1918. március 13.—1925. január 15.) Trockij minden előzetes katonai tapasztalat nélkül hozta létre párezer bolsevik vörösgárdistából és képzetlen újoncokból az 1920-ra már ötmillió fős Vörös Hadsereget. A kormány bizalmatlan tagjaival szembe szállva elérte, hogy a régi, cári hadsereg mintegy 75 000 tisztje csatlakozzon hadseregéhez. Rendkívül nagy szerepük volt abban, hogy a bolsevikok végül győzedelmeskedtek a polgárháborúban. Trockij viszont tapintatlanságával, agresszivitásával és türelmetlenségével rengeteg ellenséget szerzett magának, akik közül Sztálin bizonyult legveszedelmesebbnek. Pedig a gondolkodásmódja lényegileg nem különbözött Sztálinétól: neki is az volt a végső válasza minden kifogásra, hogy a hatalomban lévők a haladást képviselik, s ez minden általuk alkalmazott eszközt igazol.

Trockijt 1919. március 25-én az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt újonnan megalapított politikai bizottságának tagjává választották. Lenin ekkoriban szorosan együttműködött vele, s közösen tervezték el a Kommunista Internacionálé megalapítását (1919), melynek kiáltványát Trockij fogalmazta meg és olvasta fel a küldöttek előtt. A terrort szívvel-lélekkel elfogadta, még egy könyvet is írt a védelmében Terrorizmus és kommunizmus címmel.  

Politikai befolyása a polgárháború befejezésével csökkenni kezdett. A frakcióharcokban végtelenül ügyetlennek bizonyult. Alábecsülte Sztálint, a bürokrácia szürke és középszerű képviselőjének tartotta. Néha megvetően visszavonult a politikától, s ezért a vezető bolsevikok nagyképű értelmiséginek és kívülállónak tartották. A politikai bizottságban Sztálin, Grigorij Jevszejevics Zinovjev és Lev Boriszovics Kamenyev összefogott Trockij követői, az úgynevezett „baloldali ellenzék” ellen, s tagjait mindenhonnan kiszorították. Azzal vádolták Trockijt, hogy erőltetetten kívánja fejleszteni az ipart, és túlságosan bízik az európai forradalmak kirobbanásában.

Trockij 1925 elején lemondott a hadügyi népbiztos hivataláról. Ellenfelei jelentéktelen hivatalok élére nevezték ki, s ekkor már a Sztálintól megriadt Zinovjev és Kamenyev is hiába próbált közeledni hozzá. Rájuk sütötték az „egyesült ellenzék” nevet, s frakciózással vádolták meg őket. A viták annyira elmérgesedtek, hogy 1926. november 1-én Trockij a politikai bizottságban Sztálint a forradalom sírásójának nevezte. Másnap Trockijt kizárták a politikai bizottságból, 1927 októberében a központi bizottságból, november 15-én pedig a pártból is. 1928 januárjában családjával együtt a kazahsztáni Alma-Atába internálták, 1929. január 7-én pedig a politikai bizottság száműzte a Szovjetunióból. A török kormány az Isztambulhoz közeli Büyükada-szigeten adott nekik menedéket. Trockij orosz lapot szerkesztett, megírta önéletrajzát és az orosz forradalom történetét, látogatókat fogadott, s megpróbált önálló nemzetközi mozgalmat létrehozni követőivel. A szovjet sajtó a legképtelenebb vádakkal halmozta el őt, kémnek, ellenséges ügynöknek kiáltották ki. 

1932-ben Dániában tartott előadást, majd Franciaországban próbált letelepedni. A szovjet kormány nyomására azonban távoznia kellett. Trockij, aki évtizedek óta a demokratikus politikai rendszerek megdöntésére, valamint diktatúra alapítására hívta fel minden ország kommunistáit, most fel volt háborodva, hogy egyik kormány sem ad neki menedéket. Végül Diego Rivera festőnek sikerült rábeszélnie a mexikói kormányt, hogy fogadja be a száműzöttet. Csak annyit kértek tőle, hogy ne avatkozzon Mexikó belügyeibe, amit meg is ígért.

Rivera felesége, Frida Kahlo festőnő egy tágas villában szállásolta el őket, s egy rövid időre el is csábította Trockijt. Szolgák álltak Trockijék rendelkezésére, annyi vendéget fogadhattak, amennyit csak akartak, s az utcán a mexikói rendőrség, odabent pedig titkárok és testőrök vigyáztak biztonságukra. A városba azonban csak ritkán és rövid időre mehettek ki, mert a mexikói kommunisták minden lépésükről jelentést küldtek Moszkvába. Trockij próbálta megszervezni a IV. Internacionálét, vagyis a trockisták nemzetközi szövetségét. Az alakuló konferenciára 1938 szeptemberében került sor Párizs közelében, a Val-de-Marne-beli Pérignyben. Tizenegy országból huszonegy küldött vett részt rajta, természetesen az immár NKVD rövidítéssel elnevezett szovjet politikai rendőrség egyik ügynöke is köztük volt. 

Trockij összekülönbözött Riverával, s 1939-ben feleségével együtt átköltöztek a festő-házaspár házából egy közelben bérelt villába. 1940. május 24-e hajnalán itt vette géppuskatűz alá hálószobájukat a David Alfaro Siqueros kommunista festő által szervezett kommandó. E merényletet sértetlenül túlélték, de augusztus 20-án Trockij beinvitálta titkárnője udvarlóját a dolgozószobájába, aki megkérte, hogy nézze át egyik írását. Ő volt Ramón Mercader, aki az NKVD megbízásából egy jégcsákánnyal halálos sebet ejtett Trockijon. Másnap halt meg, a kórházban. 

Igazi értelmiségi volt, művelt, színes, sokoldalú egyéniség, szellemes író, kiváló szónok, nagyszerű szervező. De arrogáns volt, nagyképű, nem tudta elviselni, hogy a legjelentéktelenebb játékban is vereséget szenvedjen. Amíg ő maga irányíthatta, semmi kifogása nem volt a terror ellen. A sztálini terror valamennyi rokonával végzett. Ramón Mercader anyja viszont Lenin-rendet kapott Sztálintól, Mercader maga közel húsz évet töltött börtönben, kiszabadulása után pedig megkapta A Szovjetunió hőse kitüntetést.