A nürnbergi faji törvények születése

Szerző: Szarka László

„§ 4.1. Zsidó nem lehet birodalmi állampolgár. Nincs szavazati joga politikai ügyekben, nem lehet hivatalnok.“

(Részlet az 1935. szeptember 15-i állampolgársági törvény kiegészítő rendeletéből)

1935. szeptember 15-én, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) egypárti látszatparlamentjeként működő Reichstag a VII. nürnbergi birodalmi pártkongresszuson – Adolf Hitler pártvezető és birodalmi kancellár (1933-1945) parancsára kidolgozott – három törvényt fogadott el. Az állampolgársági törvény, valamint a „német vér tisztaságának védelméről“ szóló törvény tragikus következményekkel járt a Német Birodalom lakosságának mindössze egy százalékát kitevő németországi zsidóságra nézve. Az ugyanekkor elfogadott és birodalmi törvénytár szeptember 16-i számában közölt, ritkábban emlegetett harmadik jogszabályt a német birodalmi zászlóról szóló törvény jelentette.  

A nürnbergi törvényekben a faji alapon meghatározott németországi zsidóságot megfosztották állampolgársági és politikai jogaitól, egyúttal pedig drasztikus lépéseket tettek totális kirekesztésük, gazdasági, közéleti és közösségi ellehetetlenítésük érdekében. Ezzel utólag is „szentesítették“ az 1930-as évek elején a nácik által kezdeményezett és egyre gyakoribbá vált antiszemita megmozdulásokat. Adolf Hitler már a Mein Kampf címmel 1925-1926-ban megjelent munkájában radikális harcot hirdetett a zsidóság ellen. Az antiszemita előítéletekre, valamint a szociáldarvinizmus és a politikai antiszemitizmus eszméire építve Hitler „alacsonyabb rendű” és különálló fajnak tartotta a zsidóságot, akik szerinte folyamatos veszélyt jelentettek a „felsőbbrendű árja fajra”. A németség tisztaságának védelmét hangoztatva már ekkor elítélte a zsidókkal kötött házasságokat, a „fajkeveredést“, s abban a zsidók térhódításának eszközét látta.  Emellett a zsidóságot tette kollektív felelőssé a néptömegek gazdasági, társadalmi gondjaiért, kulturális elmaradottságáért. Ráadásul mindezt a zsidóság politikai hatalomra gyakorolt befolyására, illetve a bolsevista-kommunista törekvésekben és a vadkapitalizmusra jellemző kizsákmányolásban játszott szerepükre vezette vissza. Összességében Hitler a politikai antiszemitizmusra mindmáig jellemző összeesküvés-elméletekre támaszkodott, és a „világméretű zsidó összeesküvés“ feltételezésére építette fel antiszemita világnézetét és programját. A Mein Kampf második kötetében kifejtett elképzelései alapozták meg az 1933-ban hatalomra került nemzeti szocialista diktatúra antiszemita politikáját, amely végső soron a holokauszthoz és a második világháború éveiben sok millió ember halálát okozó faji háborúhoz vezetett.

Hitler 1933. január 30-i kancellári kinevezését követően – a Reichstag februári 27-i felgyújtása nyomán kialakult kommunista ellenes hangulatban – a nemzeti szocialisták 43,9 %-os eredménnyel többséget szereztek az 1933. március 5-én megtartott választásokon parlamentben. Ezt követően elfogadták a felhatalmazási törvényt, amely lehetővé tette Hitler számára, hogy kormánya a parlament nélkül is törvényeket alkothasson. Rövid időn belül betiltottak minden más pártot. Hindenburg elnök 1934. augusztus 2-i halála után a kormány törvényben vonta össze az elnöki és kancellári jogokat, és így Hitler „vezér és nemzeti kancellár” néven vált teljhatalmú diktátorrá. Hatalomra jutása után azonnal rendkívüli lépéseket tett az általa olyannyira gyűlölt zsidóság elnyomására. A kormány kíméletlen antiszemita kampányt indított, mely során egyszerre vádolta a zsidókat a nyugati bankvilág és a kommunista Szovjetunió irányításával, ráadásul az első világháborúban elszenvedett vereséget és az igazságtalan versailles-i békét is az ő számlájukra írta. Mint ahogy Hitler a gazdasági világválság okozta nélkülözések miatt is a zsidóságot tette meg bűnbaknak. Nem véletlen, hogy már a nürnbergi törvények előtt elterjedtek azok a figyelmeztető táblák, melyek az üzletek és vendéglátóhelyek előtt tudatták a belépővel, hogy ott csak „árja” – vagyis német – vendéget hajlandóak kiszolgálni, illetve, hogy zsidókat nem látnak szívesen. Ezzel párhuzamosan, 1933 áprilisában előbb országos bojkottot hirdettek a zsidó tulajdonban lévő üzletek ellen, majd április 7-én a hivatali reformról szóló törvényt fogadtak el a zsidóknak a közigazgatásból és az oktatásból való elbocsátásáról. 1933. május első napjaiban váltak mindennapossá a náci könyvégetések: Berlinben és több más városban nyilvánosan hordtak máglyára a könyvtárakból, gyűjteményekből sok tízezer könyvet – nagy többségükben zsidó szerzők műveit. Ezekről az állították, hogy megmérgezték a német szellemiséget és kultúrát. 

A nemzetiszocialisták 1927 óta Nürnbergben tartották pártkongresszusokat. Ezek alkalmából tömegfelvonulásokkal, párt- és nemzeti zászlókkal, az SA és az SS alakulatok meneteivel, fáklyákkal, illetve a pártvezetők beszédeivel demonstrálták a német nép, a szerveződő náci rezsim erejét és egységét. Alfred Rosenberg, Hitler főideológusa, a nürnbergi pártkongresszusok állandó szónoka, 1933. szeptember 2-án Nürnbergben arra szólított fel, hogy a német tudomány és kultúra megtisztítása érdekében zárják ki a zsidó tudósokat, művészeket, írókat a tudományos és kulturális életből.1934-1935-ben már milliós tömeg vett részt ezeken a nürnbergi kongresszusokat kísérő rendezvényeken. Az NSDAP VII. nürnbergi kongresszusára 1935. szeptember 10–16. között került sor. Szeptember 15-én itt hirdették ki a hírhedt „nürnbergi törvényeket“, amelyek közül kettő a náci faji ideológiát és annak diszkriminatív és jogfosztó logikáját emelte törvényerőre, s vált végső következményeiben a holokauszt előkészítőjévé. Ekkor vált a fajgyűlölet jogilag megalapozott adminisztratív intézkedések tárgyává és céljává, azaz a nürnbergi törvényekkel a büntetőjogot is a nemzetiszocialista faji ideológia eszközévé tették. Így ért véget ért a zsidó polgárok 1871-ben törvényileg garantált egyenlősége a Német Birodalomban. Az 1935. szeptemberi törvénycsomagban kapott helyet a „birodalmi zászlóról szóló törvény, amely Hitler terve alapján – a fekete horogkeresztet vörös alapon fehér körben elhelyezve –  a fekete–fehér–piros színeket nemzeti színeknek nyilvánította, és a horogkereszttel együtt a német birodalom zászlaja lett. 

Valójában azonban csak a másik két jogszabályt – a birodalmi állampolgárságról szóló törvényt, valamint a „német vér és a német becsület védelméről szóló törvényt – szokás „nürnbergi törvényekként“ emlegetni. A „birodalmi állampolgársági törvény” a németeket „állampolgárokra” és „birodalmi állampolgárokra” osztotta: csak a „német és rokon vérű” személyek jogosultak voltak politikai jogokra: „1. Birodalmi állampolgár csak német vagy rokon vérű személy lehet, aki viselkedésével bebizonyítja, hogy hajlandó és képes arra, hogy hűséges legyen a német néphez és birodalomhoz. A birodalmi állampolgársági jog a birodalmi állampolgári oklevél elnyerésével lép életbe. A birodalmi állampolgár a törvények szerinti teljes politikai jogokkal van felruházva.“ Az állampolgársági törvény végrehajtását szabályozó 1935. szeptemberi végrehajtási rendelete egyértelművé tette: „Zsidó nem lehet birodalmi állampolgár. Nincs szavazati joga politikai ügyekben, nem lehet hivatalnok.“ A zsidók tehát a Német Birodalomnak csak politikai jogokkal nem rendelkező polgárai lehettek. Állampolgári jogokat azok „a zsidó keverék állampolgárok“ kaphattak, akiknek négy nagyszülőjük közül csak egy vagy kettő volt „zsidó fajú“. A törvény és a végrehajtási rendeletek ezt követően részletesen szabályozták a „zsidó fajúság“ kritériumait.

A törvénycsomag harmadik részeként hirdették ki „a német vér és a német becsület védelméről” szóló törvényt, amely a büntetendővé tette a zsidók és a „német vérű állampolgárok” közötti házasságot, a házasságon kívüli nemi közösülést zsidók és nem zsidók között. A zsidóknak emellett tilos volt 45 év alatti „árja” cselédeket alkalmazni zsidó háztartásokban. A törvény megszegése fajgyalázásnak vagy „faji becstelenségnek“ minősült: 1940-ig 1911 embert ítéltek el jogerősen fajgyalázás miatt. Mindkét törvény hátterében Hitler és Alfred Rosenberg zavaros fajelméleti nézetei voltak a mértékadóak, s a kivételeket csak a Führer engedélyezhette. Az 1935. szeptember 15-én Nürnbergben elfogadott diszkriminatív törvények valójában az akkorra már rendkívül erőteljes antiszemita hisztériát tükrözték, egyúttal azonban megágyaztak a nácik sokkal szörnyűbb terveinek is. A „nürnbergi törvények“ szerint a zsidók nem lehettek többé német állampolgárok. Azt azonban, hogy ki minősült „zsidónak”, nem a vallási hovatartozás, hanem a genealógiai – azaz faji, származási – szempontok döntötték el. Ezek kritériumait az 1935. november 14-i végrehajtási rendelet tisztázta. Ez megkülönböztette a „zsidó” és az első, illetve másodfokú „zsidó keverék” kategóriáját. Előbbibe sorolták azokat, akiknek legalább három nagyszülőjük zsidó volt. Az elsőfokú „keverékek” viszont megtarthatták állampolgárságukat.

Az 1935-ös „nürnbergi törvények“ faji kategóriái. 

A baloldali oszlopban a négy fehér körrel jelölt négy nem zsidó és német nagyszülővel  rendelkezők voltak tiszta „németvérűnek“ tekinthetők. A 2-3. oszlopban az egy, illetve két fekete körrel jelölt „másodfokú“, illetve „elsőfokú keverékek.“ A jobboldali két oszlopban pedig a három vagy négy fekete körrel jelölt, három vagy négy zsidó nagyszülőtől származó „zsidók“ kategóriája. (Forrás: LEMO – Lebendiges Museum Online https://www.dhm.de/lemo/bestand/objekt/die-nuernberger-gesetze-1935 )

A zsidó személlyel kötött házasság szintén jogfosztást eredményezett, ráadásul a vegyes házasságban élők számos további szankcióval kellett szembesüljenek. A „német vér tisztaságának védelméről” szóló törvény ugyanis döntő mértékben az előbbi jogszabályra támaszkodott, és az előbbi definíció alapján meghatározott zsidóságot igyekezett leválasztani a német társadalomról. 1935. szeptember 15-e után Németországban a nem-zsidóknak tilos volt zsidó férjet vagy feleséget választani, egyúttal pedig házasságon kívüli viszonyban sem élhettek egymással, mert  szexuális viszonyukat mint „fajgyalázást” szigorúan büntették. Ezen kívül a zsidók nem tarthattak 45 év alatti német cselédeket, nem használhatták a német jelképeket, és – a novemberi kiegészítés értelmében – 1935. december 31-én elvesztették állami hivatalukat is. 

Az 1935 szeptemberében elfogadott „nürnbergi törvények“ valójában csak a kezdetét jelentették a kegyetlen zsidóüldözések korszakának, mely során a zsidó kisebbséget megfosztották életlehetőségeitől, majd pedig kényszermunkára és haláltáborokba deportálták őket.  1943-ig a náci vezetés 13 alkalommal egészítette ki ezeket a szégyenteljes jogszabályokat. Innen azután már egyenes út vezetett a zsidóság elkülönítéséhez, gettósításához, a tömeges deportálásákhoz, hogy aztán a náci vezetők végül az 1942-es wannsee-i konferencián a „végső megoldás” – vagyis a fizikai megsemmisítés – mellett kötelezzék el magukat.  

A nürnbergi törvények tehát nem csak azért voltak rettenetesek, mert súlyosan diszkriminálták a Német Birodalom zsidó polgárait, hanem azért is, mert a bennük rejlő szörnyű logika végül elvezetett a tömeges deportálás, majd a népirtás, a genocídium gondolatáig. 1938-ig a németországi zsidók szinte minden alapvető jogukat elvesztették, mielőtt az erőszak alkalmazása a nemzetiszocialista antiszemita politika meghatározó jellemzőjévé. A nürnbergi törvények a zsidóság mellett a szinti és roma népességre is vonatkoztak.  Az 1935-ös nürnbergi törvények kiegészítő és végrehajtási rendeletei rájuk is kiterjesztették a „tiszta fajú” németekkel való házasság tilalmát, és őket is megfosztották politikai jogaiktól. Nürnberg szelleme ráadásul nem állt meg a birodalom határainál. Hitler már az 1930-as években arra ösztönözte a szövetséges és alárendelt államokat, hogy léptessenek hasonló zsidóellenes törvényeket életbe. 

A nürnbergi törvények hatályát 1938. május 28-tól a. márciusi Anschluss után a Birodalomhoz csatolt Ausztria területére is vonatkoztak: a birodalmi állampolgársági törvény 9. végrehajtási rendelete alapján 1939. május 5-én további antiszemita törvényeket vezettek az egykori osztrák tartományok területén. Mint ahogy a nürnbergi törvények rendelkezései erősen befolyásolták az 1941-ben elfogadott szlovákiai zsidó kódex vagy az 1941. évi harmadik magyarországi zsidótörvény faji alapokra épülő paragrafusait is. A német befolyás és a katonailag megszállt területek növekedése egyet jelentett a nürnbergi törvények szellemiségének és rendelkezéseinek a kiterjesztésével, ami döntő szerepet játszott az európai holokauszt borzalmaiban, több millió ember elpusztításában. A szörnyű következmények ismeretében talán meglepőnek hat, hogy a nürnbergi törvények a kihirdetésük után nem váltottak ki igazán erős nemzetközi felháborodást; bár sokan tiltakoztak ellene, a nagyhatalmak vezető politikusainak döntő többsége nem tulajdonított olyan jelentőséget a jogfosztó jogszabályoknak, ami határozott fellépésre késztette volna őket.

A harmadik birodalom területén a nürnbergi törvények a nemzetiszocializmus felszámolásáig hatályban maradtak, és a második világháború után a Szövetséges Ellenőrző Tanács helyezte őket hatályon kívül. Sok szempontból szimbolikusnak is tekinthető, hogy a világháború után a náci háborús bűnösök perét a szövetséges bombázásoktól viszonylag megkímélt Nürnbergben – a náci pártkongresszusok és a Holokauszthoz vezető döntések jogi megalapozásának színhelyén – bonyolították le.