Vérbe fojtott jobboldali tüntetés Párizsban

Szerző: Hahner Péter

A nagy gazdasági világválság viszonylag megkésve, csak 1931-ben érte el Franciaországot. Ekkor azonban esni kezdtek az árak, beköszöntött a munkanélküliség, és a válság miatt Németország nem tudta tovább fizetni a háborús jóvátételeket. Az 1932-es francia választásokon a baloldal győzött, de a szocialisták nem vettek részt a radikálisok kormányaiban, amelyek így meglehetősen tehetetlennek bizonyultak a pénzügyi és politikai nehézségekkel szemben. Megerősödtek a parlamentarizmus olyan jobboldali ellenfelei, mint a fasiszta tűzkeresztesek vagy a monarchista Action française („Francia akció”) szervezete. 

1934 elején egy újabb botrány rázta meg az országot. A hamis részvényeket forgalmazó Alexandre Staviskyről kiderült, hogy négy éve már letartóztatták, de szabadon bocsátották, s ennek ellenére több parlamenti képviselő támogatását élvezte. Újabb letartóztatásakor holtan találták, minden bizonnyal öngyilkosságot követett el. A Le Canard Enchaîné című lap mégis azt írta, hogy „Stavisky egy három méterről kilőtt golyóval lett öngyilkos. Ugyancsak hosszú karja lehetett!” Hat héttel később a Stavisky ügyeit kivizsgáló államtanácsos, Albert Prince holttestét vasúti sínekre kötözve találták meg. (A kollaborációért 1944 végén kivégzett Pierre Bonny rendőrtiszt halála előtt bevallotta, hogy ő ölte meg.)

A szélsőjobboldal a parlamentáris rendszer és a köztársaság elleni támadásra próbálta kihasználni a botrányokat. Az Action Française, az olasz fasiszták mozgalmát utánzó Jeunesses Patriotes (Hazafias Ifjúság), a világháború veteránjainak „tűzkeresztesei” és más, jobboldali szervezetek 1934. február 6-a estéjére nagyszabású tüntetést szerveztek. Még a kommunista vezetésű „régi frontharcosok” is csatlakoztak. Harmincezres tömeg gyűlt a képviselőház köré, így kiabálva: „Le a tolvajokkal! A Szajnába a képviselőkkel!” Autóbuszokat borítottak fel, újságosbódékat gyújtottak lángra, kerítéseket téptek ki. A republikánus gárda lovasai megpróbálták szétoszlatni a tömeget, de komoly sérüléseket szenvedtek. A mobil gárda a Concorde-hidat védelmezte, hogy a tüntetők ne tudjanak behatolni a képviselőházba, a Bourbon-palotába. Éjfél körül a tagjai kénytelenek voltak tüzet nyitni. A lövöldözésnek tizenhét halálos áldozata és 2300 sebesültje volt. 

Édouard Daladier kormányfő lemondott – ez volt az első eset, hogy egy republikánus kormányt utcai tüntetés buktatott meg. Albert Lebrun köztársasági elnök egy korábbi köztársasági elnököt, Gaston Doumergue-et kért fel egy nemzeti egységkormány létrehozására. Ezzel sikerült megnyugtatni mindazokat, akik nem rendszer- csak kormányváltást követeltek. A baloldal pedig úgy értelmezte a történteket, hogy fasiszta államcsíny veszélye fenyegeti az országot, s ezért pártjai vitáikat félretéve megkísérelték az együttműködést. 1935. július 14-én a kommunista Maurice Thorez, a szocialista Léon Blum és a radikális Daladier pártvezetők mögött már többszázezer tüntető vonult a Bastille-térről a République-térre. 

Az 1934. február 6-i tüntetésnek (a sztálinista Szovjetunió külpolitikájában bekövetkezett változásokkal együtt) nagy szerepe volt abban, hogy 1936 januárjában közzétették a népfront programját.