Apponyi Albert gróf halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Született vezér volt, vérbeli arisztokrata, talán korunk utolsó igazi mágnása, de osztályának fogyatkozásai nélkül, olyan nemes veretű, hogy magához vonzotta és meghódította a demokráciát is. Egész életét a nemzetének áldozta. Végül felajánlotta utolsó értékét is: aggkorának nyugalmát. Mikor télvíz idején, nyolcvanhat éves korában, nagy útra kelt az ország szolgálatában: úgy ment a fáradalmak és veszedelmek elé, mint a katona a tűzvonalba. Gyönyörű élete a kötelességtudásban telt el, a vége a hős halála volt.”

(Részlet Herczeg Ferenc nekrológjából) 

1933. február 7-én hunyt el gróf Apponyi Albert, a dualizmus korának jelentős politikusa, aki többek között a róla elnevezett 1907. évi népoktatási törvénytervezetet beterjesztő miniszterként és a párizsi békekonferencián részt vevő magyar békedelegáció vezetőjeként írta be nevét a történelemkönyvekbe. 

A politikus 1846-ban, a konzervativizmusáról és udvarhűségéről híres Apponyi György gróf gyermekeként látta meg a napvilágot. Bécsi és budapesti jogi tanulmányai után Deák Ferenc tolmácsaként kezdte meg karrierjét, majd 1872-ben, a Szabadelvű Párt képviselőjeként került be az országgyűlésbe, amelynek – apró megszakításokkal – egészen haláláig tagja maradt. Bár a fiatal Apponyi már a szabadelvűek soraiban komoly hírnevet szerzett szónoki képességeivel, az 1875-ös választásokon több helyen is alulmaradt aktuális ellenfeleivel szemben – grófként azonban felsőházi tagságát természetesen nem vesztette el –, ráadásul konzervatív nézetei folytán időközben a Sennyey Pál-féle ellenzékiekhez csatlakozott. Sennyey visszavonulása után Apponyi Albert lett az Egyesült majd Mérsékelt Ellenzék néven működött párt egyik vezéralakja, mely formáció ’67-es alapon bírálta a szabadelvűek kormányzását. Az 1892-től Nemzeti Párt névre keresztelt tömörülés a kiegyezésben foglalt nemzeti jogok megőrzését, a pénzügyi gondok orvoslását és a közigazgatás reformját követelte. Emellett Apponyi az állam és az egyház szétválasztását is szorgalmazta, de az első Wekerle-kormány polgári házasságról és anyakönyvezésről szóló törvényét később elutasította. 

Az ellenzéki formációk közül – elsősorban a párbeszédre való készsége miatt – Apponyi Albert köre bizonyult a legéletképesebbnek, amit az ellenzéki párt politikai befolyása is híven mutatott: a Nemzeti Pártnak és vezérének komoly szerepe volt például Szapáry Gyula és Bánffy Dezső kormányának bukásában. A Széll Kálmánnal kötött kompromisszumnak köszönhetően azonban a gróf később mégis a Szabadelvű Párttal való fúzió mellett döntött. A következő években Apponyi házelnöki pozíciót nyert az országgyűlésben, a véderőtörvény körül kibontakozó küzdelem során azonban egyre messzebb került a szabadelvűektől. 1903 nyarán lemondott parlamenti pozíciójáról, a Tisza István által keresztülerőszakolt házszabályellenes  „zsebkendőszavazás” után pedig újraalapította a Nemzeti Pártot. 

Miután a Szabadelvű Párt megsemmisítő vereséget szenvedett az 1905. évi választásokon, Apponyi a Fejérváry-féle „darabont-kormánnyal” is szembefordult. Wekerle Sándor második, koalíciós kormányában azonban elvállalta a vallás- és közoktatásügyi minisztérium vezetését. Az általa beterjesztett és az országgyűlés által elfogadott 1907. évi XXVI. és XXVII. számú népoktatási törvényekkel sikerült elérnie az ingyenes elemi oktatás bevezetését, a tanárok fizetésének felemelését. A “lex Apponyi” néven ismertté vált törvények ugyanakkor megnövelték a magyar nyelven való oktatás óraszámát, amivel a nem magyar tanulók magyar nyelvtanulását próbálták  elősegíteni. A XXVII. sz. törvény 19. cikkelye például előírta: “A nem magyar tanítási nyelvű elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában oly mérvben tanítandó, hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni.” Rövid időn belül bebizonyosodott, hogy ez teljesen irreális elvárás volt, különösen a kompakt nemzetiségi vidékeken, a magas tanulói létszámokkal és rendszerint összevont osztályokkal működő egyházi és községi iskolákban.   

Apponyi a „szövetkezett ellenzék” szétszakadásakor a Kossuth Ferenc-féle Függetlenségi és ’48-as Párthoz csatlakozott, a fent említett politikus halálakor, 1914-ben – természetesen már ismét ellenzékben – pedig ő vette át a szervezet irányítását. Apponyi Albert a Nagy Háború közeledtével ismét mérsékelt álláspontra helyezkedett, Tisza István támogatására szólította fel az ellenzéket. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. július 23-i belgrádi ultimátumát Apponyi  “Hát végre!” felkiáltással üdvözölte, ami híven tükrözte a korabeli magyarországi közhangulatot.

1916-tól azonban már ő is komoly támadásokat intézett a kabinet ellen az általános választójog bevezetése érdekében. 1917-ben Apponyi visszakapta egykori miniszteri bársonyszékét, de a Monarchia, s vele együtt a történeti Magyarország összeomlása az ő sorsát is megpecsételte. Az őszirózsás forradalom után a gróf visszavonult a politizálástól, a tanácsköztársaság idején pedig előbb a Dunántúlon bujkált, majd a csehszlovák megszállás alá került Csallóközben, éberhardi birtokán keresett menedéket. 

A keresztény-konzervatív ellenforradalom győzelmét követően Apponyi Albert is visszanyerte befolyását, és bár kormányalakítási kísérletét nem támogatták, a Huszár Károly-féle kabinet őrá bízta az 1920 januárjában Párizsba küldött magyar békedelegáció vezetését. A számos nyelven beszélő, szónoki tehetségéről messze földön híres politikus minden tudását egy Magyarország számára kedvező béke kiharcolásának szolgálatába állította, csodát azonban – sajnos – ő sem tudott tenni. Az előzetes békefeltételek kézhezvétele után, 1920. január 16-i híres beszédében hiába érvelt az ezeréves magyar állam integritásának megőrzése mellett. Hiába ajánlotta fel azt, hogy a területi kérdésekben egyedül demokratikus megoldásnak számító esetleges népszavazás eredményét – bármi is lett volna az – a magyar kormány eleve elfogadta volna. A nagyhatalmak képviselőinek döntését nem tudta befolyásolni. 

Apponyi január 18-án hazautazott Magyarországra, ahol jelentést tett a küldöttség addigi tevékenységéről. Politikai és szakértői egyeztetések után, újabb utasításokkal februárban a magyar küldöttség visszatért a számukra kijelölt franciaországi tartózkodási helyre, Neuillybe. Miután Magyarország májusban kézhez kapta a végleges békefeltételet, Apponyi Albert az egész magyar küldöttséggel együtt lemondott. Így 1920. június 4-én a békeszerződést a versailles-i kert Nagy-Trianon palotájában Magyarország nevében Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd írta alá. 

Apponyi Albert a Horthy-korszak Magyarországának politikai küzdelmeiben ismét ellenzéki szerepbe került: a legitimisták mellé állt, 1921 során pedig az őt aranygyapjas renddel kitüntető IV. Károly királyt (ur. 1916-1918) is meglátogatta, később azonban távol maradt a „királypuccsok” eseményeitől. A bethleni konszolidáció eredményeként az idős Apponyi súlytalanná vált a korszak pártküzdelmeiben, hagyományosan mérsékelt álláspontja nem vonzotta a szavazók tömegeit. 

Személyes tekintélye azonban vitathatatlanul megmaradt, amit a revízió érdekében is igyekezett latba vetni. Közép-Európa „Grand Old Manje” 1923 őszén például körutazásra indult az Egyesült Államokba, ahol a térség problémáinak ismertetése mellett a „magyar ügy” népszerűsítésére törekedett, illetőleg ugyanebben az évben elvállalta Magyarország népszövetségi fődelegátusi pozícióját. A tengerentúlon és a világszervezetben a párizsi békerendszer revíziója, illetve a határon kívül ragadt kisebbségi magyarság helyzetének rendezése érdekében szállt síkra, érvelése és kitartása azonban nem hozott sikert. Pedig a világszerte tisztelt és elismert politikus élete utolsó percéig hazája javát szolgálta: 1933. február 7-én a Népszövetség székhelyén, Genfben fejezte be hosszú földi pályafutását.

Holttestét Budapesten ahol a Parlament kupolatermében ravatalozták fel, ahol sok százezer ember tisztelgett emléke előtt. Az Országháztól a Lánchídon át a budai Mátyás templomba vezető temetési menetet szintán százezres tömeg kísérte. Az első bécsi döntéssel visszacsatolták Éberhardot Magyarországhoz. 1942. szeptember 1-jén meghalt Apponyi Albert özvegye, Mensdorff-Pouilly-Dietrichstein Klotild grófnő, aki férje kultuszát hűségesen ápolta. A házaspár végrendeletének megfelelően 1943 szeptemberében mindkettőjük hamvait az éberhardi Apponyi-kastély sírkápolnájában helyezték végső nyugalomra.

Apponyi Albert gróf személyében a dualizmus és a Horthy-korszak egyik legjelentősebb államférfija távozott a földi világban, aki ellenzékisége dacára jó példát mutatott az utókornak a felelős politizálásról.