Lenin halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Egy ember pisztollyal a kezében könnyedén irányíthat száz fegyvertelent.”
(Lenin)

1924. január 21-én, negyedik agyvérzése következtében vesztette életét Vlagyimir Iljics Lenin orosz politikus, a kommunista ideológia és a forradalmi eszmék alapján felépülő szovjet rendszer megalkotója. Lenin egészségi állapotának drasztikus romlása miatt már 1922 végén lemondott hatalmáról, visszavonult az aktív politizálástól, és haláláig egy Moszkva közelében található szanatóriumban élt.

A Volga partján fekvő Szimbirszkből származó Vlagyimir Iljics Uljanov politikai pályafutása 17 esztendős korában, 1887-ben kezdődött, ebben az évben ugyanis bátyját egy III. Sándor cár (ur. 1881–1894) elleni merényletben való részvételéért halálra ítélték. Fivére elvesztésének hatására Lenin szintén a marxista eszmék híve lett, és miközben engedélyt nyert az ügyvédi praktizálásra, komoly energiát fektetett a mozgalom szervezésébe, így 1895-ben ő is a cári hatóságok kezére, majd Szibériába került. Szabadulását követően a politikus Nyugat-Európába utazott, ahol Iszkra (jelentése Szikra) néven megalapított folyóiratában és más műveiben kidolgozta a bolsevik programot megalapozó kommunista ideológiát.

Az emigrációban Lenin álnevet használó politikus 1903-as Mi a teendő? című művében nyíltan szakított a marxista irányzattal, ebben ugyanis felülbírálta a Tőke szerzőjét, és a marxi vízióval szemben azt hirdette, hogy a világforradalmat nem várni, hanem – egy arra alkalmas élcsapat segítségével – „megcsinálni” kell, az új társadalmi rendet pedig elsőként nem a fejlett indusztriális társadalmakban, hanem a periférián található Orosz Birodalomban kell megvalósítani. Az ügyvéd az első világháború alatt megrendezett zimmerwaldi konferencián (1915) a nyugat-európai szociáldemokratákkal is igyekezett elfogadtatni nézeteit, ám a „testvérpártok” nem támogatták Lenin véres és erőszakos forradalmi vízióit.

Paradox módon a politikus éppen II. Miklós cár világháborús ellenfelétől, Németországtól kapott hathatós segítséget, a központi hatalmak ugyanis az 1917 februárjában kirobbanó pétervári forradalom után úgy döntöttek, Oroszországba küldik Lenint, hogy a lehető legnagyobb mértékben fokozzák az ott eluralkodó zűrzavart. A kommunista ideológus be is váltotta a központi hatalmak reményeit, ugyanis áprilisi téziseinek meghirdetése után 1917 júliusában a bolsevikok élén megpróbálkozott a hatalom erőszakos átvételével. Jóllehet, a Kerenszkij vezette Ideiglenes Kormány meghiúsította a vörösök puccskísérletét, a polgári kormányzat hibái – a fronton elszenvedett vereségek, a növekvő munkanélküliség és a közeledő államcsőd – lehetőséget teremtettek a bolsevikok számára a rendszer lassú aláásására. Miközben Lenin finnországi száműzetésben élt, „jobb keze”, Lev Davidovics Trockij szervezői képességeinek köszönhetően a vörösök a nyár során Pétervár, valamint számos más nagyváros munkástanácsában – az ún. szovjetekben – is többséget szereztek, a bolsevik katonatanácsok megszervezése és a hadsereg szimpátiájának elnyerése után pedig 1917. november 7-én sikeres puccsot hajtottak végre Péterváron.

Trockijjal az oldalán november 7-én este Lenin a Szmolnijban erőszakkal keresztülvitte, hogy a főhatalom a bolsevik többségű Összoroszországi Szovjetek Tanácsának kezébe kerüljön, amelyet „kézi vezérléssel” gyakorlatilag ő maga irányított. Lenin az 1900-as évek elején meghirdetett programjával összhangban rendkívül agresszívan ragadta meg a hatalmat, az alkotmányozó nemzetgyűlés 1918. januári feloszlatásával, és a rivális pártok betiltásával pedig meg is kezdte a bolsevik rendszer felépítését. Ennek megfelelően a Népbiztosok Tanácsán keresztül az orosz ideológus egy személyben koordinálta a politikai ellenfelek megsemmisítését, a fehérek, illetve a világháborúban győztes antant hatalmak elleni polgárháború hadmozdulatait, a hadikommunizmus, majd 1921-től az új gazdaságpolitika (NEP) bevezetését, a szovjet diktatúra kiépülését. A lenini vízió ugyanakkor nem valósult meg maradéktalanul, hiszen a központi hatalmakkal megkötött 1918. márciusi breszt-litovszki béke, majd a lengyelek elleni háborúban elszenvedett vereség megakadályozta a forradalom világméretű kiterjesztését. Jóllehet, Szovjet-Oroszország lehetőségeihez mérten támogatta a Kun Béláék által vezetett magyar, illetve a bajor tanácsköztársaságot is, a lengyelekkel megkötött 1921-es rigai béke után bele kellett törődnie a világforradalom „elhalasztásába”.

Az 1922. december 30-án létrejött Szovjetunió rendszerének konszolidációja idejére ugyanakkor az ötvenes évei elején járó politikus egészsége drasztikusan megromlott, amit későbbi életrajzírói Fanni Kaplan 1918 augusztusában elkövetett merényletére vezettek vissza. Bár Lenin szerencsésen túlélte az eszer-párti nő támadását, a gyilkossági kísérlet során egy golyó a nyakába fúródott, amit a műtét kockázatai miatt sohasem távolítottak el testéből. A politikus 1922 végén betegsége, agyvérzései miatt visszavonult. Bár a súlyos beteg Lenin hosszú ideig Trockijt tekintette örökösének, 1922 decemberében úgy döntött, hogy hatalmát Sztálinnak adja át, igaz, politikai végrendeletében figyelmeztette párttársait a grúz származású férfi kegyetlenségére és politikai ambícióira. A visszavonulása után megkezdődő hatalmi harcokba ugyanakkor már nem tudott beleszólni, miután ugyanis bevonult egy Moszkva melletti szanatóriumba, 1923-ban újabb agyvérzést kapott, amelynek következményeként megnémult és teljesen magatehetetlenné vált. Vlagyimir Iljics Uljanov végül 1924. január 21-én, egy negyedik roham során hunyt el.

Lenin halála után az általa megalapozott szovjet rendszer legfőbb szimbólumává vált. Kultuszát jelzi, hogy a halála után összeülő pártkongresszus a Vörös téren, egy mauzóleumban jelölte ki végső nyughelyét, ahol bebalzsamozott holtteste mindmáig megtekinthető. A politikus ugyanakkor sok szempontból hasonló sorsra jutott, mint az általa felülbírált Marx, nevében ugyanis a Kamenyev, Zinovjev és Sztálin által alkotott trojka, majd az 1930-as évekre egyeduralomra törő grúz származású politikus Vlagyimir Iljics Leninre hivatkozva egy minden addiginál erőszakosabb diktatúrát és korlátlan személyi kultuszt épített ki.