Az I. világháború utolsó békeszerződése

Szerző: Szarka László

1923. július 24-én írták alá az antant hatalmak és az ideiglenes Török Kalifátus delegáltjai – Ismet Inönü későbbi kormányfő vezetésével – az első világháború utolsó békeszerződését Lausanne-ban. Ez számos ponton radikálisan átírta az 1920. augusztus 10-én Sèvres-ben ugyancsak a török állammal kötött békeegyezményt. Így vált az 1919-1923 közötti négyéves függetlenségi háborúnak köszönhetően a kis-ázsiai ország az egyetlen vesztes állammá, amely érvényesíteni tudta akaratát a győztesek szándékaival szemben. Az oszmán hadsereg az első világháború éveiben sorozatos vereségeket szenvedett az oroszoktól a Kaukázus környéki, illetve a britektől az arábiai területekért folyó ütközetekben. Az 1916 májusában kötött Sykes-Picot titkos megállapodás rögzítette a birodalom arab területeinek háború utáni brit-francia felosztásáról kialakított tervet.  Mezopotámiát, a mai Irakot, Transzjordánia és Palesztina északi részét brit befolyási területnek szánták, Szíriát, Libanont, valamint a kurdok és örmények által lakott részeket pedig francia érdekeltségű területté nyilvánították. Palesztina délnyugati részét a britek semlegesíteni akarták, hogy a cionista mozgalom szellemében bevándorló zsidók számára hazaként szolgáljon. A tervek szerint Olaszország a korábbi háborús részvétele miatt Dél- és Délnyugat-Anatóliát kapta volna meg, így a háború végi Oszmán állam - amely korábban három kontinensen terült el – gyakorlatilag csak Közép-Anatóliára korlátozódott.

Miután a központi hatalmak oldalán harcoló Oszmán Birodalom a háború végén katonailag összeomlott, 1918. október 30-án a Porta aláírta a mudroszi fegyverszüneti megállapodást, és seregei feltétel nélküli letették a fegyvert. 1919-ben a darabjaira hullott és az arab területeit végleg elvesztő Birodalom török részein fegyveres felkelés robbant ki. VI. Mehmed szultán (1918-1922), aki hajlott volna a békére, a rendteremtés érdekében a világháború éveiben sikeres Musztafa Kemal tábornokot küldte ki. Kemal pasa viszont a fegyveres ellenállás élére állt.

A törökök lakta részek egynegyedét ellenőrző nacionalisták vezetőjeként Kemál pasa  Ankarát jelölte ki az új fővárosnak, mert 1920 márciusában a britek, franciák és olaszok rendfenntartásra hivatkozva bevonultak Konstantinápolyba (török nevén Isztambulba). Az antant szövetségesek hosszas egyeztetések után 1920 áprilisában a San Remó-i konferencián megegyeztek a török békeszerződés tervezetében. A Dardanellákat nemzetközi felügyelet alá helyezték, a franciák és britek Anatóliában befolyási övezeteket kaptak, Görögországnak pedig odaítélték a görögök által lakott Szmirnát (törökül: Izmírt), illetve Trákiát. Az önálló Örményország elismerése és autonóm Kurdisztán létrehozása is szerepelt a tervezetben. Az olaszok Anatólia délnyugati felén és a szigeteken próbáltak teret nyerni. Az Oszmán Birodalomban kaotikus állapotok uralkodtak: az idegen megszállással párhuzamosan 1919 májusában polgárháború kezdődött a szultán – és Damad Ferid nagyvezír – támogatói és a Sivasban konferenciát szervező, Ankarában 1920 áprilisában külön nemzetgyűlést alakító Musztafa Kemal tábora között.

VI. Mehmed 1920. augusztus 10-én, Sèvres-ben békét kötött az antanttal, mely a területi veszteségek tekintetében hasonlított a Magyar Királyságot sújtó trianoni békediktátumhoz. A békeszerződés értelmében Törökország kiszorult Európából, ráadásul Anatólia területének több mint a felét át kellett adnia a Lloyd George által támogatott és a „megali idea“, azaz a birodalmi eszme bűvöletébe került Görögországnak. A  Közel-Keleten pedig létrejöttek a brit és francia mandátumterületek.

Musztafa Kemal tábornok a felkelés vezetőjeként 1920 májusában új kormányt nevezett ki. Az ugyancsak általa megalakított ankarai nemzetgyűlés pedig elutasította a Sèvres-ben kötött békét. Kemal tábornok az év során ütőképes hadsereget szervezett, melynek főparancsnokaként a török többségű területek visszaszerzését tűzte ki célul, beleértve Isztambult és a tengerszorosokat. A felkelőknek kedvezett, hogy I. Sándor görög király (1917-1920) halála belpolitikai válságot idézett elő Athénban, ennek következtében a kezdetben sikeresen támadó görög megszállókat 1921 januárjában szétverték az Inönü folyónál.

A győzelem tekintélyt kölcsönzött a Kemal-kormánynak, amit az is jelzett, hogy Lloyd George brit miniszterelnök VI. Mehmed mellett az ankarai rezsimnek is küldött meghívót az 1921 februárjában tartott – eredménytelen – londoni tárgyalásokra. 1921 szeptemberében Sakarya mellett a török felkelők újabb győzelmet arattak, ezért az antant hatalmak az év végéig sorra kihátráltak a brit kormányfő görögbarát terve mögül.  Londonban és Párizsban az 1920-as sèvres-i diktátum helyett már a megegyezés lehetőségét keresték. Ez nem csak Kemal sikerei miatt tűnt ésszerű döntésnek, hanem azért is, mert időközben a Szovjet-Oroszország az ankarai kormány támogatásával próbált kitörni diplomáciai elszigeteltségéből. A sèvres-i tervek kudarca az 1922. augusztus 30-i, Dumlupinar mellett vívott ütközet után vált egyértelművé, amikor a Konstantinápoly elfoglalására készülő görög erők addigi legsúlyosabb vereségüket szenvedték el a törököktől.

I. Konstantin király (1913-1917/1920-1922) görög hadserege hamarosan kiszorult Kis-Ázsiából. Kemal csapatai pedig – szörnyű etnikai tisztogatások közepette – elfoglalták a görög többségű Szmirna (Izmir) városát és környékét. Akadálytalanul nyomultak előre a tengerszorosok mentén, a régi főváros, Konstantinápoly-Isztambul irányába. Churchill és Lloyd George görögökre támaszkodó kis-ázsiai politikája végleg megbukott. A brit hadsereg nem volt hajlandó háborúzni a törökök ellen. Ehelyett Harrington tábornok és Musztafa Ismet Inönü tárgyalóasztalhoz ültek a Márvány-tenger partján fekvő Mudanyában. A kezdeményezés Lloyd George bukását, majd lemondását eredményezte. Musztafa Kemal mozgalmának sikere azt eredményezte, hogy felszámolták a sèvres-i békét megkötő VI. Mehmed uralmát. II. Abdul-Medzsid (1922-1924) trónra ültetésével ideiglenesen kikiáltották a Török Kalifátust.

1922 novemberében Curzon brit külügyminiszter elnöksége alatt az érintett nagyhatalmak – köztük a Csicserin külügyi népbiztos által képviselt Szovjetunió – valamint a szomszéd államok részvételével megnyílt lausanne-i békekonferencia. A svájci városban nyolc hónapon át aktív török részvétellel zajló, nehéz, de sikeres tárgyalásokat követően az Inönü által vezetett török delegáció 1923. július 24-én aláírta a lausanne-i szerződést. Az egyezmény eltörölte az 1920-as sèvres-i szerződésben foglalt – a nyugati hatalmak számára gazdasági előjogokat biztosító – rendelkezéseket. S ami a legfontosabb, a török ellenállás nyomán átalakult erőviszonyoknak megfelelően, új határvonalakat állapított meg. A lausanne-i béke nagyrészt Törökország mai határait rögzítette, vagyis Ankara uralma alatt hagyta a kurd és örmény kisebbség által lakott területekkel együtt Anatólia egészét, Konstantinápolyt és az egykori Rumélia területét, egészen a Marica folyóig.

A törökök ezzel egy időben végleg lemondtak az 1918-ig birtokolt levantei, iraki és arábiai, palesztin területekről. Határviták csak az iraki Moszul és Hatay – az egykori Antiókia – kapcsán robbantak ki. Az Irakban és Szíriában mandátummal rendelkező britek és franciák ugyanis mindkét területet le akarták választani az új országról. Moszul végül Irakhoz került, Hatay pedig független köztársaságként létezett 1939-ig, amikor egy referendum révén csatlakozott Törökországhoz. A béke rendelkezett a tengerszorosok demilitarizálásáról is, 1936-ban azonban az ankarai kormány revideálhatta a szerződés erről szóló részeit.

A függetlenségi háborúban aratott győzelem és a lausanne-i béke Törökország felemelkedését eredményezte, de a sikerhez a kedvező béke mellett rendkívül fontos volt az új kormány reformpolitikája. Mert valószínű, hogy Musztafa Kemal legnagyobb győzelmét nem a csatamezőn, vagy a lausanne-i konferencián, hanem Ankarában aratta, ahol 1923. október 29-én erőfeszítései nyomán a Nagy Nemzetgyűlés törvényt fogadott el a Török Köztársaság létrehozásáról.  Ugyanezen a napon ki is kiáltották a nyugati mintára felépített, szekularizált török nemzetállamot. Első elnökévé Musztafa Kemalt választották. Az elnöksége másfél évtizede alatt bevezetett reformok megteremtették a modern, független, szekuláris Törökország alapjait. 1924-ben új alkotmányt fogadtak el a régi, birodalmi alkotmány helyett. 1924. március 3-án felszámolták a kalifátust és a vallási iskolák rendszerét, 1926. február 17-én pedig a saria bíróságok helyére világi bíróságok léptek, amelyek többé nem az iszlám vallási előírások, hanem a polgári törvénykönyv alapján hozták meg az ítéleteket. Az európai orientációt jól jelezte, hogy 1928. november 1-jén az arab betűs írás helyett bevezették a latin ábécé tanítását és használatát. Jól látható, hogy Musztafa Kemal 1919-1923 közötti katonai, politikai, államszervezői, majd 1923-1938 közötti elnöki tevékenységének köszönhető, hogy Törökország – az Oszmán Birodalom felbomlása és a kulturális, vallási különbségek ellenére – Európa része maradt. A Török Nagy Nemzetgyűlés 1934-ben érdemei elismeréseként a megtisztelő Atatürk – „törökök atyja“ – nevet  adományozta számára.