A Habsburg-ház utolsó trónfosztása

Szerző: Tarján M. Tamás

„1. § IV. Károly király uralkodói jogai megszűntek. […] 3. § A nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy eziránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen.”

(Részlet a detronizációról rendelkező 1921/XLVII. tc. szövegéből)

1921. november 6-án szavazta meg a nemzetgyűlés az 1921/XLVII. tc.-t, mely kimondta IV. Károly király (1916–1918) és a Habsburg-Lotharingiai-ház magyarországi trónfosztását. A jogszabály nemzetközi nyomásra született meg az uralkodó októberi visszatérési kísérlete – az úgynevezett „második királypuccs” – után. A dinasztiát korábban detronizáló törvényekkel ellentétben ez valóban véglegesen lezárta a Habsburgok magyarországi uralkodását. A Madeira szigetére internált Károly 1922 áprilisában elhunyt, gyermeke, Ottó pedig – ifjú kora és elszigeteltsége miatt – meg sem próbálkozhatott a királyi cím megszerzésével.  

Lemondás, vagy visszavonulás? 

Jogi szempontból IV. Károly visszatérése nem ütközött akadályba, 1918 őszén, a Monarchia összeomlásakor ugyanis „gondosan megválogatta szavait” a hatalom átadása során. A november 11-i schönbrunni nyilatkozatban és a 13-i eckartsaui levélben – osztrák császári, illetve magyar királyi minőségében – „felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását” és előre elismerte azt az államformát, melyet Ausztria és Magyarország később magának választ. Mivel a következő napokban Bécsben és Budapesten is kikiáltották a köztársaságot, Károly deklarációját úgy lehetett értelmezni, hogy távozott a trónról. Ennek dacára az osztrák nemzetgyűlés – közvetlenül azután, hogy az uralkodó 1919 tavaszán Svájcba utazott – azonnal törvényt alkotott arról, hogy a birtokaitól és címeitől megfosztott dinasztia tagjai csak azzal a feltétellel léphetnek Ausztria területére, ha trónigényükről előzetesen végleg lemondanak. 

Az antant aggodalmai ellenére tehát az osztrák császárság feltámasztásával reálisan nem lehetett számolni. Az 1918–19. évi magyarországi események azonban a Magyar Királyság fenntartására és a királyi cím megtartására hagytak még némi reményt a Habsburgok számára. Mivel a – Károlyi-féle népköztársaság és a tanácsköztársaság bukása után – megszilárduló ellenforradalmi rendszer visszaállította a monarchikus államformát, az eckartsaui levél alapján a felfüggesztett jogokat immáron vissza lehetett követelni. IV. Károly visszatérése elé a magyar törvényhozás sem gördített akadályt, és az 1920. március 1-jével létrehozott – ideiglenes – kormányzói tisztség sem csorbította a király legitimitását. Emiatt a közbeszédben és a pártállami történetírásban meghonosodott „királypuccs” kifejezés jogi szempontból nem igazán helytálló. 

A királykérdés gordiuszi csomója 

A Horthy-korszak első kormányai a királykérdésben 1921 novemberéig halogató, kiváró politikát folytattak, és – kevés sikerrel – arra törekedtek, hogy ezt a témát a politikai vitákból és a közbeszédből is kikapcsolják. Ezt a megközelítést bel- és külpolitikai szükségszerűségek egyaránt megkövetelték. A trianoni Magyarország új szomszédai ugyanis komoly nyomást gyakoroltak Magyarországra IV. Károly visszatérésének megakadályozása érdekében. Attól tartottak, hogy a budapesti kormány revíziós törekvései során kihasználja majd azt a tényt, hogy az uralkodó nem írta alá a trianoni békeszerződést. S valóban a király visszatérését támogató legitimista körök egyik legfőbb érve a Habsburg-ház restaurációja mellett éppen ez a lehetőség volt. Az 1920-as évek elején azonban egyetlen állam sem akadt, amely Károly trónfoglalását támogatta volna. A detronizáció előtt két hónappal, 1921 szeptemberében Genfben tárgyaló delegációt – mely Apponyi Albert vezetésével hazánk népszövetségi csatlakozását készítette elő – külön figyelmeztették, hogy Károly visszahívását a nagyhatalmak nem tekintik magyar belügynek. 

A belpolitikában azért tekinthető szükségszerűnek a királykérdés „kikapcsolására” irányuló törekvés, mivel a két tábor – a legitimisták és a Habsburgok helyett más királyjelöltben gondolkodó szabad királyválasztók – vitája mögött mély ellentét húzódott, ami földrajzi, felekezeti és vagyoni szempontból is megosztotta az ország politikai köreit. Ráadásul ez az alternatíva a nemzetgyűlésben is megjelent, ahol a zömében Habsburg-párti, katolikus, dunántúli és arisztokrata politikusokat tömörítő Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja, valamint a kuruc hagyományokhoz ragaszkodó, református, erős alföldi és paraszti gyökerekkel rendelkező Kisgazdapárt képviselte a két meghatározó erőt. Azok a kísérletek, amelyek IV. Károly státuszának rendezésére irányultak, minden alkalommal – 1921 novemberében is – heves vitákat és kormányválságot robbantottak ki. 

Mindazonáltal az ellenforradalmi rendszer vezető politikusai – maga Bethlen István miniszterelnök is – az ideiglenes állapotokat hosszú távon a legitimisták elképzelései szerint kívánták rendezni, ugyanis a királyi tekintélyben látták azt a stabilizáló erőt, mely a trianoni trauma után konszolidációt és demokratikus rendet teremthet Magyarországon. A miniszterelnök és a KNEP vezére, ifj. Andrássy Gyula által 1921 októberében megkötött kompromisszum szintén ezt a szándékot jelezte. 

Kísérletek a magyar trón visszaszerzésére 

Az óvatos terv végül éppen IV. Károly és egyes legitimisták türelmetlensége, illetve bizalmatlansága miatt bukott meg. Az uralkodó 1921 húsvétján váratlanul kísérletet tett a hatalomátvételre, Horthy azonban ellenállt a követelésnek arra hivatkozva, hogy ez a lépés casus bellit jelentene a szomszéd államok számára, és megsemmisítő következményekkel járna Magyarországra nézve. Érvei nem hatottak Károlyra, aki tavasszal azzal a meggyőződéssel tért vissza a svájci Pranginsba, hogy uralma helyreállításának egyedül Horthy Miklós, a hozzá hűtlenné vált kormányzó áll útjában. Ugyanígy vélekedtek a radikálisabb legitimisták is, akik 1921 nyarán a fehérterror szörnyűségeiért viselt felelősség kérdését felvetve – kísérletet tettek Horthy kompromittálására. 

A szabad királyválasztók és a Habsburg-pártiak hullámzó pártküzdelmei, illetve az az időről időre felröppenő hír, hogy az antant szövetségesek hamarosan Magyarországtól távolabb jelölik ki tartózkodási helyét, arra ösztönözték a királyt, hogy októberben másodszor is kísérletet tegyen a hatalom visszaszerzésére. Ez alkalommal IV. Károly Sopronból – Ostenburg-Moravek Gyula és Lehár Antal csapatainak támogatása révén – már fegyveres erővel és az által kinevezendő ellenkormány kijelölt minisztereivel az oldalán indult nyomult Budapest felé. Az október 23-i budaörsi csata alatt  azonban visszariadt a polgárháború lehetőségétől, és végül kapitulált a kormányzó és a Bethlen-kormány határozott fellépése előtt.  

Végjáték Budapesten 

A fegyverletétel után a királyt és feleségét, Bourbon-Pármai Zitát Tatán, majd a tihanyi apátságban őrizték, végül Bajára vitték, ahonnan 1921. november 1-jén a HMS Glowworm nevű brit monitoron elszállították őket Magyarországról. A IV. Károly második visszatérési kísérlete után Bethlen István kormányára minden korábbinál nagyobb nemzetközi nyomás nehezedett a Habsburg-kérdés végső rendezését illetően. Emiatt a nemzetgyűlés sokkal inkább elvi, mintsem érdemi vitát folytatott a trónfosztásról. A Ház éppen azon a napon tűzte napirendre a – Bethlen István által benyújtott – detronizációs törvényjavaslatot, amikor a királyi pár a Glowworm fedélzetére lépett. Miután a legitimisták vezéreinek többségét – pl. Rakovszky Istvánt, Károly ellenkormányának vezetőjét és ifj. Andrássy Gyulát, a KNEP elnökét – letartóztatták a király kapitulációja során. November 3-tól Apponyi Albert állt a trónfosztás elodázásáért vívott – reménytelen – harc élére, három napon belül azonban megszületett a törvény, amely véget vetett a Habsburgok magyarországi uralkodásának. 

Mivel az 1921/XLVII. tc. tervezetét maga a miniszterelnök nyújtotta be, és a következő hetekben az új egységes kormánypárt a szabad királyválasztókat tömörítő kisgazdák támogatásával szerveződött meg, a detronizáció gyors lefolyásának okát sokan Bethlen István Habsburg-ellenes beállítottságában vélték felfedezni. Ez a hiedelem ma is tartja magát, valójában azonban a kormányfőt az a cél vezérelte, hogy a „királypuccs” által keltett diplomáciai krízisből Magyarország a lehető legkisebb veszteséggel kerüljön ki. Nem lehet ugyanis elfelejteni, hogy IV. Károly második visszatérési kísérletére a nyugat-magyarországi felkelés és a velencei jegyzőkönyv megszületése után, tehát a Soproni és környéke hovatartozásáról döntő népszavazás előkészítése közben került sor. A király akciója tehát nem csak intervencióval fenyegetett az három szomszéd állam akkorra kialakult kisantant-szövetsége részéről, hanem a Sopron ügyét, a magyar határokról szóló egyetlen  népszavazás  esélyét is veszélyeztette. Bethlen a detronizációs törvénnyel tehát tudatosan elébe ment a nemzetközi követeléseknek, miközben egyébként hosszú távon a Habsburg-ház restaurációját sem tartotta elképzelhetetlennek.