II. János Pál pápa születése

Szerző: Kas Géza

Mint mindenkinek, Karol Josef Wojtyła számára is meghatározó volt a fiatalkora. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén, a Krakkó melletti Wadowice kisvárosban született, édesapja az Osztrák–Magyar Monarchia katonatisztje, aki IV. Károly előtt tisztelegve adta fiának a Karol nevet. Gyermekéveit több családi tragédia is beárnyékolta – előbb leánytestvérei, majd édesanyja és bátyja is elhunyt –, így érthető, hogy édesapjával elhagyták a családi otthont és beköltöztek Krakkóba, ahol a fiatalember a Jagelló Egyetemen lengyel irodalom és nyelv, valamint filozófia szakon kezdte meg tanulmányait. Nem sokáig élvezhette a lengyel királyi székhely pezsgését, mert 1939-ben közbeszólt a történelem: Németország, szövetségben a Szovjetunióval, megtámadta Lengyelországot, és ezzel kitört a második világháború.

A lengyel nemzeti tudat és katolicizmus fellegvárának számító egykori főváros német megszállás alá került, a Krakkói Főkormányzóság székhelyeként. A megszállóknak szinte az első dolguk volt a krakkói egyetem bezárása. A deportálást elkerülendő Karol munkásnak állt: előbb kőbányában, majd szódagyárban dolgozott. Megismerte a munkások mindennapjait – gondjaikat, világlátásukat –, amely tapasztalat meghatározó maradt későbbi pápasága idején is.

Édesapja halála (1941) után, hosszas töprengések eredményeként döntötte el, hogy pap lesz. Döntése egyáltalán nem volt könnyen kivitelezhető, mivel a németek betiltották a papképzést is. Ennek ellenére Krakkó érseke, Spieha titokban illegális szemináriumot hozott létre, amelyre 1942-ben Karol is beiratkozott.

1946-ban szentelték pappá, ezt követően előbb Rómában, majd Lublinban folytatott tanulmányokat. Utóbbi egyetemen filozófiából doktorált, s disszertációjának megvédése után tanárként dolgozott az egyetemen. 1958-ban krakkói segédpüspök, majd 1964-ben érsek lett. Ez lehetővé tette számára a II. vatikáni zsinaton való részvételt, ahol fel is szólalt. Nézetei ismertté tették, nem csoda, ha hamarosan a bíborosi testület tagjává is vált. 1978-ban választották meg a 33 napnyi pápaság után elhunyt I. János Pál pápa utódjává. Megválasztásával 455 év után megszakadt az itáliai származású főpapok sora, s ő lett az első szláv pápa, de ennél jelentősebb, hogy személyében a kommunista keleti tömbből került valaki Szent Péter székébe.

Bár a hidegháború enyhülési szakaszában választották meg – három évvel a helsinki záróokmány aláírása után, egy évvel az enyhülést lezáró afganisztáni háború kezdete előtt –, II. János Pál pápasága eseménydús diplomáciai időszakot ölelt fel, amelyben a pápa elődeihez képest igen aktív szerepet vállalt. Már első pápai szavai jelezték a fiatal főpap új világszemléletét: 

„Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt! Nyissátok meg az Ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a civilizáció és a fejlődés széles területeinek határait!” Ezek a mondatok elsősorban a keleti tömbnek a templomok kapui mögé visszahúzódó, vallásos közvéleményében vertek visszhangot.

A pápa komolyan gondolta szavait és példát mutatott a nyitásra. Kilépett a Vatikán falai közül, és több mint száz utat tett meg a hívőkhöz a világ legkülönbözőbb pontjai felé. Emellett számtalan kortárs személyt avatott boldoggá vagy szentté, kiemelve a mindennapok szentjeit, akik a maguk csendességével tesznek tanúságot Istenről.

Látogatásainak, beszédeinek, cselekedeteinek összességében igen nagy szerepe volt a Szovjetunió és a keleti tömb szétesésében. Nemcsak lengyelországi útjai – különösen a rendkívüli állapot kihirdetésére eső második útja (1983) –, hanem a kommunista vezetőkkel való találkozásai is hozzájárultak ahhoz, hogy a pápa által számon kért emberi szabadságjogok végül győzedelmeskedhessenek a totalitárius rendszeren. Nem véletlen, hogy később maga Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó első titkára is úgy nyilatkozott, hogy nem lett volna rendszerváltás II. János Pál pápa nélkül. 

Nem véletlen, hogy 1981-ben merényletet kíséreltek meg a szentatya ellen. Nincs teljesen bizonyítva, de a merényletet szervezők között a KGB is jelen volt. Ugyanakkor a merénylet lehetőséget adott a pápának a személyes példamutatásra. Ő, aki a kereszténység nevében elkövetett számtalan bűn miatt több alkalommal is bocsánatot kért, ekkor maga bocsátott meg, amikor merénylőjét felkereste a börtönben.

A lengyel pápa tanítása sohasem volt politikai indíttatású, hanem mindig az erkölcs és a keresztény hit tanítása talaján állt. Nem véletlen, hogy 2003-ban az Irak elleni amerikai támadást is elítélte. Tanításának központi eleme az ember méltósága, amelynek védelmében mindenfajta elnyomással – legyen az politikai, vallási, ideológiai, tömegkommunikációs vagy kommentelők általi – szemben fel kell lépni. Már pápává választásakor jól látta korának és az ezredfordulónak is a problémáit, amelyekkel szemben az egyháznak saját tanításával kell felemelnie a szavát. Első enciklikájában napjainkra is érvényes módon fogalmazta meg a modern jólétből és a fogyasztói szemléletből az emberiségre leselkedő veszélyeket.

„Már jelen van és észlelhető a veszély, hogy az ember, miközben a gazdasági dolgok fölötti uralmát növeli, a lényeges kérdésekben elveszíti az uralmat, és embersége különféle módokon rabja lesz az általa látszólag uralt dolgoknak; s ő maga – bár ezt nem veszi azonnal észre – sokszoros manipuláció áldozata lesz, mégpedig az egész közösségi élet szervezett formái által, a termelő rendszerek és a tömegkommunikációs eszközök révén. Az ember pedig nem mondhat le sem önmagáról, sem a világban betöltött különleges szerepéről; nem lehet rabszolgája a dolgoknak, rabszolgája gazdasági rendszereknek és rabszolgája a saját termékeinek. Az az emberi kultúra, mely mindent az anyagból vezet le, az embert ilyen rabszolgaságba süllyeszti, akkor is, ha ezt úttörői nem tudják vagy nem szándékolják.” (Redemptor hominis, 1979)

A kérdés mindig az, hogy az ember személyes szabadsága meddig jelent igazi szabadságot, és mikor kerül a szabadság ideájának rabságába és lesz a legnagyobb szabadság az ember személyes börtönévé. Mert az emberi szabadság legalapvetőbb természetes korlátja maga az emberség: a lehetőségek tárházából annak kiválasztása, ami jó, a jónak az etikai értelmében.