A trianoni béke aláírása

Szerző: Tarján M. Tamás

1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot. 

A világháború utolsó napjaiban sorra alakultak a Monarchia népeinek nemzeti bizottságai, és nemzeti tanácsai, amelyek önálló államaik létrejöttét deklarálták. Október 28-án Prágában bejelentették a csehszlovák állam megalakulását, 29-én Zágrábban kikiáltották a Szlovén–Horvát–Szerb Államot. Október 30-án megalakult az önálló Ausztria első kormánya, Turócszentmártonban pedig a Szlovák Nemzeti Tanács követelte a csehekkel közös  önrendelkezési jogot. Október 31-én IV. Károly király jóváhagyásával József főherceg Károlyi MIhályt nevezte ki az önálló Magyar Királyság miniszterelnökévé. 

A fenyegető katonai összeomlás miatt október 29-én az osztrák-magyar hadügyminisztérium döntött a fegyverszüneti tárgyalásokról. 1918. november 3-án Padovában a Viktor Weber von Webenau gyalogsági tábornok vezette küldöttség az Osztrák-Magyar Monarchia részéről aláírta a fegyverszüneti egyezményt, amely egyebek közt előírta az ellenségeskedés azonnal beszüntetését, a Monarchia hadseregének leszerelését. Károlyi MIhály miniszterelnök vezette küldöttség a Magyarországra érvényes katonai megállapodásról november 8-án Belgrádban tárgyalt Franchet d’Espèrey tábornokkal, a szövetségesek keleti hadseregének főparancsnokával. A 18 pontos katonai konvenciót november 13-án írták alá a magyar kormány megbízásából LInder Béla, az antant részéről pedig Henrys tábornok a keleti hadsereg parancsnoka és Misics vajda szerb vezérkari főnök. A november 16-án Budapesten kikiáltott Magyar Népköztársaságot vezető Károlyi-kormány abban reménykedett, hogy a vesztes államokat is meghívják a békekonferenciára, s ezért tárgyalni próbált a nemzetiségekkel a békeszerződésig terjedő átmeneti időszakban az ország integritásának fenntartásáról, a nemzetiségi autonómiák létrehozásáról. Ez azonban egyedül a ruszin többségű Ruszka Krajna esetében járt eredménnyel. A Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló csehszlovák, szerb és román hadsereggel szemben Károlyiék a wilsoni elvekre és a fegyverszüneti megállapodásokra hivatkoztak. Abban bíztak, hogy a békekonferencián sikerül méltányos megoldást találni. Mint utóbb kiderült, ez súlyos tévedésnek és hibának bizonyult. 

A megszálló csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – és  nem pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem a szomszéd államok által követelt területeket vették birtokba, s így a párizsi döntések előtt kész tényeket teremtettek. A Károlyi-kormánynak csak részben sikerült rendezett körülmények közt leszerelnie a frontról hazatérő katonákat és a november 12-i hadsereg-szervezési rendelet alapján mindössze 31 ezer férfit sikerült fegyverben tartani. A párhuzamosan szervezett és napi tíz koronával díjazott nemzetőri alakulatok viszont megbízhatatlannak és használhatatlannak bizonyultak. Hiába érte el számuk a százezret, emiatt az év végén fokozatosan feloszlatták őket. 

1919 elején kiderült, hogy a vesztes országokat nem hívják a békekonferencia tárgyalásaira. Februárban pedig  a csehszlovák, román és szerb hadseregek az ország területének nagyobbik részét már megszállták. Ebben a reménytelenül nehéz helyzetben már nem maradt esély az aktív területvédelemre. Az új határok kialakításában a szomszédok követeléseinek antant-támogatása és a katonai erő bizonyult döntőnek. A Károlyi-, illetve az 1919 januárjában megalakult Berinkey-kormányzat nem rendelkezett egyikkel sem.  

A trianoni békeszerződés a versailles-i békerendszer részeként született meg, melyet a világháború lezárását követően egy másfél éves konferencia készített elő. A győztes antant hatalmak és a békekonferenciára meghívott szövetséges és társult országok, összesen 32 állam képviselői 1919. január 18-án kezdték meg a tanácskozást a versailles-i kastély tükörtermében. A tárgyalások egy része Párizsban a francia külügyminisztérium épületében, a Quai d'Orsay-ban, másik részük a Párizs  környéki kastélyokban zajlott. A tárgyalásokon a „négy nagy”, Clemenceau francia, Lloyd George brit, Orlando olasz miniszterelnökök és Wilson amerikai elnök szava dominált. 

A magyar politikai vezetők – 1919 márciusáig a Károlyi-féle Magyar Népköztársaság kormányai – kezdetben optimizmussal tekintettek a tárgyalásokra. Miután azonban a békekonferencia döntése alapján 1919. március 20-án a magyar-román fronton létrehozandó semleges övezet létrehozása érdekében Vix alezredes újabb kelet-magyarorzsági területek kiürítését követelő jegyzéket adott át Károlyinak, ő és a Berinkey-kormány ezt elutasította, ami a rendszer bukásához vezetett. Ezt követően a békekonferencia a területi bizottságok és a csallóközi albizottság döntései alapján 1919. június 12-én döntött az magyar államhatárokról.  

A Kun Béla vezetésével hatalomra kerülő kommunista tanácsköztársaság  kezdettől fogva nem voltak elfogadható partner az antant számára. Jóllehet  Clemenceau, békekonferencia elnöke az északi hadjáratban sikeres tanácsköztársaság csapatainak visszavonása érdekében megvillantotta előttük a békekonferenciára szóló meghívás lehetőségét, valójában a tanácshatalom mielőbbi felszámolását szorgalmazta. 1919 augusztusában a maradék ország nagy része is román megszállás alá került. Ez a Magyarország megszűnésével fenyegető állapot már a békekonferencia számára is terhessé vált. A tanácshatalom bukása után a románok bevonultak Budapestre és onnan csak november 15-én távoztak. Másnap bevonultak a fővárosba Horthy Miklós nemzeti hadseregének katonái. Az egymást váltó Peidl- és Friedrich-kormányok után november 24-én megalakult Huszár Károly koalíciós kormánya. A békekonferencia küldötteként október óta Budapesten tartózkodó Sir George Russell Clerk brit diplomata elérte, hogy a Huszár-kormány elrendelte az általános és titkos választójog bevezetését és döntött a választások kiírásáról. Clerk november 29-én kedvező jelentést tett a magyarországi helyzetről. Ez alapján a nagyhatalmak úgy döntöttek, megadják az elismerést az új magyar kormánynak. 1919. december 1-jén Clemenceau elnök hivatalos meghívót küldött a Huszár-kormánynak a békekonferenciára.

 A gróf Apponyi Albert által vezetett magyar békedelegáció hosszas munka után, Teleki Pál „vörös térképével”, etnikai, néprajzi, történelmi munkákkal, a bemutatkozó jegyzékkel és előzetes békejegyzékekkel érkezett meg 1920. január 6-án Párizsba. A magyar küldöttséget a tárgyalások ideje alatt szigorú ellenőrzés alatt elszigetelték. Szót pedig csak 1920. január 16-án, az előzetes béketervezet átadásakor adtak Apponyi Albertnek. A magyar békedelegáció ezt követően Budapesten február 12. és március 10. között 18 válaszjegyzéket dolgozott ki, amely jelentőps határmódosítási javaslatokat tartalmazott, egyebek közt a központi magyar területek és Székelyföld  összekapcsolása érdekében egy vegyes nyelvű folyosó kijelölését. A magyar ellenjavaslatok áttanulmányozása után május elején Párizsban elkészült a magyar békeszerződés végleges szövege. Ezt és a magyar javaslatok elutasítását kifejtő Alexandre Millerand francia kormányfőnek, a békekonferencia elnökének kísérőlevele május 6-án érkezett meg Budapestre. A változások azonban többnyire stiláris és  jogi pontosítások voltak. A jóvátétel vagy a Bécsben őrzött magyar műkincsek tulajdonjoga és a szomszéd országokhoz került területekről Magyarországra költözők vagyona ügyében ugyanakkor némileg kedvezőbb szabályokat rögzítettek. Bekerültek a békeszerződésben , hogy a szomszéd országok kisebbségvédelmi kötelezettségei is. Ennek révén Magyarország is szerződő féllé vált a népszövetségi felügyelet alá helyezett kisebbségi szerződés végrehajtásában. 

A magyar kormány május 13-án és 17-én megvizsgálta a békeszerződés ügyét. s úgy döntött, hogy Magyarország aláírja a szerződést. Apponyi és a a békedelegáció tagjai lemondtak, így a kormány az egymást érő tiltakozások, tüntetések ellenére május végén Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi minisztert, valamint Drasche-Lázár Alfréd meghatalmazott miniszteri rangú külügyi államtitkárt bízta meg a békeszerződés aláírására. 

Erre az aktusra végül 1920. június 4-én, a versailles-i kert Nagy-Trianon palotájában került sor, ahol a győztes hatalmak és az érintett államok képviselői – az Egyesült Államok kivételével – kézjegyükkel látták el a a békeszerződést, szentesítve ezzel a történelmi Magyarország felosztását. 

A trianoni béke pontjai ismertek: Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, ennek megfelelően 320 ezer négyzetkilométer területű, húszmilliós középhatalomból 90 ezer négyzetkilométeres, 7,155 millió lakost számláló kisállammá vált. Románia megszerezte a Partiumot és Erdélyt, a délszláv állam a Délvidéket, Csehszlovákia pedig a Felvidéket és Kárpátalját. A béke minden más szempontból is gúzsba kötötte az országot, miután a háború egyik felelőseként tetemes jóvátételt szabott ki Magyarországra, hadseregét 35 ezer főben határozta meg, és számos egyéb gazdasági és katonai kérdés kapcsán sértette az állam szuverenitását. Az ország 63 vármegyéje közül csak 10 maradt sértetlenül, a 27 törvényhatósági jogú városból 11, a 112 rendezett tanácsú városból 36,  a 2 176 nagyközségből 1.006, a 10 196 kisközségből 2 490 maradt a trianon határok közti területen. Budapestnek és a belső országrészek nagyobb népsűrűségének köszönhetően az 1910. évi  népesség  36,5 %-a nagyobb arányban maradt Magyarországon, mint   a történeti magyar állam területéből megmaradt 28,6 %.
A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy olyan nagyhatalmi diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül három milliónál több magyar esetében megtagadta a nemzeti önrendelkezés alapelveit, melyek nevében megszületett.

Etnikai értelemben magukat nemzetállamként meghatározó soknemzetiségű országok jöttek létre, ahol a kisebbségbe szorult magyarság számtalan esetben diszkriminatív bánásmódban részesült, mint amivel korábban a Monarchia alatt éppen az akkori többségi magyarságot vádolták, csupán a szerepek fordultak meg. A béke a térség stabilitása szempontjából is káros volt, hiszen a győztes-vesztes ellentét kiélezése megszabta azokat a kényszerpályákat – Magyarország a revízió útjára lépett, a megalakuló kisantant pedig a megszerzett területek görcsös védelmére rendezkedett be – melyek mentén Közép-Európa később egy újabb világháborúba sodródott.