Kikiáltják a magyarországi tanácsköztársaságot

Szerző: Tarján M. Tamás

1919. március 21-én kiáltották ki Budapesten a tanácsköztársaságot, létrehozva a proletárdiktatúrát, ahol a hatalom a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP) illette meg. 

A kommunisták megerősödése a népköztársaság idején elsősorban demagóg ígéreteik eredménye volt, a proletárállam egyenlősítő utópiájával nagy hatást gyakoroltak a szegényebb rétegekre. Az is segítette őket, hogy a demokratikus rendszerben az őszirózsás forradalom (1918. október 31.) kulcsproblémái megoldatlanok maradtak: nem sikerült például kielégítő földreformot végrehajtani, de szabad választások sem kerültek kiírásra. A legsúlyosabban mégis a békekonferencia befolyásolását szem előtt tartó Károlyi-féle megbékélési külpolitika esett latba, amely a várt pozitív hatás helyett a március 20-án Párizsból megérkezett Vix-jegyzéket eredményezte. Ebben az antant a magyar-román konfliktus megelőzése érdekében kialakítani próbált semleges zóna érdekében újabb jelentős területek kiürítését követelte a magyar kormánytól, amit a Berinkey-kormány és Károlyi köztársasági elnök nem fogadott el. 

A kormány ezért lemondott, Károlyi pedig a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot bízta meg a kormányalakítással. A párt Landler Jenő vezette balszárnya azonban március 20-án megegyezett a kommunisták vezetőjével, a bebörtönzött Kun Béláékkal a proletárdiktatúra megalakításában. A puccsot másnap reggelig végre is hajtották, szétkürtölve Károlyi lemondását. Ez nem felelt meg a valóságnak, bár az államfő végül tudomásul vette. Az azonban tény, hogy nem ő adta a hatalmat Kun Béláéknak.

1919. március 21-én Budapesten plakátok hirdették a Garbai Sándor (gyakorlatban Kun Béla külügyi népbiztos) vezette Forradalmi Kormányzótanács megalakulását, az első szovjet mintára létrehozott európai állam születését. A tanácsköztársaság 133 napja alatt megpróbált Leninék példája után kormányozni: megkezdte a földek és üzemek állami tulajdonba vételét, diktatúrát hozott létre, harcot indítva a „régi rend”, főként a nemesség, a gazdag polgárság, parasztság és az egyházak ellen. Az „osztályharc” a szovjet Cseka mintájára létrehozott terrorkülönítmények vezetésével folyt, amelyek a vidéket járva, élet-halál uraiként „bíráskodtak” a gyanúsnak ítélt emberek felett, gyilkoltak és túszokat szedtek a lakosság köréből. 

A Lenin-fiúk vérengzései, a Szamuely Tibor különítménye által vezetett „halálvonat” felbukkanása rettegéssel töltötték el az egész országot. Ugyanakkor Böhm Vilmos vezérkari főnöksége alatt állt fel a Vörös Hadsereg, amely a Vix-jegyzék visszautasítása után harcba kezdett a Felvidéken, részsikerei után pedig kikiáltotta Eperjesen a Szlovák Tanácsköztársaságot.

A kommunisták hadseregében a későbbi Horthy-korszak számos tisztje végzett szolgálatot. Kun Béla júniusban elfogadta a békekonferencia Clemenceau jegyzékben tett ajánlatát, amely a harcok beszüntetése fejében megígérte a románok által megszállt Tiszántúl kiürítését. A Vörös Hadsereg a Kun által elrendelt visszavonulás után demoralizálódott és a katonák elégedetlenségét vonta maga után. A Forradalmi Kormányzótanács az ellenforradalmi mozgolódásokat fokozott terrorral igyekezett elnyomni. Szamuely Tibor és a "Lenin-fiúk" brutális fellépései mindennapossá váltak. 1919. június 24-én lázadást a Ludovika Akadémia növendékei és tisztjei fegyveres felkeléssel tiltakoztak a tanácshatalom ellen és elfoglalták a telefonközpontot. A Dunán állomásozó, magyar tulajdonban megmaradt hadihajók közül a Maros monitor, valamint a Pozsony és a Fogas õrnaszád bevonta a vörös lobogót és felvonta a nemzeti trikolórt. Óbudáról Budapestre hajózva az Erzsébet híd fölött a Pozsony több lövést adott le a Szovjet-házra (volt Hungária Szálloda). Válaszul a partról heves géppuskatüzet kapott, ezért visszavonult a déli összekötõ vasúti hídig. Ezt a hatalomátvételi kísérletet a vörös munkásőrség és a tengerészgyalogság még le tudta verni. A lázadás leverése után a terrort tovább fokozták, a felkelőket és a feltételezett támogatókat kegyetlenül megtorolták.

Végül Kun Béla mégis hadi sikerekkel próbálta növelni a tanácskormány népszerűségét. Júliusban a Tiszántúlon a Vörös Hadsereg támadásba kezdett az ígéretüket megszegő románok ellen, a vörös offenzíva azonban pár nap alatt összeomlott. Az ellentámadásba lendült román csapatok pedig augusztus elsején elfoglalták Budapestet, véget vetve a proletárdiktatúrának.