Tisza István meggyilkolása

Szerző: Tarján M. Tamás

„…ennek így kellett lennie.”
(Tisza István állítólagos utolsó szavai)

1918. október 31-én gyilkolták meg Hermina úti villájában gróf Tisza István egykori miniszterelnököt, akit két kormányfői ciklusa (1903-1905, illetve 1913-1917) alatt elkötelezett  hazafiság, bátor elvszerűség és markáns konzervatív politika jellemzett. Miután az első világégés kirobbanásakor – kezdeti ellenállása után – Tisza a háború mellett foglalt állást, a küzdelem elhúzódása nyomán elégedetlenné váló tömegek szemében ő lett a véres küzdelem szimbóluma, ezzel együtt pedig az ország nyomorúságának felelőse is. Több merényletet is megkíséreltek ellene, míg végül a negyedik, 1918. október 31-én végzetesnek bizonyult.

Tisza István 1913 júniusában, egy évvel a háborút kirobbantó szarajevói pisztolylövések előtt alakította meg második kabinetjét, amelynek intézkedései sok szempontból már a közelgő világégésre készítették fel az országot. Tisza, aki a Nemzeti Munkapárt vezéreként 1912-ben – házelnöki tisztségét kihasználva – keresztülvitte a híres véderőtörvény elfogadását, kormányalakítása után konzervatív intézkedéseivel igyekezett rendet és stabilitást teremteni az Osztrák–Magyar Monarchia magyar felében. Miközben a birodalom – más államokhoz hasonlóan – erőteljes fegyverkezési programot hajtott végre, Tisza „hagyományos” eszközeivel, többek között a szigorú sajtótörvénnyel, a gyülekezési és egyesülési jog korlátozásával próbálta felépíteni azt a szilárd hátországot, amire a feszült nemzetközi helyzetben Magyarországnak és a Monarchiának szüksége volt. A fegyveres konfliktus aztán 1914. június 28-án, a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen elkövetett merénylettel váratlanul karnyújtásnyira került, Tisza pedig, akit – a trianoni utódállamok erőteljes kampánya nyomán – később egész Európa a háború egyik fő felelőseként értékelt, a következő két hétben mindent megtett annak érdekében, hogy az összecsapást megakadályozza. 

A szarajevói merénylet után nem csak a terrorcselekmény szerb hátterére derült hamar fény, hanem azzal együtt világossá vált, hogy amennyiben Bécs hadat büzen Szerbiának, valószínűleg világméretű konfliktust robbant ki. Tisza, aki a Monarchián belül elsődlegesen mindig a magyar érdekeket tartotta szem előtt, június 28-a után – egyedüli prominens politikusként – a fegyveres megoldás ellen foglalt állást, mivel úgy látta, hazánk azzal semmit nem nyerhet. Egy esetleges vereség vélhetően az integer Magyarország felbomlásával, a győzelem pedig új hódításokkal, tehát a Monarchiában elfoglalt előnyös pozíció elvesztésével járhatott volna együtt. 

A magyar miniszterelnök emellett az összbirodalmi érdekek szempontjából is elhibázott lépésnek tartotta a hadüzenetet, ugyanis úgy gondolta, a dualista állam nem készült fel eléggé ahhoz, hogy akár a szerbek, akár az antant nagyhatalmak ellen gyors és eredményes háborút vívhasson, emellett pedig – mint kiderült, nem alaptalanul – kételkedett a négyes szövetség másik két tagjának, Olaszországnak és Romániának a hűségében is. Ezen okokból eredően a július 7-i minisztertanácson Tisza István – a résztvevők közül egyedül – a fegyveres megoldás ellen szólalt fel, és ahelyett egy szigorú, ámde teljesíthető feltételeket tartalmazó jegyzék küldését javasolta a szerb fél számára. 

A magyar miniszterelnök egy héttel később végül engedett II. Vilmos német császár (ur. 1888-1918) és Ferenc József (ur. 1867-1916) nyomásának, vagyis elhitte, hogy a fentebb felsorolt hátrányok kiegyenlítésére elegendő lesz Németország végtelennek tűnő katonai és anyagi potenciálja – más választása nem is nagyon volt, hiszen Berlin támogatásának elvesztésétől éppen annyira rettegett, mint a világháborús konfliktustól. Tisza István július 14-én így áldását adta a fegyveres megoldásra, és attól a naptól kezdve minden energiáját a háborús győzelem szolgálatába állította; részt vett például a Szerbiának küldött ultimátum megalkotásában is. 

A miniszterelnök tisztában volt a háború tétjével, illetve hogy a vereség mennyire végzetes lenne Magyarország számára, ezért mindent megtett a győzelem érdekében. Jóllehet kezdetben a politikai pártok és a közvélemény is a háború mellett állt, ám a hónapok múlásával a lelkesedés alábbhagyott. Nem úgy Tisza elszántsága; a miniszterelnök erőfeszítései és az ellenzéki propaganda  nyomán a közvélemény szemében hamarosan ő lett a háború megtestesítője. Ugyanakkor a háborús események alakítására csak korlátozott befolyással rendelkezett. Miután a Monarchia hadügye és külügye – a kiegyezésben foglaltak szerint – közös volt, a fontos döntések kikerültek Tisza kezéből, a Conrad von Hötzendorf vezette vezérkar pedig nem tekintette partnerének a magyar kormányfőt. A gróf helyzete aztán a 68 évig uralkodó Ferenc József 1916-ban bekövetkező halálával még inkább megromlott, ugyanis az óvatos reformokra hajló IV. Károly (ur. 1916-1918) nem rokonszenvezett a közismerten konzervatív miniszterelnökkel. Károly és Tisza felfogása gyökeresen különbözött egymástól, ez a konfliktushelyzet pedig fél éven belül menthetetlenül szakításhoz vezetett. 

Tisza István ugyan 1917. május 23-án távozott pozíciójából, a hatalommal együtt azonban tekintélyét nem veszítette el: a volt miniszterelnök a kormánypárt vezéreként a következő másfél évben is a Monarchia „erős embere” és az ellenzéki támadások fő célpontja maradt. 1918. október 17-én az országgyűlésben ő jelentette be, hogy „ezt a háborút elvesztettük”. Tisza ugyanakkor a magyar belpolitikai helyzetet már nem látta át ennyire jól, ugyanis alulértékelte a forradalmi átalakulást követelő társadalmi és politikai erőket, és kemény fellépést sürgetett velük szemben. Amellett, hogy az egykori miniszterelnök 1918 őszére az összeomló dualista rendszer és a rengeteg szenvedést okozó háború legfőbb jelképévé és ezzel együtt bűnbakjává vált, ellenséges megnyilatkozásaival még inkább maga ellen hangolta a tömeget, mely az október 28-án kezdődő tüntetéseken gyakorta már halálát követelte. 

Tisza minden fenyegetés és jószándékú tanács ellenére az október végi  napokban is Budapesten maradt, bátor viselkedéséért azonban később az életével fizetett. Az uralkodó közhangulat nyomán október 31-én fegyveresek egy csoportja – valószínűleg a katonatanácshoz köthető hazatért frontkatonák –  végül elszánta magát a gyilkosság végrehajtására, és a délután során Tisza Hermina úti villájához hajtott. A politikust, aki ellen korábban háromszor is sikertelen merényletet hajtottak végre, 5 óra tájban, egy máig azonosítatlan férfi fegyveréből – felesége és unokahúga előtt – érték a végzetes lövések. Tisza Istvánnak a halála sok szempontból szimbolikusnak bizonyult, hiszen mindaz, amit képviselt és amiért egész politikai pályája során küzdött, az elkövetkező napokban és hónapokban hozzá hasonlóan sírba szállt.