A belgrádi fegyverszünet (katonai konvenció) megkötése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ha ezeket az alapvető pontokat becsületesen betartják, és a határkérdéseket csakugyan a béketárgyalásokra bízzák, micsoda kitűnő szerződés lett volna ez!”
(Jászi Oszkár) 

1918. november 13-án írta alá Linder Béla, a Károlyi-kormány tárca nélküli minisztere és Franchet d’Esperey balkáni antant-főparancsnok két megbízottja – Paul Prosper Henrys francia tábornok és Živojin Mišić szerb tábornok, a Szerb Királyi Hadsereg vezérkari főnöke – a 18 pontból álló belgrádi katonai konvenciót, mely meghúzta a balkáni demarkációs vonalat, egyúttal pedig rögzítette a fegyverszüneti feltételeket a Monarchia felbomlásával önállósult Magyarország számára. 

Miután az 1918. november 3-án aláírt padovai fegyverszünet a felbomló Osztrák–Magyar Monarchia magyar felével kapcsolatban – Horvátország elszakadásán túl – semmilyen konkrétumot nem tartalmazott, – a Franchet d’Esperey tábornok vezette balkáni antant csapatok megállítása érdekében – az október 31-én hatalomra jutott Károlyi-kormány legfőbb feladata egy önálló egyezmény megkötése lett. Az idő ugyancsak sürgetett, hiszen november elején a franciák és a szerbek már a Szávánál – tehát a történelmi országhatáron – álltak, a csehek pedig épp a konvenció megkötésének napján törtek be a Felvidékre. 

A rohamosan romló helyzet megmentése érdekében Károlyi Mihály és delegációja – többek között Linder Béla, Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter, a Nemzeti-, Munkás- és Katonatanácsok képviseletében pedig Hatvany Lajos, Bokányi Dezső és Csernyák Imre – november 7-én a szerb fővárosba utazott, ahol Jászi emlékiratai szerint d’Esperey tábornok igencsak megalázó módon fogadta a küldöttséget, és súlyos feltételeket diktált számukra. Bár a későbbi Károlyi-ellenes propaganda azzal vádolta a Belgrádban tárgyaló politikusokat, hogy változtatás és ellenvetés nélkül fogadták el a felajánlott fegyverszüneti feltételeket, ez az állítás nem felel meg a valóságnak, ugyanis bizonyos esetekben – például a belső közigazgatás meghagyását tartalmazó 17. pont kapcsán – d’Esperey hajlandónak bizonyult némi korrekcióra. 

Károlyiék belgrádi missziójától ugyanakkor nemigen lehetett csodát remélni, hiszen a Monarchia, majd Németország kapitulációjával az antant vitathatatlanul győztes pozícióba került, a miniszterelnök pedig hiába kísérletezett azzal, hogy – magát a forradalom vezetőjének beállítva – lerázza a háborús felelősséget, Magyarország vesztesként várhatta a békekonferenciát. Ez a helyzet a november 13-i belgrádi egyezmény 18 pontjában is világosan megmutatkozott, hiszen azok – a rendfenntartáshoz nélkülözhetetlen egységek kivételével – leszerelésre és a felszerelés átadására utasították a magyar szárazföldi, tengeri és folyami erőket, rekvirálási és átvonulási jogot biztosítottak az antant csapatok számára, és a délszláv háborús károk enyhítésére számos azonnali követelést – például élelmiszert, lovakat és munkaerőt – támasztottak hazánk felé. 

D’Esperey hosszas alkudozás után a Drávánál és a Pécs-Baja-Maros-Beszterce szakaszon állapította meg a déli demarkációs vonalat, az északi határon pedig semmilyen rendelkezést nem léptetett életbe, vagyis – mivel a 17. pont a magyar közigazgatás sértetlenségét ígérte – úgy tűnt, ezek a területek magyar fennhatóság alatt várják majd ki a béketárgyalások döntését. Ebből a szempontból tehát Jászi fent idézett optimista kijelentése nem volt alaptalan, a politikai realitások azonban nem abba az irányba mutattak, hogy a cseh, szerb és román igények ellenében Magyarország ilyen kedvező fegyverszünetet köthet. 

A világháborús vereségből adódóan igencsak kedvezőtlen belgrádi katonai megállapodás pozitív eleme tehát az lehetett volna, hogy a demarkációs vonalon belüli területeken, így Erdély nagyobbik részén és a Felvidéken megmaradt volna a magyar közigazgatás. Pár nap alatt azonban kiderült, hogy a francia kormány semmisnek tekintette a Franchet d’Esperey tábornok által kezdeményezett megállapodást. Ebből adódóan az antant román, szerb és cseh szövetségesei katonai és politikai szempontból kezdettől fogva figyelmen kívül hagyták. A bukaresti és a prágai kormány kérésére pedig az antant diplomácia decemberben új demarkációs vonalakat jelölt ki. Emiatt a Károlyiék által kiharcolt engedményeknek semmilyen gyakorlati haszna nem volt.

A konvenció – amit egyébként utólag sokan d’Esperey „magánakciójának” tekintenek – ráadásul igen gyenge lábakon állt, mivel azt Georges Clemenceau úgy ítélte meg, hogy az sérti a franciák érdekeit – hiszen de iure tárgyaló félnek ismerte el a Károlyi-kormányt –, az antant szövetségeseinek pedig eleve nem állt érdekében annak betartása. A katonai szerződést tehát gyakorlatilag egyedül Budapest vette komolyan, így aztán nem meglepő, hogy november 13-án a csehek, majd a következő hetekben a szerbek és az Erdélybe betörő románok is felrúgták a belgrádi konvenció pontjait. Az országba beözönlő antant-szövetségesek hamarosan megszállták a történelmi országterület jelentős részét, a támogatásukat élvező szlovák, horvát, szerb, román nemzeti tanácsok pedig sorra kinyilvánították elszakadásukat Magyarországtól. A Károlyi-kormány a szerződésszegés láttán – tárgyalási pozícióit és a békekonferenciára való feltételezett meghívást féltve – nem mert fegyveres erővel fellépni. Így aztán az új szomszédok, amelyeknek küldöttségei a vesztesekkel szemben tényleg részt vehettek a békekonferencián, Párizsban már kész tényekre, egyfajta új katonai és politikai status quóra hivatkozhattak, az általuk elfoglalt magyarországi területek vonatkozásában. 

Mindebből logikusan következik, hogy tévedés a belgrádi konvenciót Károlyiék „hazaárulásának” igazolására felhozni, hiszen az ország történeti területének nagyobbik részét éppen a belgrádi fegyverszüneti egyezmény egyoldalú megszegésével szállták meg. A békekonferenciára szóló meghívásban reménykedő, s ezért pacifista politikát folytató Károlyi-kormány megkésve, 1919 januárjában kezdte felismerni, hogy az antant nem megegyezéses, hanem – katonai eszközökkel előkészített – diktált békével akarja átrendezni a kelet-közép-európai régiót.