Mata Harit halálra ítélik

Szerző: Hahner Péter

Ez a legendás személyiség Margaretha Geertruida Zellét néven látta meg a napvilágot, 1876. augusztus 7-én, a hollandiai Leeuwarden városban, egy módos üzletember gyermekeként. Tizenhárom éves korában apja tönkrement, anyja depressziós lett, majd meghalt, Margaretha a keresztszüleihez került, majd egy leydeni tanítóképzőbe. Itt az igazgató megkörnyékezte a rendkívül magas és feltűnően vonzó lányt, majd amikor viszonyuk köztudottá vált, természetesen nem a középkorú férfinak, hanem a félárva, kiszolgáltatott lánynak kellett elhagynia az iskolát.

Hágai nagybátyjához költözött, s házassági hirdetés útján ismerkedett meg a nála húsz évvel idősebb, Campbell MacLeod nevű katonatiszttel. 1895-ben megkötött házasságuk után azonban a férfi nem csak hűtlennek és alkoholistának bizonyult, hanem féltékenynek is, és gyakran megverte őt. Jávára, majd Szumátrára költöztek, ahol férje helyőrségi parancsnok lett. Itt már az asszony a társasági élet központjába került, s idegen nyelvekben való jártassága miatt szalonját igen sokan látogatták. 1899-ben azonban ismeretlen tettesek mindkét gyermekét megmérgezték, és csak a kislányt sikerült megmenteni. Valószínűleg a férje által brutálisan kezelt szolgálók egyikének lehet tulajdonítani a merényletet. Ezután a házasságuk teljesen tönkrement. Hollandiába való hazatérésük után elváltak, de MacLeod nem volt hajlandó tartásdíjat fizetni.  

Margaretha ott állt egy fillér nélkül, rokonai támogatására utalva. Ekkor döntött úgy, hogy Párizsban próbál szerencsét. 1905. március 13-án a Guimet Múzeumban lépett fel először keleti táncosnőként.  Egy Síva-szobor volt a színpadon, az asszony pedig a múzeum keleti gyűjteményéből származó ékszereket és ruhákat viselve, négy kísérőjével, lángoló kandeláberek között egy sztriptíz-szerű, erotikus táncot lejtett. Mata Hariként hirdették a plakátok: a két szó azt jelentette, hogy „a hajnal szeme”. Maláj nyelven a Napot nevezték így. Az új „sztár” azt terjesztette magáról, hogy indiai családból származott, apja pap, anyja pedig templomi táncosnő volt. Ő maga pedig állítólag Síva templomában nevelkedett, és az isten szolgálatának, az őt dicsőítő, erotikus rítusoknak szentelte életét. 

Pár évig tódult a közönség a műsoraira. Fellépett Spanyolországban, Monte Carlóban, Olaszországban, Bulgáriában, Ausztriában és Németországban is. Sikere valószínűleg annak volt köszönhető, hogy táncai a maga korában rendkívül erotikusnak számítottak. Pedig teljesen sohasem vetkőzött le a színpadon: tetőtől talpig testszínű trikó borította, és ékszerekkel díszített, fém melltartóit is mindig magán hagyta. Meglehetősen későn, csaknem harminc éves korában megkezdett táncosnői pályafutása azonban nem tarthatott sokáig. 1912-re már a luxus-prostituáltak, a művelt és igényes kurtizánok életmódjára kényszerült. Szeretői közé tartozott több francia katonatiszt, német herceg, sőt, a császárság trónörököse is.

1914 májusában Németországban lépett fel, ahol a felháborodott nézők feljelentették. Ezzel vonta magára a rendőrség figyelmét. Egyes életrajzírói szerint a német kémszervezet egyik vezetője lett a szeretője, s ő bízta meg kémkedéssel Franciaországban. Azok, akik később bűnösnek tartották Mata Harit, azt állították, hogy egy német kém-iskolába is járt Antwerpenben, amelyet egy Elsbeth Schragmüller nevű hölgy, ismertebb nevén „Vörös Tigris” vezetett. Állítólag tizenöt hetet töltött itt, és ő lett a H-21-es ügynök. Mindezt azonban Margaretha tagadta, és sohasem sikerült bebizonyítani. Nehéz elképzelni, hogy a német kémszolgálat éppen egy Európa-szerte közismert, mindenhol feltűnést keltő, a maga korában kifejezetten idősödőnek számító, harmincnyolc éves asszony kiképzésére vesztegette volna idejét és pénzét.

Margaretha a háború kitörése után pár nappal tért vissza Franciaországba. Korábban természetesnek tűnt, hogy sokat utazgat, és a legkülönbözőbb nemzetiségű férfiakkal tart fenn kapcsolatot. Az első világháború által megváltoztatott világban azonban gyanakodni kezdtek rá. Pedig éppen arra készült, hogy véget vet vándorlásainak és szakít a kitartott nők életével. Most találta meg ugyanis élete nagy szerelmét egy huszonegy éves orosz tiszt, Vlagyimir Maszlov személyében. A férfi megsérült, egy háborús zónában fekvő, katonai kórházban ápolták. Margaretha engedélyt kért, hogy meglátogassa, s ezzel magára vonta a francia kémelhárítás egyik kapitányának, Georges Ladoux-nak a figyelmét. Ladoux kihallgatta az asszonyt, majd megkérdezte, hajlandó lenne-e kémkedni Franciaország számára. Margaretha nem vállalta el azonnal a feladatot, de a felkínált egymillió frank túl nagy kísértés volt. Végül igent mondott, s ezzel végzetesen belebonyolódott a különböző kémszolgálatok által szőtt hálókba, amelyek ekkoriban kezdték elborítani Európát. 

Az volt a franciák terve, hogy elküldik Brüsszelbe, egy bizonyos Wurfbeinhez, aki élelmet szállított a német hadseregnek. De Brüsszelbe Spanyolországon, Anglián és Hollandián keresztül próbált eljutni, s a briteknek ugyanolyan gyanús lett, mint a németeknek és a franciáknak. Falmouthban letartóztatták, azzal vádolva, hogy ő Clara Bendix, a híres német kémnő. A Scotland Yard kivallatta, majd levelet írtak Ladoux-nak, aki azt tanácsolta, küldjék vissza Margarethát Spanyolországba. 

Madridban állítólag egy Arnold Kalle nevű német hadnaggyal volt viszonya. Csak annyit tudott meg tőle, hogy tengeralattjáróval német és török tiszteket akarnak partra tenni Marokkóban. Sürgősen Párizsba továbbította az információkat, ott azonban már tudtak erről. Ráadásul Kalle is rájött, hogy szeretője francia kém. Margaretha visszatért Párizsba, de Ladoux nem akart fizetni, mert az információt értéktelennek tartotta.

A francia kémelhárítás ekkoriban fejtette meg a madridi német katonai attasé Berlinbe küldött, kódolt üzenetét, amelyben egy asszonyról, a H-21-es ügynökről van szó, aki állítólag 5000 frankos csekket kapott. Ha Margaretha valóban német ügynök volt, akkor elképzelhető, hogy a német titkosszolgálat szándékosan juttatta el az üzenetet a franciákhoz, hogy megszabaduljon a kettős ügynökké vált asszonytól. De az is lehetséges, hogy a német ügynökök az ő kompromittálásával akarták elvonni a francia kémelhárítás figyelmét a Párizsban tevékenykedő, valódi ügynökökről.

A francia kémelhárítás mindenesetre megriadt, és 1917. február 13-án Párizsban letartóztatták az egykori táncosnőt. Hotelszobájában 5000 frankos csekket találtak, s egy (állítólag) láthatatlan tintát tartalmazó tégelyt is. A kémelhárítás tizenhétszer hallgatta ki. Az asszony azt állította, hogy ártatlan, a csekket szerelmi szolgálataiért kapta a németektől, a tinta pedig közönséges fertőtlenítőszer.

A katonai törvényszék 1917. július 24-én ült össze, az Igazságügyi Palotában. A kíváncsiak tömege még a környező utcákat is megtöltötte. Margaretha igen elegánsan öltözött fel, kék ruhát vett, csipkefátyollal, s nyári időjárás ellenére kesztyűt is húzott. A bíróság első döntése az volt, hogy zárt tárgyalást rendelt el, és kiterelték a nézőközönséget. A vád képviselője, André Mornet hadnagy olyannyira elragadtatta magát, hogy Messalinának nevezte az asszonyt, „aki rajongói hordáját vonszolta a kocsija után…” A védő a hetvennégy éves Edouard Clunet, Margaretha egykori szeretője volt. Mindent elkövetett volna az asszony védelmében, csakhogy inkább a gazdasági szerződések szakembere volt, mint a büntetőpereké. A katonai törvényszéken pedig a védő nem csak a vád tanúihoz, de még saját tanúihoz sem intézhetett kérdéseket.

A vádlott tagadott. Amikor szajhának nevezték, állítólag így vágott vissza: „Szajha? Igen. De áruló? Soha!” A tanúként kihallgatott Henri Robert de Marguérie, a külügyminisztérium tisztje is védte az asszonyt. Neki is viszonya volt vele a közelmúltban, de vallomása szerint egy szót sem beszéltek a háborús ügyekről. Távozása előtt még meg is hajolt a vádlott előtt.

A bizonyítékok ma már aligha győznének meg egy pártatlan bíróságot. 1917-ben azonban a háború kedvezőtlenül alakult Franciaország számára. A keleti front az orosz forradalommal megsemmisült, s nyilvánvaló volt, hogy a németek egész hadseregeket küldhetnek nyugatra, mielőtt még a háborúba újonnan belépett nagyhatalom, az Egyesült Államok elegendő számú katonát juttat a térségbe. A kormányfő, Clemenceau bejelentette: „Egyetlen célom: fenntartani a francia nép morálját történelmének legnagyobb válsága idején!” E morál fenntartásához az is hozzátartozott, hogy a kémgyanús személyek számára nincs kegyelem. A kémelhárításnak is bűnbakokra volt szüksége, és bizonyítania kellett munkája eredményességét. A bíróság ezért a vádlottat halálra és a perköltségek megfizetésére (!) ítélte. A védő sírt, s később azt javasolta védencének, jelentse ki, hogy teherbe esett tőle, s akkor elhalasztják a kivégzést. 

Margaretha ezt haragosan elutasította. Sokáig reménykedett benne, hogy kegyelmet kap, de hiába. 1917. október 15-e hajnalán azzal ébresztette fel álmából Bouchardon kapitány, hogy kegyelmi kérvényét a köztársasági elnök elutasította, s eljött a kivégzés ideje. Az asszony bátran fogadta a halált. Gyöngyszürke ruhába öltözött, nagy szalmakalapot tett a fejére, legszebb cipőjébe lépett, s kesztyűjét is felhúzta. A vincennes-i kaszárnyához vitték. Nem kötözték az oszlophoz, és kérésére nem kötötték be a szemét sem. A sortűz azonnal végzett vele, de az előírásoknak megfelelően még halántékon is lőtték. 

Kivégzéséről rengeteg legenda született. A leghihetőbb történet szerint utolsó gesztusával csókot hintett a kivégzőosztag tizenkét katonája felé. Mások azt állítják, hogy a tűzparancsnál szétrántotta ruháját, s meztelenül fogadta a golyókat. A legabszurdabb legenda szerint be kellett kötni a katonák szemét, nehogy áldozatául essenek a negyvenegy éves kémnő bájainak. (Vajon akkor hogyan találták el?...) Mások szerint azért volt olyan bátor, mert tudta, hogy a katonák vaktölténnyel fognak tüzelni: egyik szeretője megvesztegette a kivégzőosztagot. A csel azonban nem sikerült, s mégis éles lőszer került a puskákba. Ez a legenda valószínűleg azon a korabeli szokáson alapult, hogy a kivégzőosztag egy katonája mindig vaktöltényt kapott. A sortűz után valamennyien azzal nyugtathatták meg lelkiismeretüket, hogy talán éppen az ő puskájukba került vaktöltény. 

A legenda terjesztői úgy látszik elképzelni sem tudták, hogy egy asszony minden hiú remény nélkül is képes volt bátran szembenézni a kivégzőosztaggal.