Ferenc József halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Megboldogult királyunk a magyar nemzet történelmének nagy alakjai közé tartozik: egyike ama nagy történelmi alakoknak, akik évszázados tradíciókkal szakítva, évszázadok útvesztőjéből vezették ki a nemzetet, akik megtalálták a helyes kibontakozás útját és biztos alapot raktak le egy boldogabb utókor számára. Egyike ő a nemzet nagy jótevőinek, aki békés megoldását találta megoldhatatlannak látszó problémának, amely küzdelem, szenvedés és gyász forrása volt a nemzetre nézve hosszú évszázadokon keresztül. Az ő világtörténelmi rendeltetése, az ő életének műve e problémáknak megoldása volt.”
(Tisza István Ferenc József halála után elmondott országgyűlési felszólalásából) 

1916. november 21-én hunyt el I. Ferenc József osztrák császár (1848-1916) és magyar király (1867–1916), aki uralkodását a Habsburgok pozícióit megrendítő forradalmak leverésével, valamint a birodalom centralizálását célul kitűző 1849. évi olmützi oktrojált alkotmánnyal és a neoabszolutizmus kiépítésével kezdte. 1867-ben a birodalom dualista átszervezésével folytatta, hogy aztán életét az Osztrák–Magyar Monarchia és a „boldog békeidők”  szimbólumaként paradox módon – a szarajevói merénylet nyomán – az első világháborúval fejezze be. Ferenc József 68 – megkoronázott magyar királyként 49 éves– országlás után, a Nagy Háború harmadik évében hunyt el; a sors sok szempontból kegyes volt hozzá, hiszen nem kellett megélnie, hogy birodalma 1918 őszén darabjaira hullott. 

A mindössze 18 éves főherceg édesanyja, Zsófia Friderika főhercegné politikai aktivitása, illetve V. Ferdinánd király (1835-1848) betegsége nyomán került a hatalom közelébe. Miután V. Ferdinánd a forradalom első hónapjaiban egyre inkább háttérbe szorult, bár 1848 április 11-én még aláírta a pozsonyi országgyűlésen elfogadott áprilisi törvényeket, a kibontakozó magyar szabadságharc és a nemzetiségi polgárháborúk zűrzavarában, 1848. december 2-án, Ferenc József Olmützben vett át nagybátyjától a császári hatalmat. A fiatal főherceg József trónra ültetése nemcsak Ferdinánd betegsége miatt tűnt praktikus lépésnek, hanem azért is, mert az ifjú uralkodó döntéseit erőteljesen befolyásoló kamarilla úgy vélte, hogy az új császár-király kezét nem kötik meg az áprilisi törvények, amelyeket a lemondásra kényszerített V. Ferdinánd a forradalmi helyzet szorításában kénytelen volt szentesíteni. 

Az „uralkodócsere” Magyarországon illegitimnek minősült, kivált, hogy 1849. március 4-ére datálva az osztrák kormány kiadta „az egységes és oszthatatlan Osztrák Császárság” oktrojált alkotmányát, az uralkodó pedig március 7-én pedig feloszlatták a kremsieri alkotmányozó birodalmi gyűlést. Válaszul  1849. április 14-én a debreceni Nagytemplomban ülésező kibővített országgyűlés kimondta a Habsburg-dinasztia trónfosztását. Miután Ferenc József Varsóban személyesen kérte I. Miklós cár (1825-1855) segítségét, 1849 júniusában körülbelül 200 ezer fős intervenciós orosz sereg érkezett Magyarországra a Habsburgok támogatására, amely augusztusban Világosnál fegyverletételre kényszerítette a honvédseregeket. A császári győzelmet véres megtorlás követte, amiért Ferenc József személyesen is felelős volt, részben mert a kegyetlenségéről hírhedt Haynau tábornokot ő nevezte ki teljhatalmú főparancsnoknak, másrészt pedig azért, mert az általa elnökölt 1849. augusztusi osztrák minisztertanácsi üléseken végig a magyar vezetőkkel szembeni kemény vonal, azaz a minél kíméletlenebb megtorlás híveinek az elképzelései érvényesültek, amiben döntő szerepe volt császárnak. 

A szabadságharc leverése és a megtorlások után Ferenc József néhány tanácsadója és kormányzati apparátusa segítségével próbálta meg kormányozni birodalmát. Ez a törekvés a számos részre darabolt, legyőzött Magyarország esetében azt eredményezte, hogy Alexander Bach osztrák belügyminiszter kezébe kerültek az államügyek, aki az osztrák polgári törvénykönyv bevezetésével, a belső vámhatár eltörlésével, valamint a csendőrség felállításával – nem is beszélve a bécsi titkosrendőrség aktivizálásáról – nyílt önkényuralmat épített ki. A császár a had- és külügyi kérdésekben magának tartotta fenn az Ausztria sorsát meghatározó döntéseket. Rosszul megválasztott lépései súlyos presztízsveszteségekhez vezettek. Így például a krími háború idején a bécsi diplomácia elveszítette Oroszország jóindulatát, 1859 után pedig – a solferinói vereség miatt – Ausztria kénytelen volt engedni a franciák által támogatott Piemont olasz nemzetegyesítési törekvéseinek. 

Az 1859-es itáliai háború azonban végre rádöbbentette az uralkodót az abszolutista rendszer tarthatatlanságára, ezért – a centralizmus elvét változatlanul szem előtt tartva – lépéseket tett a Habsburg Birodalom alkotmányos átszervezésére. Magyarországon ez a szándék az 1860-as októberi diploma, majd az 1861-es februári pátens kiadásában mutatkozott meg. Ferenc Józsefnek azonban csalódnia kellett, ugyanis a Deák Ferenc nevéhez kötődő passzív ellenállást nem lehetett leszerelni néhány  engedménnyel. A magyar politikai elit az önálló államiság visszaállítása ügyében nem engedett a ’48-ból. Így azután az Ausztriát ért újabb tekintélyromboló kudarcok – az 1866-os königgrätzi, poroszok elleni vereség, illetve az észak-itáliai Veneto tartomány elvesztése – miatt az uralkodó végül rákényszerült a kiegyezést célzó tárgyalásokra Deákkal és Andrássyval.

Az 1867. évi XII. törvénycikk, majd Ferenc József és Wittelsbach Erzsébet – Sisi – június 8-i, budavári koronázása nyomán megszületett az a közös ügyek, illetve a közös érdekeltségű ügyek által működőképessé tett k. und. k. azaz császári és királyi alapokon álló osztrák-magyar dualista rendszer. Ebben Ferenc József 49 éven át stabilizáló szerepet töltött be, ami a kezdetben ingatag lábakon álló Monarchia egyben tartásához szükséges volt. Alkotmányos uralkodóként a kiegyezés után ritkábban avatkozott be nyíltan a birodalom két részének kormányzati politikájába. A közös hadügyet, közös külügyeket és ezek közös pénzügyeit az osztrák és magyar miniszterelnökökből, a közös miniszterekből álló közös minisztertanács – amelyet ő elnökölt – illetve az ezeket felügyelő delegációk hatékony működésével sikerült hatékonyan működtetni. A Lajtától nyugatra eső osztrák tartományokban – Ciszlajtániában – néha komoly válságjelenségek is kialakultak vagy például a csehek trialista ambíciói okoztak veszélyes belpolitikai helyzeteket. Magyarországon az uralkodó csak egyetlen alkalommal, 1905-ben érvényesítette erővel akaratát, amikor a dualizmusra veszélyesnek ítélt ellenzék helyett a Fejérváry-féle „darabont-kormányt” juttatta hatalomra. Ezzel együtt mégis Ferenc József hozta meg azt a végzetes döntést, amikor a Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége, Chotek Zsófia ellen 1914. június 28-án elkövetett szarajevói merénylet  nyomán 1914. július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Ezzel pedig – amellett, hogy a vereségbe torkolló Nagy Háborúval megpecsételte a dualista Monarchia sorsát – Németországhoz kapcsolódva világméretű konfliktust idézett elő.

Ferenc József ugyanakkor nem csak azáltal vált a hosszú 19. század közép-európai történelmének egyik meghatározó tényezőjévé, hogy a népek tavaszától a világháborúig befolyásolta az itt élő nemzetek sorsát, hanem azért is, mert életét, döntéseit máig ellentmondásosan ítéljük meg. Magyar olvasatban negatív a megítélése a szabadságharc leverésében és az azt követő véres megtorlásban játszott szerepének, a szomszéd nemzetek történetírása pedig a dualista rendszer nemzetiségpolitikai hiányosságait bírálja mindmáig. A dinasztia családi tragédiái miatt jórészt szintén őt szokták felelőssé tenni. Ez az a Ferenc József, akit gyakran azzal vádolnak, hogy viselkedésével és a Hofburg sivárságával elidegenítette magától feleségét, miközben öccse, Miksa mexikói császár (1864-1867) tragédiája, egyetlen fia, Rudolf öngyilkossága, végül pedig az Erzsébet királyné, majd Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen elkövetett két merénylet még inkább megkeményítette szívét. 

Az a Ferenc József, aki a birodalom hivatali ügyeinek szorgalmas adminisztrátoraként maga is beleszürkült a Monarchia megcsontosodó rendszerébe, és annak dacára, hogy látta a fenyegető végzetet, a dicsőség és az általa elképzelt rend érdekében még a Monarchia jövőjét is képes volt kockára tenni. Másfelől viszont itt áll előttünk egy teljesen másik Ferenc József – a nép- és katonadalok Ferenc Jóskája – aki a népeiről atyai szeretettel gondoskodó uralkodó képét mutatja. A magyar királyét, akit az 1867-es koronázás után a magyarok többsége – részben Sisinek is köszönhetően – végül a szívébe fogadott, és nosztalgiával őrzött meg. Ami pedig a legfurcsább: ez a kettős Ferenc József-kép már abban a korban, a „boldog békeidőben” is egyszerre létezett, és a magyar történeti közgondolkodásra ma is jellemző. Ezzel együtt nevét Magyarországon és az utódállamokban nem őrzik utcák és terek, a millenniumi ünnepségek idején általa felavatott és róla elnevezett budapesti hídnak például 1946. évi újjáépítése óta Szabadság híd a neve. 

Melyik lehet az igazi Ferenc József? Valószínűleg önmagában egyik sem az; a furcsa kettősség abból eredhet, hogy a rendkívül konzervatív, katonásan pedáns és buzgó katolikus uralkodó elég pragmatikus volt ahhoz, hogy maradiságát feláldozza az érdekek oltárán, másfelől azonban túlságosan is elvhű volt ahhoz, hogy személyes ambícióinak és vágyainak a szükséges pillanatban ellen tudjon állni. Az 1916. november 21-én, Schönbrunnban elhunyt 86 esztendős monarcha, aki a neoabszolutista kormányzás kudarca után jól működő alkotmányos rendszer kiépítését támogatta, 1849-ben vagy 1914-ben hozott döntéseivel sok szempontból ellenpontozta, sőt  megkérdőjelezte politikai életművét. Így azután aligha lehet kétségbe vonni, hogy a Monarchia IV. Károly (1916-1918) alatt bekövetkezett összeomlásának felelőssége sok szempontból őt is terheli.