Megindul az orosz offenzíva Németország ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

1914. augusztus 17-én indult meg a Paul von Rennenkampf és Alexander Szamszonov által vezetett 1. és 2. orosz hadsereg offenzívája Kelet-Poroszországban, melyet Hermann von Francois német tábornok váratlan ellentámadása – egy napra – megakasztott a Stallupönen mellett vívott csatában. A nyomasztó fölényben harcoló oroszok végül kudarccal fejezték be a hadjáratot, de a vereségük ellenére mégis sikerült keresztülhúzniuk Alfred von Schlieffen német tábornok híres világháborús haditervét.

A Moltke vezérkari főnök által alkalmazott Schlieffen-terv mindössze néhány hónapos háborúval számolt, melynek legfontosabb eleme a franciák elleni gyors siker lett volna. A központi hatalmak stratégái úgy vélték, a hatalmas Orosz Birodalom mozgósítása hosszú hónapokat vesz majd igénybe, így a háború első szakaszában a Monarchia hadereje és a Prittwitz tábornok parancsnoksága alatt álló 8. hadsereg elég lesz a cári erők feltartóztatására. Moltkénak azonban csalódnia kellett, ugyanis a hadüzenet után három nappal, augusztus 4-én az oroszok már a német határ közelében mozgósítottak, Szamszonov és Rennenkampf tábornokok vezérletével két hadsereg, mintegy 360 000 katona készült a Poroszország elleni invázióra. 

Ebben a helyzetben a keleti hadvezetés nehéz helyzetbe került, a visszavonulás esetén  ugyanis a fontos hadiipari központ, Königsberg – ma Kalinyingrád – elveszett volna. Prittwitz válságos pillanatban várta az orosz offenzívát, ami augusztus 17-én – a Mazuri-tavak két oldalán –, két oszlopban indult meg Németország felé. A 8. hadsereg első hadtestének parancsnoka, Hermann von Francois azonban a reménytelen helyzet dacára végül mégis megütközött az oroszokkal, és Stallupönen – ma Nesterov – mellett rövid időre meg is akasztotta a cári erők előrenyomulását.

A hatalmas orosz hadseregek képtelenek voltak az együttműködésre, hadmozdulataik összehangolására. Bár az északon haladó Rennenkampf ígéretesen nyomult előre a kelet-porosz területeken, már augusztus 17-én meg kellett állnia, ugyanis Szamszonov késlekedett, ezzel pedig azt kockáztatta, hogy a német főerők még az egyesülés előtt megütköznek valamelyik orosz seregtesttel. Rennenkampf előőrse, a 105. gyalogsági hadosztály azonban így is túl közel került a németek állásaihoz, Francois pedig a délután folyamán úgy ítélte meg, érdemes megtámadnia a Stallupönen közelében pihenő oroszokat. A német tábornok és 40 000 katonája – Prittwitz tiltása ellenére – ezért elkeseredett rohamot indított az ötszörös túlerő ellen, amivel sikerült olyannyira meglepnie a cári hadsereget, hogy – miután 8000 embert vesztettek halottakban és foglyokban – Rennenkampf erői hátrálni kezdtek. 

A hősies támadás gyakorlatilag felmorzsolta a 105. hadosztályt, ám Francois nem sokkal később engedelmeskedett felettesének – mivel az orosz tüzérséggel nem akart szembekerülni –, és elrendelte a visszavonulást a főerők irányában. A keleti front első orosz–német ütközete tehát nem hozott jelentős eredményt a győztes számára, mindazonáltal önbizalmat adott a további harcokhoz; a harctér szeszélyének tudható be, hogy a két nappal későbbi, Gumbinnen mellett vívott ütközetben éppen a Stallupönennél szerzett magabiztosság okozta a németek vereségét. 

Francois hősiessége csak arra volt jó, hogy a németek egykét napot nyerjenek, miközben Motlke elrendelte több német egység átcsoportosítását a keleti frontra. Az augusztus 19-i gumbinneni fiaskó Prittwitz leváltását és Paul von Hindenburg kinevezését eredményezte, aki – Erich von Ludendorffal közösen – a Tannenbergnél és Mazuri-tavaknál kivívott bravúros győzelmekkel utóbb megsemmisítette az orosz erők nagy részét. II. Miklós cár (ur. 1894-1917) két hadseregének roncsai 1914 szeptemberében kihátráltak Kelet-Poroszországból – Szamszonov elkeseredésében véget is vetett életének –, ezért Szentpéterváron kénytelenek voltak feladni a gyors győzelem reményét. 

Mindazonáltal az orosz kudarcból is a szövetségesek húztak hasznot; jelentős német egységek keletre szállítása után a németek képtelennek bizonyultak a francia vonalak áttörésére, így a Schlieffen-terv lényegében kudarcot vallott. A vonalak megmerevedtek, a központi hatalmak pedig tartósan kétfrontos küzdelemre kényszerültek, ami a világháborús vereség egyik legfőbb oka lett.