Ulysses S. Grant, az Egyesült Államok tizennyolcadik elnökének halála

Szerző: Hahner Péter

Talán egy amerikai elnök sem kapott annyi ragadványnevet, mint Grant. Előbb polgárháborús sikereiről Donelson-erőd hőse, majd Appomatox hőse néven emlegették, de nevezték a rangjelzése alapján Öreg Három Csillagnak, Csendes Embernek, neve kezdőbetűiből szójátékot alkotva pedig Samu bácsinak (Uncle Sam) vagy Haszontalan Grantnek (Useless Grant).

1822. április 27-én született az ohiói Point Pleasantben. Apja tímár volt, s a megkérdezése nélkül íratta be fiát a West Point-i Katonai Akadémiára. Bár kitűnően lovagolt, felettesei oly középszerű fiatalembernek tartották, hogy még azt a kérését is elutasították, hogy a lovassághoz helyezzék, s gyalogsági beosztást kapott. (Teljes neve Hiram Ulysses Grant volt, a Katonai Akadémián azonban tévedésből Ulysses Simpson Grant néven vették fel a tanulók közé, ő pedig nem bánta.)

Gátlásos volt és visszahúzódó, ha vért látott, rosszul lett, sohasem vadászott, s még a közepesen átsült marhahús is undorral töltötte el. Mexikóban egy bikaviadalon rosszul lett. Nem káromkodott, nem szerette a vaskos tréfákat, sohasem mosakodott mások előtt, s egyes életrajzírói kifejezetten nőiesnek nevezték érzékenységét. Botfülű volt: „Csak két dallamot ismerek fel – jelentette ki –, az egyik a Yankee Doodle, a másik pedig nem az.” Tisztjei szerint csak egyszer veszítette el a fejét, amikor meglátta, hogy egyik katonája egy ló fejét veri. Nyakon ragadta az illetőt, jól megrázta, és hat órára kiköttette. Egyetlen „férfias” szenvedélye a szivarozás volt, olykor naponta húszat is elszívott.

Az amerikai–mexikói háborúban (1846–1848), amelyet igazságtalannak tartott, részt vett valamennyi nagyobb ütközetben, s kitűnt bátorságával. Ezután különböző helyőrségekben teljesített szolgálatot. Bár távolról sem volt olyan részeges, ahogy ellenfelei állították (a polgárháború idején például szinte sohasem nyúlt a pohárhoz!), a távoli nyugati erődökben annyira hiányolta feleségét, Julia Boggs Dentet (1826–1902) és négy gyermekét, hogy néha leitta magát. Amikor felelősségre akarták vonni, 1854-ben leszerelt a hadseregtől. Harminckét évesen ott állt munka és pénz nélkül, s egyszer kénytelen volt elzálogosítani a zsebóráját, hogy karácsonyra ajándékot vehessen családjának. Gazdálkodni próbált, tűzifát árusított, dolgozott vámtisztként, s miután mindenütt kudarcot vallott, apja boltjában vállalt munkát.

A polgárháború kitörésekor visszavették az Unió hadseregébe, és hamarosan kiderült, hogy ahol ő megjelenik, ott meglepően olajozottan kezd működni a hadsereg szervezete. A Henry- (1862. február 6.) és Donelson-erőd (február 16.) elfoglalásával vált híressé, mert kijelentette, hogy csak feltétel nélküli és azonnali kapitulációt fogad el. 1862-ben Tennessee katonai parancsnoka lett. Négyszer kísérelte meg a Mississippi utolsó konföderációs kézen lévő erődjének, Vicksburgnek az elfoglalását. Végül 1863 tavaszán hadserege merészen elszakadt utánpótlási vonalaitól, nagy nyugati kerülővel eljutott az erődtől délre, megkerülte, keletről fogta ostrom alá, és 1863. július 4-én megadásra kényszerítette. Ezzel az egész Mississippi az Unió kezére került, s a Konföderációt „kettévágták”. Amikor pedig ez év őszén a nyugati hadseregek parancsnokaként Grantnek sikerült felmentenie a Chattanooga városába beszorított csapatokat is, Lincoln elnök belátta, hogy Grant az a tábornok, aki képes megnyerni a háborút. 1864 márciusában az Egyesült Államok katonai főparancsnokává nevezte ki, és így nyilatkozott róla: „Grantben a tökéletes hidegvér és a makacs céltudatosság a nagy dolog!...  Nem könnyen idegesíthető fel, és olyan a harapása, mint a buldogé. Ha egyszer valamibe belemélyesztette a fogát, nem lehet lerázni!”

Grant 1864 májusában összehangolt támadást indított a Konföderáció ellen valamennyi fronton. Ő a potomaci hadsereggel hatolt be Virginiába, s bár rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett, nem volt hajlandó visszavonulni. A lapok Grant mészárosnak nevezték, de 1865 áprilisára sikerült elfoglalnia Petersburgöt és Richmondot. Elvágta Robert E. Lee tábornoknak, a Konföderáció főparancsnokának visszavonulási útját, aki 1865. április 9-én Appomattoxnál kapitulált. Grant nagylelkűen viselkedett a legyőzöttekkel. Élelmet küldött nekik, a katonák hazavihették lovaikat a mezőgazdasági munkákhoz, a tisztek pedig megőrizhették oldalfegyvereiket (ezt azért kötötte ki, hogy ne kelljen átvennie Lee kardját). Saját katonáival pedig közölte: „A háború befejeződött, a lázadók újra honfitársaink, s legjobb lenne, ha a győzelem feletti örömet azzal jeleznénk, hogy minden demonstrációt mellőzünk.”

Lincoln halála után a népszerű Grant egy ideig támogatta Andrew Johnson elnököt, s a hadügyminiszteri tárcát is elfogadta tőle (1867–1868), amikor az elnök le akarta váltani Stanton hadügyminisztert. De Grant nem akart szembekerülni a Kongresszus radikális republikánusaival, akik elnökjelöltjüknek tekintették, s szakított Johnsonnal. 1868-ban a déli államok kongresszusi rekonstrukciója folytatásának programjával és azzal a jelszóval, hogy „Éljünk békében!”, elnökké választották. Negyvenhat évesen ő volt az addigi legifjabb elnök.

A tehetséges katonatiszt azonban nem értett a jogi kérdésekhez, és nem ismerte az alkotmányt. Kabinetjébe nem tapasztalt politikusokat, hanem korrupt barátokat, családtagokat és támogatókat választott. Kijelentette, hogy a nép akaratával szemben nem érvényesíti saját politikáját, ami azt jelentette, hogy átengedi a kezdeményezést a Kongresszusnak. Néha meg sem jelent a kabinet ülésein, amelyeket ő hívott össze.

Grant fellépett a déli feketéket és republikánusokat terrorizáló Ku Klux Klan ellen, s Dél-Carolina egyes részein még tömeges letartóztatásokat is elrendelt. Életbe lépett a feketék polgári és politikai jogait biztosító XIV. és XV. alkotmánykiegészítés (1868, 1870), és az 1875-ös polgárjogi törvény is megállapította, hogy ugyanolyan bánásmódhoz van joguk minden nyilvános helyen, mint a fehéreknek. Csakhogy a Kongresszus követeléseinek formális teljesítése után 1869-től fokozatosan minden déli államban helyreállt a helyi konzervatív, demokrata párti fehér elit uralma. Az 1873-as gazdasági válság, a nyugati terjeszkedés, a kontinentális vasút megépítése, a texasi marhakereskedelem megindulása és az indiánháborúk elvonták a figyelmet Dél problémáiról. A New York Herald így fogalmazott: „Az az igazság, hogy Észak megunta a négereket.”

Külügyi téren Grant kormánya óvatos maradt: a washingtoni szerződésben (1871) megegyezett Nagy-Britanniával, hogy nemzetközi közvetítéssel rendezik az amerikai polgárháború kártérítési igényei miatt kirobbant vitát. Hamilton Fish külügyminiszter arról is lebeszélte, hogy diplomáciailag elismerje az 1869-ben a spanyol uralom ellen fellázadt Kubát. Amikor pedig el akarta fogadni Santo Domingo, a mai Dominikai Köztársaság akkori elnökének, Buenaventura Báeznek az ajánlatát, aki országa annektálását kínálta fel az államadósság fejében, a Szenátus szavazta le a szerződést (1870).

1869-ben Grant az egész ország meglepetésére az indián Ely Samuel Parkert nevezte ki indiánügyi megbízottnak, akinek két év múlva le kellett mondania. Ugyanígy elbuktak a prédarendszer felszámolására törekvő reformok is. Grant felállított egy bizottságot, amely javaslatokat tett az állami hivatalokba történő kinevezési rendszer megváltoztatására, de a Kongresszus nem támogatta.

Grant népszerűsége töretlen maradt, s könnyen megnyerte az 1872-es választást is. 1875-től azonban a demokraták többségbe kerültek a Képviselőházban, s számtalan visszaélésre derítettek fényt. A becsületes, ám naiv Grant ugyanis az Egyesült Államok történetének egyik legkorruptabb kormányzatát hozta létre. A Republikánus Párt konzervatív csoportja ennek dacára harmadszor is indította volna Grantet az elnökválasztáson, ezt azonban a párt liberálisai a kormányzat idején kirobbant botrányok miatt nem fogadták el. „Nem akartam elnök lenni – jelentette ki Grant a Fehér Házból való távozása után –, és sohasem bocsátottam meg magamnak, hogy ennek érdekében lemondtam a hadsereg parancsnokságáról. De nem tehettem mást. Kitüntetéseimet és lehetőségeimet a Republikánus Pártnak köszönhettem, és ha a nevemre van szükségük, át kell engednem nekik.” Kormányzati tevékenységét nem szépítette: „A szerencsém vagy szerencsétlenségem abból eredt, hogy a legfőbb végrehajtói hatalomba minden előzetes képzettség nélkül hívtak meg… Ilyen körülmények között ésszerű feltételezni, hogy rossz döntésekre kerülhet sor… Történtek hibák, ezt mindenki látja, és én is elismerem. De a kudarcok nem a rossz szándék, hanem a rossz ítélőképesség következményei voltak.”

Az exelnök világ körüli útra indult családjával (1877–1879). Mindenhol államfőnek kijáró tisztelettel fogadták, ő pedig ugyanolyan egyszerűen viselkedett, mint egész életében. A Napóleont legyőző Wellington herceg fiával például így társalgott egy angliai fogadáson: „Úgy hallom, lordom, a maga apja is katonaember volt…” Velencéről megállapította, hogy szép város lenne, ha a vizet elvezetnék belőle, Bismarckkal pedig a következőket közölte egy potsdami fogadáson: „Igazság szerint inkább farmer lennék, mint katona. Nagyon kevéssé érdekelnek a katonai kérdések…” Vajon milyen pályát futott volna be, ha még érdeklik is?

1880-ban újra felvetették harmadszori jelölését az elnöki hivatalra, amit ő maga sem bánt volna, de a chicagói elnökjelölő konvención nem sikerült többséget szereznie. Ügyetlen befektetései és sikertelen vállalkozásai következtében hatvankét éves korára teljesen elszegényedett, még háborús emléktárgyait is el kellett adnia. A mértéktelen szivarozás miatt kifejlődött nyelvrákkal küszködve, a fájdalmat kokainnal enyhítve készítette el utolsó éveiben háborús emlékiratait, minden idők egyik legszínvonalasabb hadtörténeti művét, amelyet Mark Twain adott ki, bőséges jövedelmet biztosítva Grant családjának.

A New York-i Mount McGregorban halt meg 1885. július 23-án. Lovas szobra máig ott áll Washingtonban, a Kongresszus épülete előtt.