Móra Ferenc születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„A szeretet az élet.” (Móra Ferenc)

1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán Móra Ferenc a magyar ifjúsági irodalom talán legkiemelkedőbb alkotója, a Horthy-korszak ellenzéki sajtójának egyik legtehetségesebb publicistája. Tehetsége ugyanakkor nem csak az írás területén mutatkozott meg. A jellemzően Szegedhez kötődő Móra oroszlánrészt vállalt az alföldi régészeti feltárások megszervezésében, a Kultúrpalota igazgatójaként pedig később a helyi kulturális élet aktív alakítója is lett.

Móra Ferenc szegényparaszti családba született. Leghíresebb regénye, a Kincskereső kisködmön főhőséhez hasonlóan az ő édesapja, Móra Márton is szűcs volt, míg édesanyja, Juhász Anna kenyérsütő asszonyként dolgozott. A nyomorúságos körülmények ellenére a szülők komoly gondot fordítottak Móra taníttatására. Tizenöt évvel idősebb testvére, a verseivel, cikkeivel és színdarabjával az Alföldön ismertnek számító István, hosszú ideig példaképül szolgált a fiatalember számára, így bátyjához hasonlóan Ferenc is komoly érdeklődést mutatott az irodalom iránt. Móra minden bizonnyal ugyancsak bátyja hatására választhatta a tanári hivatást is, ám meglepő módon nem irodalmi vagy nyelvi, hanem földrajz-természetrajz szakosként végzett Budapesten. Az egyetem befejeztével az akkor még Vas vármegyében található Felsőlövőn (1921-ben Ausztriához csatolták) kapott állást 1900-ban, ám alig egy év után otthagyta a katedrát, és Szegedre költözött. A pezsgő szellemi élettel megáldott Tisza-parti városban Mórát a Szegedi Naplónál alkalmazták, de 1904-től a Tömörkény István igazgatása alatt álló Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum munkatársa is lett. Szintén Tömörkénynek köszönhetően jutott el 1907-ben a csókai ásatásra, ahol később megalapozhatta régészi karrierjét. Móra a következő évben egy kolozsvári tanfolyamon elsajátította a szakma fortélyait, így ezt követően hét szezonon át kutathatott még a mai Szerbia területén fekvő lelőhelyen.

Mindeközben Móra Ferenc írói pályafutásában is gyökeres változás következett be. A kezdetben versekkel jelentkező publicista 1905-ben ismerkedett meg az ifjúsági irodalom akkori legnagyobb alakjával, Pósa Lajossal, akinek invitálására Az Én Ujságom című gyermeklap munkatársa lett. Móra a következő másfél évtizedben több mint ezer írást közölt Pósánál, ez idő alatt pedig kiforrott egyedi stílusa, melyet a maga nemében páratlan mesélőtehetség, gyermeki humor, és eleven, olykor fájdalmasan realisztikus ábrázolásmód jellemzett. Történetei alapját gyakran személyes élményeiből merítette, egyúttal pedig bemutatta azt a nyomorúságos világot, ahonnan érkezett. Cikkei, majd sikeres regényei hiteles képet szolgáltattak a korabeli Alföldről, és a bájos-komor külső mögött sok esetben éles kritika fogalmazódott meg a kormányzattal szemben. Ez a különleges stílus az évek során olyan remekműveken csiszolódott, mint a török kort felelevenítő Rab ember fiai (1909), a Csilicsali Csalavári Csalavér (1913), a Kincskereső kisködmön (1918), vagy az 1922-ben megjelentetett Dióbél királyfi.

Móra azonban nem csupán elismert regényíró, hanem korának egyik legkitűnőbb magyar publicistája is. A Szegedi Naplónak 1913-tól lett a főszerkesztője, amelynek hasábjai helyet adtak a következetesen ellenzéki hangú vezércikkeinek.  Tömörkény halála után, 1917-ben, a Kultúrpalota irányítását is átvette.

Móra elismertségéből eredően a politikai csatározásokból sem maradhatott ki, polgári radikális nézetei folytán pedig a dualizmus idején, majd a Horthy-korszakban is ellenzéki szerepbe került. Már 1914-ben szembeszállt a hatóságokkal, mivel visszautasította, hogy lapjában, a Szegedi Naplóban háborús propagandát folytassanak. Móra Ferenc szakértelmét és kiválóságát bizonyítja, hogy ellenzékisége dacára a Horthy-korszakban is megtarthatta igazgatói állását a Kultúrpalotában, a főszerkesztőségről viszont 1919-ben lemondott. A Szegedi Napló és a Délmagyarország mellett a liberális Világ című lap olvasóinak körében is komoly népszerűségre tett szert. Utóbbi 1926-os betiltását követően a Magyar Hírlap közölte írásait, útirajzait, ásatásairól szóló tudósításait. Bár Mórát az 1920-as években már a fővárosban is a legnépszerűbb újságírók között emlegették, haláláig hűséges maradt Szegedhez.

Itt születtek meg pályafutása második szakaszának remekművei, többek között A festő halála (1921), az Ének a búzamezőkről (1927), vagy a történelmi témájú Aranykoporsó (1932). Ebben a városban őrizte meg az asztalfiók a Hannibál feltámasztása című regényét, amely kritikus hangvétele miatt csak szerzője halála után két évtizeddel – és már a kommunista diktatúra szája íze szerint cenzúrázva – került kiadásra. Móra írói munkássága mellett az 1920-as évek közepétől újult erővel fogott bele a dél-alföldi régészeti kutatásokba, melyekről összesen 12 dolgozatot jelentetett meg. Bár rosszindulatú kritikusai gyakran hozzá nem értéssel vádolták meg, Móra Ferenc haláláig több gazdag leletanyaggal rendelkező sírmezőt és számos kunhalmot térképezett fel, valamint behatóan tanulmányozta a nomádok temetkezési szokásait. Alig volt korszak, melyből legalább egy nagyszerű lelet ne kötődött volna a nevéhez. E látszólag kifogyhatatlan energiával rendelkező férfi mindeközben a Kultúrpalota gondját is a szívén viselte. Lehetőségeihez mérten igyekezett gyarapítani a múzeum gyűjteményeit, ez az erőfeszítés elsősorban a numizmatika terén hozott szép eredményt. Mórát 1932-ben Szegeden díszdoktorrá avatták, amelynek alkalmára átadta az Aranykoporsó című történelmi regény első példányát az egyetemnek.

Móra Ferenc 1902. július 14-én kötött házasságot Walleshausen Ilonával. Egy gyermekük született, Anna, aki az író több művében is megjelenik Panka néven. Házassága nem volt boldog, és noha több nővel is viszonyt folytatott, a szerelmet egy, a lányával közel egyidős hölgy személyében, Kalmár Ilonában találta meg, akivel nem sokkal halála előtt, egy balatoni nyaralás alkalmával ismerkedett meg.

Móra Ferenc hosszú éveken át fáradhatatlannak tűnt, ám teste nem bírta azt a munkatempót, amit diktált. Az író törékeny egészségét kikezdte a tüdőbaj, halálát azonban utóbb mégsem ez a gyilkos kór, hanem hasnyálmirigyrák okozta. Karlovy Varyban kezelték 1933-ban, majd a műtétet is vállalta, ám gyógyíthatatlan betegsége a halálba ragadta őt.

1934. február 8-án hunyt el Szegeden. Személyében a magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alkotója távozott a földi világból, akinek kedves történetei, eleven képei ma is megragadják az olvasó fiatalság fantáziáját.