A párizsi kommün bukása

Szerző: Hahner Péter

Párizs város közigazgatási testületét már a nagy francia forradalomban párizsi kommün néven emlegették, s a felkelésekben játszott vezető szerepe miatt 1795-től megszüntették. A 19. századi forradalmi mozgalmak ezért rendszeresen követelték a helyi demokráciát megtestesítő kommün megválasztását, felállítását. A francia–porosz háború (1870–1871), a második császárság megdöntése (1871. szept. 4.) és Párizs ostroma (szept. 19. –jan. 29.) mozgósította a lakosságot: mintegy 340 000 fős, felfegyverzett nemzetőrséget állítottak fel. A békefeltételek (Elzász és Lotaringia elcsatolása, ötmilliárd frank hadisarc), Párizs jelképes porosz megszállása (1871. márc. 1.) és a febr. 8-án megválasztott, monarchista többségű nemzetgyűlés tevékenysége által felháborított lakosság 1871. március 18-án népfelkeléssel akadályozta meg, hogy a kormánycsapatok elszállítsák a nemzetőrség ágyúit. A kormány elhagyta Párizst, amely minden előzetes forradalmi szándék és előkészület nélkül a nemzetőrség kezére került. A nemzetőrség pedig március 26-án megválasztatta a párizsi kommünt.

E testület úgynevezett „többsége” a diktatúrára és megtorlásra kész blanquista, neojakobinus és egykori 48-as forradalmárból, „kisebbsége” demokratikusabb, proudhonista szocialistákból állt. A kommüntanács tagjainak a fele tartozott a munkásosztályhoz, a többi kistulajdonos és értelmiségi volt. Nem vallották a kapitalizmus és a magántulajdon megsemmisítésének a programját, inkább a munkások és munkaadók érdekeinek egyeztetésére, s olyan városi kormányzat létrehozására törekedtek, amely megvédi a „szociális” köztársaságot a nemzetgyűléssel szemben is. Rögtönzött intézkedéseiket inkább az antiklerikalizmus, az 1793–94-es forradalmi kormányzat emlékei, a dolgozók jobb életkörülményeire való törekvés és a mérsékelt, reformista szindikalizmus határozta meg, mint a marxista szocializmus ekkor még kevéssé ismert tanai.

A porosz hadsereg és a Versailles-ban tevékenykedő kormány és nemzetgyűlés katonáinak gyűrűjében a kommünnek semmi esélye sem volt a győzelemre. A francia társadalom túlnyomó többsége várta a békét, a poroszok távozását, és gyűlölte a párizsi radikálisokat, akik ezt késleltetik. A kormány április 2-án megkezdte Párizs ostromát, s a kölcsönös megtorlások egyre kegyetlenebbé váltak.

A 130 000 fős kormánycsapatok a „véres hét” folyamán (1871. május 21–28.) foglalták vissza Párizst a mintegy 900 barikádon védekező, 60 000-ről hamarosan 10–20 000 főre csökkent nemzetőrségtől. A kommünárok mintegy száz túszt kivégeztek, köztük papokat, zsandárokat, a semmítőszék elnökét és Párizs érsekét. A harcok során keletkezett tüzek és a szándékos gyújtogatás következtében megsemmisült a Városháza, a Becsületrend Palotája, a Számvevőszék, a Palais-Royal, a Tuileriák, a Pénzügyminisztérium, az Államtanács, az Igazságügyi Palota és mintegy kétszáz középület. A kormánycsapatok kilencszáz halottat sem veszítettek, a kommün hívei közül viszont igen sok embert megöltek. Létszámukat a kortársak hol 17 000-re, hol 40 000-re becsülték. A mai kutatók szerint 5000 és 8000 közötti lehet a véres hét során agyonlőttek száma.  Az utolsó száznegyvenhét harcost a Père Lachaise temető falánál végezték ki.

Mindkét fél úgy értelmezte a helyzetét, hogy olyan gonosz erőkkel harcol, amelyekkel lehetetlen a kiegyezés. A versailles-iak az anarchisták, a tulajdon, vallás és rend ellenfelei ellen küzdöttek, a kommünárok pedig „a dolgozók szent háborúját vívták a tőke és a henyélők világa” ellen. A franciák többségét felháborította, hogy a párizsiak polgárháborút robbantottak ki, mégpedig az ország északi harmadát megszálló „ellenség szeme előtt”. A katolikusok szemében a felkelők a vallás és a társadalmi hierarchia ellenfelei voltak. A katonák pedig a „nemzeti dicsőség elleni” felháborító merényletnek nevezték a Vendôme-oszlop, egy győzelmi emlékmű lerombolását. A kommün oldalán harcoló külföldiek a kommünárok szemében azt jelezték, hogy ők az egész emberiség ügyét képviselik, ellenfeleik számára viszont ez is hazafiatlanságukat bizonyította. Huszonnégy haditanács ítélkezett 36 000 fogoly felett, több mint 10 000-et ítéltek el, 251-et kényszermunkára, 93-at halálra, akik közül 23-at kivégeztek, 4586-ot pedig Új-Kaledóniába deportáltak. Az elítéltek egy része 1879 márciusában, valamennyi pedig 1880 júliusában részesült amnesztiában.

A párizsi kommün legfontosabb történelmi következménye a köztársaság megszilárdulása volt. A mérsékelt republikánusok a megtorlással bebizonyították, hogy képesek fenntartani a rendet és a tulajdon biztonságát. Európa szocialistáinak egy része azt a következtetést vonta le a történtekből, hogy erőszakkal nem lehet megvalósítani a szocializmust, más része pedig azt, hogy sokkal több erőszakra van szükség. A párizsi kommün emlékét ezért a 20. században a szélsőbaloldal és a kommunisták sajátították ki, pedig a kommün vezetői nem voltak kommunisták.

Karl Marx közvetlenül 1871 után írott művében azt írta a kommünről, hogy az osztálytársadalmat kiküszöbölő „köztársaságnak a határozott formája… Lényegében a munkásosztály kormánya volt, annak a harcnak a terméke, amelyet a termelő osztály az elsajátító osztály ellen vívott, az a végre felfedezett politikai forma, amelyben a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált.”  Tíz év múlva azonban alaposan átértékelte a párizsi fordulatokat, s így írt Ferdinand Domela Nieuwenhuishoz címzett, 1881. február 22-i levelében: „Ez csupán egyetlen városnak rendkívüli körülmények közötti felkelése volt, a Kommün többsége egyáltalán nem volt szocialista, nem is lehetett az. Kevéske józan ésszel azonban elérhetett volna egy, a nép egész tömegére hasznos kompromisszumot Versailles-jal.”

Lenin azonban csak az 1871-ben írt szavakat idézte Marxtól, a tíz évvel későbbieket nem. A párizsi kommünt „az egyik legnagyobb proletárforradalomnak”, „demokratikus köztársaságnak” nevezte.  Ezek után a 20. század kommunista államaiban minden kritikus megközelítés eretnekségnek számított, s a párizsi kommün a baloldal olyan oltárává változott, melyhez csak levett kalappal járulhat a halandó. 

François Furet francia történész így fogalmazott: „Újkori történelmünknek, s talán egyszerűen a történelmünknek egyetlen eseménye sem lett tárgya rövid időtartama ellenére hasonló túlértékelésnek. Csak pár hónapig tartott, 1871 márciusától májusig, és nem határozta meg az őt követő eseményeket, mivel vereséggel és elnyomással végződött. Ha mégis oly komoly helyet foglal el a nemzeti emlékezetben és a történetírásban, ennek az az oka, hogy ez volt a francia polgárháború utolsó fegyveres összecsapása, a forradalom utolsó jelenete, melyben Párizs lángol a Tuileriákkal és a Városházával együtt, melyek oly sok »nagy nap« emlékművei voltak 1789 óta… A tűzvész a maga módján tanúsítja a két tábor szenvedélyeinek szélsőséges erőszakosságát. De mint mindig, ezúttal is a két oldalról kiontott vérre emlékeztek a legtartósabban: a kommün gyilkos polgárháború, melyben az utólagos megtorlás különösen véres volt. Mi mással lehetne mentegetni e kegyetlenséget, ha nem egy nagy üggyel az egyik és egy nagy veszedelemmel a másik oldalon? Így aztán a kommünárok és a versailles-iak egy utolsó alkalommal újra eljátszották Franciaországban a társadalom forradalmi és ellenforradalmi újjászületésének szerepeit. Az eseményt mindkét oldalon felnagyították és túlértékelték a szocialista eszme inspirálta rajongás és a polgári hagyományból eredő félelem következtében. Ráadásul a kommün emlékezetét egy utána következő nagy esemény szentesítette: az 1917-es orosz forradalom integrálta saját eredettörténetébe… és a kommün, a XIX. század utolsó forradalma elő lett léptetve a 20. század szocialista forradalmai előhírnökének rangjára… Az ideológiai hűség megújított egy történelmi emléket.”