Lenin születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1870. április 22-én született Vlagyimir Iljics Uljanov, ismertebb nevén Lenin, a marxizmus legjelentősebb 20. századi ideológusa, a szocialista államrendszerek megalapozója, a Szovjetunió első vezetője.

 Lenin a Volga folyó partján fekvő Szimbirszkben (ma Uljanovszk) született a család harmadik gyermekeként. Apja tanító volt, és anyja is értelmiségi családból származott. Jó eszű gyerekként jeles eredménnyel végezte középfokú tanulmányait, a nyolcvanas évek derekán azonban egymás után több tragédia érte: 1886-ban apja meghalt agyvérzésben, egy évvel később pedig bátyját ítélték halálra egy III. Sándor (ur. 1881–1894) ellen tervezett merényletben való részvételért. Sokak szerint ez volt a döntő fordulat Lenin életében, hiszen miután bátyján keresztül gyanúba került, kitiltották a Kazanyi Egyetemről is. Tanulmányait csak magánúton fejezhette be, majd az ügyvédi diploma megszerzése után praktizálni kezdett Szamarában. Érdeklődése azonban egyre inkább a marxizmus tanulmányozására irányult, baloldali szervezkedésének 1895. december 7-ei elfogása véget vetett. Lenint Szibériába száműzték, ahol folytatta a marxista eszmék terjesztését. Itt házasodott meg: feleségül vette Nagyezsda Krupszkaját.

1900-tól kezdve sokat utazott Oroszországban és Európában, hosszú ideig élt Svájcban. Útja során megalakította a Szikra című marxista folyóiratot, számos művét népszerűsítette nyugaton, miközben belépett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba is. Lenin jelentősége megnőtt a pártban, tézisei 1903-ban szakadást is eredményeztek, a politikus ugyanis számos ponton felülbírálta Marxot. Lenin úgy vélte, a német filozófus víziója a kommunizmus eljöveteléről nem egy magától végbemenő folyamat – ahogy Marx hirdette – hanem a győzelemhez a munkásosztálynak szüksége van egy értelmiségi élcsapatra, amely „felnyitja a szemét”, és kiélezi az osztályharcot. A leninizmus tehát a marxi gondolatoknak sokkal agresszívabb külsőt adott, és ennek megfelelően már nem demokratikus forradalmat, a választójog kiszélesítését és a polgári államot tekintette céljának, hanem a munkásosztályra támaszkodva a hatalom erőszakos megszerzésére törekedett. Lenin téziseivel sokan nem értettek egyet, a viták során a szociáldemokraták a bolsevik (oroszul: többségi) és mensevik (azaz kisebbségi) frakciókba tömörültek.

Az 1905-ös oroszországi forradalom tapasztalatait is felhasználva a politikus kidolgozta programját, amely a munkás és paraszti elégedetlenkedők összekapcsolásával kirobbantott fegyveres felkeléssel kezdődött volna el, és nyugat felé haladva világforradalommá teljesedett volna ki. Lenin tehát itt is ellent mondott Marxnak, aki azt hirdette, hogy a világforradalom a fejlettebb területekről terjed majd szét a világon. Lenin 1906-ban bekerült a párt elnökségébe, de biztonsági okokból a Finn Nagyhercegségben húzta meg magát, majd folytatta európai utazásait egészen 1917-ig. Részt vett az 1915-ös zimmerwaldi konferencián, de nem sikerült programját elfogadtatnia a nyugati szociáldemokratákkal.

Lenin az első világháborúban a kapitalizmus korszakának végét látta, amely az imperialista terjeszkedéssel történelmi fejlődésének utolsó szakaszába lépett. Úgy vélte, ezt szükségszerűen követi majd a kommunizmus, amit a világszerte kirobbanó háborúellenes elégedetlenek polgárháborúja hoz el, és a kommunista élcsapat fogja szolgáltatni a szükséges ideológiát. A zimmerwaldi konferencia résztvevői nem rajongtak ezért az ötletért, a németek viszont úgy gondolták, felhasználhatják Lenint az orosz káosz fokozására, amit az 1917 márciusában kirobbanó pétervári forradalom alapozott meg.

Lenin a német titkosszolgálat segítségével, 1917 áprilisában egy lepecsételt vasúti kocsiban érkezett Svédországon keresztül Oroszországba. Azonban nem csak a németek, hanem Lenin is a pillanatnyi előnyért kötötte meg ezt a szövetséget, hazatérve ugyanis újra megpróbálkozhatott a hatalom erőszakos megszerzésével. Áprilisi téziseiben meghirdette a Kerenszkij vezette polgári kormány megbuktatását, forradalmi eltökéltségében azonban csupán a bolsevikok osztoztak. A hatalomátvétel alapjait képező munkástanácsokban, a szovjetekben ekkor még a mensevikek voltak többségben, ezért a bolsevikok az 1917-es év első felében arra törekedtek, hogy megfordítsák az erőviszonyokat, majd júliusban megpróbálkoztak egy elhamarkodott puccsal is. A Kerenszkij-kormány hibái és a háborúban elszenvedett újabb presztízsveszteségek, az ország gazdasági kimerültsége folytán az idő Leninéknek dolgozott. A bolsevikok második próbálkozásra, 1917. november 7-én elüldözték a polgári kormányt, és a hatalom a – bolsevik többségűvé váló – Összoroszországi Szovjetek Tanácsának kezébe került.

Leninék rendkívül agresszívan ragadták meg a kormányrudat, letörve a leggyengébb ellenszegülést is. A bolsevikok 1918 januárjában feloszlatták az alkotmányozó nemzetgyűlést, és riválisaik közül egyedül az eszerek pártjának működését engedélyezték.

A bolsevik hatalomátvétellel egy időben, 1917 végén polgárháború robbant ki, amelyet zömmel a cár pártján álló tábornokok, a „fehérek” szerveztek a „vörösök”, azaz a szovjethatalom ellen. Bár Leninék kezdetben visszaszorultak az ország nyugati területeire, a hadikommunizmus bevezetése után felülkerekedtek, és 1921-re visszavonulásra késztették a fehéreket és az őket támogató intervenciós csapatokat.

A lenini víziónak fontos része lett volna a világforradalom kirobbantása, amit megakasztott, hogy még 1918 márciusában egy Trockij vezette küldöttség megkötötte a breszt-litovszki békét, és kilépett a világháborúból. 1919 elején tört ki – a határok bizonytalanságából következően – egy lengyel–szovjet háború, mely a bolsevikok számára sikeresen indult, és ugródeszkának tűnt nyugat felé. Közben Magyarországon és Bajorországban tanácsköztársaságokat kiáltottak ki, melyek vezetőivel Lenin felvette a kapcsolatot. A nyugati kommunista rezsimek azonban sorra megbuktak, ráadásul a szovjet haderő 1920 tavaszán vereséget szenvedett Varsónál, így területi engedményeket kellett tennie Lengyelországnak is. Az 1921. március 18-i rigai béke után a világforradalom lehetőségei minimálisra csökkentek, ezért Lenin fontosabbnak ítélte a szovjet viszonyok stabilizálását a kalandor terveknél. A hadikommunizmus után 1921-ben bevezették az Új Gazdaságpolitikát (NEP), hogy szocialista alapokon építsék újjá a háborúban összeomló mezőgazdaságot és az ipart.

Közben a népbiztosok tanácsának elnöki posztját és a pártfőtitkári tisztet betöltő politikus egészsége jelentősen megromlott, kimerítő életmódja mellett egy merénylet tette súlyossá állapotát. 1918. augusztus 30-án Fanya (Fanni) Kaplan eszer-párti merénylő életveszélyesen megsebesítette. Bár Lenin szerencsésen túlélte az ellene intézett támadást, egy nyakába fúródott golyót a műtét kockázatossága miatt nem operáltak ki. Lenin többször is agyvérzést kapott, először 1922-ben, a decemberi, második roham után át is adta pozícióját Sztálinnak, és visszavonult az aktív politikától. Miután 1923-ban újabb agyvérzés érte, Lenin már magatehetetlenül élte napjait, beszédképtelen lett, 1924 januárjában pedig feltehetően egy negyedik agyvérzés végzett vele egy Moszkva melletti szanatóriumban. A szovjet állam alapítójának végső nyughelyéről a halála után összeülő kongresszus rendelkezett, egy fából készült mauzóleumot húztak fel a Vörös téren, amelyet a háború után átépítettek. Lenin ebben a gránitból álló mauzóleumban nyugszik, noha az orosz társadalomban egyre dominánsabb az a vélemény, hogy testét inkább el kellene temetni. A forradalmár előtt tisztelegve az egykori cári fővárost Leningrádra nevezték át.

A pártfőtitkári széket Sztálin örökölte, annak ellenére, hogy Lenin még 1922 végén írt politikai végrendeletében figyelmeztette elvtársait a grúz származású vezető kinevezésének veszélyére. Kritikája elsősorban Sztálin kegyetlenségére vonatkozott, megjósolta, hogy utódja korlátlan hatalomra tör majd a párton belül is.