Lincoln beiktatása

Szerző: Hahner Péter

Az amerikaiak mélységesen tisztelik Abraham Lincoln emlékét. Egyrészt azért, mert az amerikai demokratikus ideálok megtestesítőjeként megőrizte a nemzeti egységet és a demokratikus rendszert egy polgárháború közepette. Másrészt azért, mert humánus politikus maradt a vérontás korában és jó humorérzékkel rendelkező, szerény, egyszerű ember a nagyképű politikusok és katonatisztek világában. 

Lincoln egy kentuckyi szegény telepes gerendaházában látta meg a napvilágot 1809. február 12-én. Valószínűleg ő volt az USA legkevésbé iskolázott elnöke: legfeljebb egy évet tölthetett el vidéki elemi iskolákban. Mindenre vállalkozott: szántott-vetett, dolgozott kompon és hajón, segédkezett boltban és kovácsműhelyben, kerítésdeszkát hasogatott, katonáskodott, kereskedett, földmérést vállalt, s az illinois-i New Salem városka postamestere volt (1833–1836). Állandóan olvasott, s folyamatos önművelésének eredményeképpen 1837-ben Springfieldben ügyvédi irodát nyithatott. Hamarosan Közép-Illinois egyik legismertebb whig párti politikusa s – alaposabb jogi tanulmányok híján is – egyik legsikeresebb, s legbecsületesebb ügyvédje lett. Ezért nevezték Honest Abe-nek, vagyis Becsületes Ábrisnak.

Alighanem ő volt az USA egyik legcsúnyább elnöke: százkilencvenkét centiméteres magassága a XIX. század közepén abnormálisnak tűnt. Azt mondták róla, hogy „olyan, mint egy óriási csontváz, amelyre bőrt feszítettek, s ruhadarabokkal takarták le”. Maga mesélte nevetve az újságíróknak, milyen párbeszéd zajlott le közte és egy asszony között: „Azt hiszem, maga a legcsúnyább férfi, akivel találkoztam…” – mondta a nő. „Asszonyom, valószínűleg igaza van, de nem tehetek róla…” – felelte Lincoln. „Hát igen, nem tehet róla, de azért otthon maradhatna!” – hangzott a válasz. Azért akadt olyan asszony, akiknek tetszett: 1842-ben feleségül vette a művelt és szenvedélyes Mary Ann Toddot. Lincoln türelmes és példás férjnek bizonyult, felesége volt az egyetlen nő az életében, s imádta négy fiúgyermeküket. 

A rabszolgaságot erkölcstelennek tartotta, de nem támogatta a politikai feszültséget szító abolicionistákat. A rabszolgamunka új territóriumokra való kiterjesztését azonban a szabad farmerek gazdasági fejlődése akadályozásának tekintette, s elvi alapon is ellenezte: „Politikai álszentekké nyilvánítottuk magunkat a világ előtt, amikor kiterjesztjük a rabszolgaságot, s ugyanakkor a szabadság egyetlen barátainak tartjuk magunkat!” 1854-től az ő irányításával szerveződött meg a Republikánus Párt illinoisi szervezete. Az 1858-as szenátusi választásra készülve tartotta egyik leghíresebb beszédét: „Az önmagával meghasonlott ház nem állhat fenn. Úgy hiszem, ez a kormányzat nem maradhat tartósan félig rabszolgatartó és félig szabad.” Bár a szenátusi választáson vereséget szenvedett Stephen A. Douglastől, hét nyilvános vitájuk országszerte nagy figyelmet keltett, és ismertté tette Lincoln nevét. Az emberi jogokat az önkormányzat elvénél is fontosabbnak tartotta, s úgy vélte, a többség sem veheti el egy kisebbségnek, a feketéknek a Függetlenségi nyilatkozatban megfogalmazott jogait „az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra való törekvéshez”.

Semmiféle kormányzati tapasztalattal nem rendelkezett, csak képviselő volt, először Illinois (1834–1842), majd az Egyesült Államok képviselőházában (1847–1849). Az 1860-as elnökválasztáson a Republikánus Párt jelöltjeként csak a népi szavazatok 40%-át kapta meg. Győzelmét annak köszönhette, hogy a Demokrata Párt több jelöltet indított, s így egyik sem tudott elegendő elektori szavazatot összegyűjteni. A déli államok kiválását az Unióból elfogadhatatlannak tartotta, mert úgy vélekedett, az Unió régebbi az államoknál, a Függetlenségi nyilatkozat hozta létre, s ezzel vált csak lehetővé az államok kialakulása. A forradalom jogát nem tagadta, de úgy vélekedett, forradalmat csak erkölcsileg igazolható célból lehet kirobbantani. Ezúttal azonban egy teljesen törvényes elnökválasztás váltotta ki, s a szabad kormányzatban élő kisebbség nem zúzhatja szét a kormányzatot, amikor jónak látja. Neki pedig kötelessége mindent megtenni a nemzeti egység védelmében.

Lincoln elnöksége idején játszódott le az ország történelmének legvéresebb háborúja, az amerikai polgárháború, amelyben háromszázhatvanezer északi és kétszázhatvanezer déli katona esett el, s a polgári áldozatokkal együtt a halottak száma minden bizonnyal meghaladta az egymilliót. Az északi államok Uniója ugyan elsöprő fölényben volt, mind a népesség, mind az ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi kapacitás, mind a felhalmozott tőke szempontjából. Csakhogy megtörtént már a világtörténelemben, hogy egy gyengébb államnak sikerült kivívnia a függetlenségét, mint az Egyesült Államoknak a Brit Birodalommal szemben. 

Az Unió győzelméhez arra volt szükség, hogy Lincoln kormánya meg tudja tartani a lázadókhoz nem csatlakozott államok támogatását, hatékonyan mozgósítsa nagyobb erőforrásait, és akkor se kössön fegyverszünetet, amikor úgy tűnik, hogy a Konföderáció legyőzhetetlen. Az elnök kiválóan ismerte fel a pillanatnyi taktikai követelményeket, s ugyanakkor sohasem veszítette szem elől a háború végső célját, a nemzeti egység helyreállítását. A rabszolgatartó „határállamok” (Missouri, Kentucky, Delaware, Maryland) kiválását finomabb és keményebb módszerek váltogatásával meg tudta gátolni. Még Virginia nyugati része is az Unió mellé állt, s 1863-ra önálló állammá alakult. Ha ezek a gazdag és stratégiailag is fontos államok a Konföderációt erősítették volna, Dél jóval nagyobb erőforrásokkal és kedvezőbb helyzetben harcolhatott volna a függetlenségéért.

Lincoln kormánya felállította a világ legjobban felszerelt és ellátott hadseregét, s a Kongresszussal együttműködve lefektette a modern Amerika alapjait. Két éven belül (1862–1863) modernizálták az adó-, a bank- és a pénzügyi rendszert, példátlan módon megemelték a vámokat, mezőgazdasági minisztériumot alapítottak, fejlesztették az oktatásügyet, a telepestörvénnyel (1862) nyugati földeket bocsátottak a farmerek rendelkezésére, s megindították a kontinenst átszelő vasútvonal megépítését. A háború jórészt a Konföderáció területein folyt, Észak és Nyugat fejlődése zavartalanul folytatódott: 

Az elnök alakította ki az Unió katonai stratégiáját, s rendeleteivel újra meg újra kisebb „lökéseket” adott a túlságosan passzív és óvatos tábornokoknak. Ügyes lépésekkel megakadályozta, hogy az európai nagyhatalmak a Konföderáció mellé álljanak. 1862 nyarán látta be, hogy a belföldi és külföldi támogatás érdekében fel kell szabadítania a rabszolgákat. Az első jelentősebb északi győzelem, az antietami csata (szeptember 17.) után jelentette be, hogy 1863. január 1-től érvénybe lép a „lázadók” területein élő rabszolgákat felszabadító, úgynevezett emancipációs nyilatkozata. „Soha életemben nem éreztem bizonyosabbnak, hogy helyesen cselekszem, mint most, amikor aláírom ezt a papirost!” – jelentette ki, s engedélyezte a feketék katonai egységeinek létrehozását is.

Lincoln szigorúan ragaszkodott a demokrácia alapelveihez, s hallani sem akart arról, hogy a harcokra való tekintettel el lehetne halasztani az 1864-es elnökválasztást. Pedig minden jel arra mutatott, hogy vereséget fog szenvedni: Északon erősödött a békevágy, s az Unió csapatai hatalmas véráldozat árán sem vívták ki a döntő győzelmet. Lincoln 1864 augusztusában így írt: „Valószínűnek tűnik, hogy ezt a kormányzatot nem fogják újraválasztani. Akkor az én kötelességem az lesz, hogy úgy működjek együtt az elnökké választott személlyel, hogy a választás és a beiktatás között megmenthessük az Uniót.” Nem függesztette fel a szeptemberi behívóparancsot, nem siettette Colorado és Nebraska befogadását az Unióba, s nem rendelte el, hogy a megszállt déli területek lakói is vegyenek részt az elnökválasztáson, pedig mindezzel sok szavazatot nyerhetett volna. Személyes politikai túlélésénél fontosabbnak tartotta a népakarat minden külső manipulációtól mentes érvényesülését, a demokrácia intézményeinek érintetlen fennmaradását. Nem politikai manővereinek, hanem Atlanta elfoglalásának köszönhette győzelmét az 1864-es elnökválasztáson. Ezzel ugyanis nyilvánvaló lett, hogy a háborút hamarosan meg fogják nyerni, s a kormány politikája sikeresnek bizonyult. 1832 (Andrew Jackson második győzelme) óta Lincoln volt az első elnök, akit újraválasztottak. Amint azt ő is megfogalmazta: „Ezzel bebizonyosodott, hogy a nép kormánya fenn tudja tartani a választást egy nagy polgárháború közepette is. A világ idáig nem tudhatta, hogy ilyesmi lehetséges.”

Az elnök szinte minden halálra ítélt katonának megkegyelmezett, akiknek ítéletét elé terjesztették. Az 1862-es minnesotai sziú felkelés miatt halálra ítélt háromszázhárom indián közül kétszázhatvanötnek kegyelmet adott, s ezért csak azokat végezték ki, akik gyilkosságot vagy nemi erőszakot követtek el. Ez nem volt népszerű döntése, s egy szenátor figyelmeztette, hogy ha több indiánt kivégeztet, nagyobb támogatottsága lesz a Kongresszusban. Lincoln így válaszolt: „Nem akasztathatok fel embereket szavazatokért!” 

A győzelem közeledtével közzétette rendkívül nagylelkű elképzeléseit a déli államok rekonstrukciójáról, az Unió helyreállításáról. A Konföderáció főtisztviselőinek kivételével minden „lázadónak” kegyelmet akart adni, a rabszolgáktól eltekintve tulajdonuktól sem kívánta megfosztani őket, s azt tervezte, hogy amint az 1860-ban szavazati joggal rendelkező állampolgárok (vagyis a felnőtt, fehér férfiak) 10%-a hűségesküt tesz az Uniónak, államuk visszakapja önkormányzatát. Nem akarta radikálisan átalakítani a déli társadalmi rendszert sem: egyelőre kizárólag a műveltebb és a hadseregben harcoló feketék számára biztosított volna politikai jogokat. 

Amikor 1985. április 14-én a déli államokkal rokonszenvező színész, John Wilkes Booth agyonlőtte Lincolnt a washingtoni Ford Színház páholyában, a háború utáni mérsékelt és nagylelkű kiegyezés lehetőségét semmisítette meg. A Lincoln-kormányzat sikerein azonban semmit sem változtathatott: az Egyesült Államok egységes nemzet maradt, a rabszolgaságot felszámolták, a demokratikus választásokon alapuló képviseleti rendszert a háború folyamán is sikerült megőrizni, s a legfelsőbb hatalom az északiak kezén lévő szövetségi kormányzat kezébe került. Az is nyilvánvaló volt, hogy az északiak életmódja és modern, ipari civilizációja fog elterjedni a kontinensen.