Napóleon Szent Ilona szigetére érkezik

Szerző: Tarján M. Tamás

„A nagy emberek meteorok: felemésztik önmagukat, hogy fénnyel árasszák el a világot.” (Bonaparte Napóleon)

1815. október 16-án érkezett meg Szent Ilona szigetére Bonaparte Napóleon, miután a hetedik koalíció seregei másodszor is megdöntötték franciaországi uralmát. Mivel a császár első száműzetési helyéről, Elba szigetéről egy éven belül visszatért országába, a szövetségesek úgy döntöttek, hogy az Atlanti-óceán egy távoli szigetére küldik őt. Bonaparte aztán egészen haláláig Szent Ilonán maradt.

Napóleon hatalma az 1813 októberében elveszített lipcsei csata után menthetetlenül hanyatlásnak indult, a szinte egész Európát tömörítő hatodik koalíció seregei pedig 1814 elején már Franciaország határát is átlépték. Bonaparte végül tábornokai nyomásának engedve – és fia öröklésében bízva – 1814 áprilisában, Fontainebleau-ban lemondott trónjáról, és száműzetésbe vonult Elba szigetére, ahol továbbra is császárként uralkodhatott. Napóleon tíz hónapos uralma alatt számos reformot hajtott végre az aprócska földközi-tengeri szigeten, mindeközben azonban nem mondott le a francia trón visszaszerzéséről sem, ezért 1815. február 26-án – a rá felügyelő brit hajóhadat kicselezve – váratlanul elhagyta Elbát. A császár március 1-jén, Toulon közelében szállt partra országában, és miután sikeresen maga mellé állította az elfogására küldött tábornokokat, március 20-án ismét uralkodóként vonulhatott be a Tuileriák palotájába.

Bonaparte második császársága mindössze száz napig tartott, ugyanis egykori ellenségei nem nézték jó szemmel visszatérését, és hamarosan újabb koalíciót – szám szerint a hetediket – szerveztek hatalma megdöntésére. A császár 1815 júniusában, Waterloo mellett döntő vereséget szenvedett, ezért ismét lemondásra kényszerült; bukása után az Egyesült Államokba szándékozott emigrálni, ezért politikai menedékjogot kért Nagy-Britanniától, a HMS Bellerophon hajó fedélzetére menekült uralkodót azonban az angolok őrizetbe vették. A szövetségesek ismét száműzetésre ítélték ellenfelüket, ám ezúttal már semmit nem bíztak a véletlenre: végső lakóhelyéül a távoli Szent Ilona szigetét jelölték ki, mely a déli Atlanti-óceánban, az afrikai partoktól majdnem 2000 kilométerre található.

Napóleon és kisszámú kísérete 1815. október 16-án látta meg először Szent Ilona szigetét, mely utóbb hat éven keresztül biztosított lakóhelyet a száműzött császárnak. Sir Hudson Lowe kormányzó utasítására „Bonaparte tábornokot” először a Briar-birtok egyik pavilonjában, decembertől pedig a Longwood-házban szállásolták el, melynek állapota – és a sziget nedves, egészségtelen klímája – miatt Bonaparte később gyakran panaszkodott. Lowe az évek során szigorú porkolábnak bizonyult, ugyanis árgus szemekkel figyeltette Napóleon szinte minden mozdulatát, közben pedig a legapróbb részletekig ügyelt arra, hogy foglya egyetlen alkalommal se használhassa uralkodói titulusát.

Napóleon Szent Ilonán töltött napjait kezdetben megszínesítette a Briar-birtokon élő Balcombe család leányával, a még serdülőkorban lévő Betsyvel kötött barátsága, aki később emlékiratot is készített Napóleon száműzetésben töltött éveiről. Bár a korabeli európai sajtó rövid időn belül szerelmi történetet kreált Betsy és „Boney” barátságából – a fiatal leány ugyanis így nevezte a száműzött császárt –, kettejük kapcsolata csupán baráti volt; ez a pletyka Szent Ilonán is elterjedt, Lowe érdeklődését azonban a Longwood-házban tett gyakori látogatások más okból keltették fel. A kormányzó arra gyanakodott, hogy Balcombe-ék esetleg közvetítő szerepet játszanak Napóleon és egyes párizsi bonapartista körök között, ezért 1818 tavaszán eltávolította a családot a szigetről.

A sors iróniáját mutatja, hogy a császárt, aki korábban egy egész kontinenst uralt – és veszített el –,  végül egy kamaszlány barátságának elvesztése törte össze: Betsyék távozása után Napóleon mély magányba süllyedt, egészségét pedig fokozatosan felőrölte a Szent Ilonán uralkodó meleg, párás klíma. Bár az európai sajtóban időről időre – például 1818-ban is – felröppent a hír Bonaparte szerencsés szökéséről, és számos kalandos terv született kiszabadítására – valamint birodalma feltámasztására –, Napóleon soha nem hagyhatta el Szent Ilonát. Miközben Európa művészei a császárból romantikus hőst, meg nem értett géniuszt kreáltak, az igazi Bonaparte az évek során depresszióba merült, hízásnak indult, szervezetét pedig számos betegség emésztette.

A világtörténelem egyik legnagyobb katonai géniusza végül 51 esztendősen, 1821. május 5-én fejezte be pályafutását, a hivatalos brit jelentések szerint – csakúgy, mint édesapjával – vele is gyomorrák végzett. Bonaparte Napóleon – a fejfára írandó név körüli vita miatt – Szent Ilonán névtelen sírba került, 1840-ben azonban félig-meddig teljesült végakarata, ugyanis Lajos Fülöp király (ur. 1830-1848) és Adolphe Thiers indítványára földi maradványait hazaszállították a Szajna partjára. A császár napjainkban is Párizsban, az Invalidusok Palotájában alussza örök álmát.