A trafalgari csata

Szerző: Hahner Péter

Miután 1803-ban Nagy-Britannia és Franciaország között kiújult a háború, Bonaparte első konzul azt tervezte, hogy hadsereggel szállja meg a Brit-szigeteket. Több egységben közel 200 000 katonát táboroztatott a La Manche-csatorna partján, és abban reménykedett, hogy egy francia-spanyol flottával át tudja szállítani őket. Két éven át készült az invázióra, de amikor 1805-ben a Habsburg Monarchia és Oroszország hadba lépésével megalakult a harmadik koalíció Franciaország ellen, hadseregeinek hátra arcot parancsolt, és megindította valamennyit Közép-Európa felé.

Horatio Nelson brit altengernagy szeptember elején megkapta az admiralitástól az utasítást: próbálja meg harcra kényszeríteni a nagy haditengerészeti kikötőkben (Brestben, Cádizban és Rochefort-ban) veszteglő spanyol-francia flottát. Ez utóbbi parancsnoka, Pierre Charles de Villeneuve altengernagy tudta, hogy az immár császárrá koronázott Napóleon nem kedveli őt, és le akarja váltani. Ezért be akarta bizonyítani tehetségét. Amikor megtudta, hogy Nelson Cádiz előtt hajói egy részét Marokkó felé indította útnak, nem vette észre, hogy ezt mindössze cselből tette, hogy előcsalogassa az ellenséget, s elszánta magát a harcra. Október 19-én és 20-án Villeneuve flottája kihajózott Cádizból. A legfrissebb francia szakirodalom szerint huszonkét francia és tizenöt spanyol sorhajó állt rendelkezésére, a régebbi szakirodalom szerint összesen harminchárom sorhajó. Nyolcvan ágyús zászlóshajójának Bucentaure volt a neve. 

Nelsonnak csak huszonhét sorhajója volt, zászlóshajójának, a the Victory-nak pedig száztíz ágyúja. Azt az utasítást továbbította tengerészeihez, hogy „Anglia mindenkitől elvárja, hogy tegye a kötelességét!” Ez a híres üzenet akkoriban inkább felbosszantotta, mint lelkesítette az érintetteket, akik úgy vélték, e nélkül is megtesznek minden tőlük telhetőt.

A csata október 21-én, dél felé kezdődött meg (két nappal azután, hogy Napóleon császár Ulmnál kapitulációra kényszerített egy osztrák hadsereget), a Trafalgar-fok közelében, huszonöt mérföldre a spanyol partoktól. A brit hajókat Nelson két oszlopban indította meg a francia-spanyol vonal felé. Ez utóbbiak egy darabig oldalsortüzeket adhattak le, anélkül, hogy erre a brit hajók válaszolni tudtak volna. De ezután a francia-spanyol vonalat két helyen is sikerült áttörni. A rendkívül véres ütközetben tizenhárom francia és kilenc spanyol hajó süllyedt el, a britek viszont egyetlen hajót sem veszítettek. A tizenötezer francia résztvevő közül háromezer-ötszázan meghaltak, ezeregyszázharmincnyolcan megsebesültek, és kétezer-kétszázan foglyul estek. A tizenkétezer spanyol közül ezren meghaltak, ezernégyszázan megsebesültek és kétezer-négyszázan foglyul estek. A britek négyszázötven halottat és ezerkétszáz sebesültet veszítettek. 

Nelson minden kitüntetését magára tűzte a csata előtt, s ezért feltűnt egy francia mesterlövésznek, aki a Redoutable nevű hajóról halálosan megsebesítette. Három órás szenvedés után meghalt, s utolsó szavaival szerelmét, Lady Hamiltont és lányát, Horatiát emlegette. Villeneuve francia altengernagyot foglyul ejtették, Angliában részt vett Nelson temetésén, s az év végén szabadon bocsátották. A haditengerészethez nem engedték visszatérni, ezért 1806 áprilisában Rennes-ben tőrszúrásokkal végzett magával. (Öngyilkosságát sokan vitatták, s máig találgatások tárgya.)

A harmadik koalíció háborújában hiába aratott győzelmet Napóleon az austerlitzi csatában, ezzel csak Európa feletti uralmát biztosíthatta. A trafalgari ütközet azonban végleg elhárította az invázió veszélyét Nagy-Britannia felől, és azt jelezte, hogy a tengereken a brit flotta lesz az úr. A következő évben ezt Napóleon a kontinentális zárlat meghirdetésével próbálta ellensúlyozni, azt remélve, hogy ezzel gazdaságilag térdre kényszerítheti Nagy-Britanniát. Ezért fokozatosan valamennyi tengerpartot megpróbált ellenőrzése alá vonni, terjeszkedő politikája miatt pedig a háborúi egyre sokasodtak, amíg valamennyi nagyhatalom össze nem fogott ellene.

Nelson végleg bevonult a brit történelem legnagyobb hősei közé. Szinte nagyobb volt a halála miatti gyász, mint a győzelem feletti ünneplés. Arcképe felkerült a legkülönbözőbb emléktárgyakra, versekben és prédikációkban emlékeztek meg róla, hajókat, utcákat, tereket, fogadókat és városokat neveztek el róla. A XX. század végéig mintegy ezer életrajz jelent meg róla, halála kétszázadik évfordulóján pedig több mint harminc.