A napóleoni Polgári Törvénykönyv bevezetése

Szerző: Hahner Péter

A történelem nagy hódítóként tartja számon Bonaparte Napóleont. Igazi sikereit azonban a belpolitika terén, államférfiként aratta. Konzulátusa idején (1799—1804) a forradalom vívmányaira támaszkodva, s ezeket továbbfejlesztve, viszonylag rövid idő alatt sikerült megoldania a forradalom lezáratlan problémáit, lefektetni azokat a törvényhozói, kormányzati, pénzügyi, jogi, sőt, vallási alapokat, melyekre a modern Franciaország felépülhetett. 

Mint korzikai és mint katonatiszt, a francia társadalom egyik rétegével sem azonosult teljesen, s ezzel lehetővé vált, hogy a pártok és a csoportok fölé emelkedve, a közös érdek nevében lépjen fel. Munkabírása, emlékezőtehetsége és kreativitása pedig mind a harcmezőn, mind a politikai tárgyalások során rendkívülinek bizonyult. Konzulátusa idején kitűnő menedzser-államfőnek bizonyult: a tehetséges munkatársak úgy érezték, egyenrangú partner irányítja őket, a gyengébb képességűeket pedig képes volt rendkívüli erőfeszítésekre ösztökélni. A problémákat nem ideologikus, hanem pragmatikus módon közelítette meg. „Lezártuk a forradalom regényét – közölte 1800 novemberében az államtanáccsal – Itt az ideje, hogy belekezdjünk a történetébe, az elvek alkalmazása terén csak a reálisat és lehetségest szem előtt tartva, nem foglalkozva spekulatív és hipotetikus dolgokkal. Ma más utat követni filozofálás lenne és nem kormányzás.”

Az igazságszolgáltatás racionalizálása és egységesítése terén a fő szerepet Jean-Jacques-Régis Cambacérès, a második konzul játszotta, aki már évek óta dolgozott a polgári törvénykönyv tervezetén. Ekkor rendezték véglegesen a polgári és büntető törvényszékek hierarchiáját. A főbírókat már az első konzul nevezte ki, csak az alsóbb szintű békebírákat választották.  Polgári ügyekben négyszáz alsó szintű bíróság és huszonkilenc fellebbezési bíróság ítélkezett. Büntetőügyekben a hierarchia élén egy büntető törvényszék állt, és sok kivételes bíróság is tevékenykedett (például a banditizmus ellen). A törvényszékeket egy-egy kormánymegbízott ellenőrizte. Legmagasabb szinten pedig a semmítőszék negyvennyolc bírája ítélkezett, akiket a szenátus nevezett ki.

1804-ben tették közzé az 1807-től Napóleoni Törvénykönyv (Code Napoléon) néven emlegetett Polgári Törvénykönyvet (Code Civil), amelyet az államtanács törvénykezési bizottsága Bonaparte ösztökélésre és az ő rendszeres közreműködésével állított össze. Százhét ülést tartottak, amelyek közül Bonaparte ötvenöt alkalommal elnökölt, vitázott és közvetített. Még ellenfelei is elismerték, hogy konzulátusának ez a legjelentősebb eredménye. E törvénykönyv valósította meg véglegesen a régi rend uralkodóinak és a forradalmi gyűléseknek a törekvéseit, ezzel vált teljesen egységessé Franciaország jogrendszere. Sajátos kompromisszum volt a régi szokásjog-rendszerek, a római jog és a forradalmi törvénykezés eredményei között. Bár a családban az apa és a férj, a gazdaságban a munkaadó, a társadalomban pedig a tulajdonosok és az állam vezető szerepét erősítette meg, megszilárdította a kiváltságok eltörlését, a jogi egyenlőséget, az állam világi jellegét és a gazdasági szabadságot is, valamint a tulajdon és az államhatalom tiszteletét. Bevezették valamennyi Franciaországhoz csatolt területen, akárcsak később, a Bonaparte rokonai által kormányzott államokban, valamint a Frankfurti Nagyhercegségben és a Varsói Hercegségben. Rendelkezéseinek nagy része a huszadik században is érvényes maradt. Hamarosan elkészült a polgári eljárásjogi (1806), a kereskedelmi (1807), büntető eljárásjogi (1808), büntető (1810) és mezőrendészeti törvénykönyv is (1814).

A Polgári Törvénykönyv bizonyos rendelkezései miatt a közelmúltban többen is rásütötték Bonapartéra a nőgyűlölet bélyegét. E törvénykönyv jogilag kiskorúvá nyilvánította a nőket, előbb apjuknak, majd férjüknek rendelte alá őket, s az asszony férje hozzájárulása nélkül nem köthetett semmilyen szerződést. A házasságtörő nőt férje kérésére bebörtönözhették, a házasságtörő férfi ellen viszont csak akkor emelhettek panaszt, ha szeretőjét a családi otthonba hozta. Ez az egyenlőtlenség 1946-ig érvényben maradt. Bár Bonaparte mindezt helyeselte, egyáltalán nem volt nőgyűlölő: imádta anyját, első feleségét és szerette a húgait is. De pontosan úgy vélekedett a nőkről, mint férfi kortársainak túlnyomó többsége: legyenek kedvesek, engedelmesek, szüljenek sok gyereket, a férjükhöz tartoznak, a korabeli mondás szerint „mint az alma az almáskert tulajdonosához”, otthon a helyük, és a politikai jogokat nem lehet megadni nekik.