Deák Ferenc születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„A hatalom csak eszköz, végcél a népek boldogítása.”
(Deák Ferenc) 

1803. október 17-én született a Zala vármegyei Söjtörön Deák Ferenc, a „haza bölcse”, a 19. századi magyar történelem  nagy formátumú politikusa. Az 1832-36-os országgyűlésen kapcsolódott be a modern, polgári Magyarországért vívott küzdelembe, majd 1848-ban az első felelős magyar kormány igazságügy-minisztere, a szabadságharc bukása után pedig a passzív ellenállásnak nevezett magatartás vezéralakja lett. Pályafutására az 1867. évi kiegyezés nagy művével, a dualizmus kori magyar állam alapjainak lerakásával tette fel a koronát.

Deák régi Zala megyei köznemesi família hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot: élete súlyos tragédiával kezdődött, édesanyja, Sibrik Erzsébet belehalt a szülésbe. A csecsemő  nagybátyja, kehidai Deák József zalatárnoki házához – egy szoptatós dajkához – került. A gyermek ötéves korában, 1808-ban édesapja, id. Deák Ferenc is meghalt. Ezt követően az árváról a felnőtt kort megélt három testvére, Antal, Jozefa és Klára gondoskodott róla. Gyerekkorát Zalatárnokon töltötte, neveltetését pedig Hertelendy György, Zala vármegye alispánja felügyelte. Iskolai éveit Keszthelyen a premontrei, Pápán a bencés és Nagykanizsán a piarista gimnáziumban töltötte. 1817 és 1821 között a győri királyi jogakadémia hallgatója volt, ahol 1823-ban szerzett oklevelet. Utána szűkebb pátriájában ügyvédként praktizált. Egészen korán előbb alügyészként, illetve jegyzőként – később pedig alispánként – Zala vármegye közéletében is komoly szerepet vállalt. Karrierje 1833-ban ívelt fel, miután bátyja, Antal váratlanul megbetegedett, és maga helyett öccsét küldte követnek a pozsonyi országgyűlésre 

Deák 1833 májusában kapcsolódott be az alsóház politikai küzdelmeibe: a jobbágyfelszabadítás, a lengyelkérdés, valamint a vallás- és szólásszabadság ügyében tartott szónoklataival hamarosan az ellenzéki képviselők egyik vezetője lett. 1837-ben az Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották, az 1839-1840-es diétán pedig már őt tekintették az alsótábla ellenzéki vezetőjének. Ekkor vált igazán befolyásos és tekintélyes politikussá: országgyűlési fellépésének köszönhetően sikerült elérni, hogy a Budán raboskodó Kossuthot és a Lovassy-per elítéltjeit végre szabadon engedjék, egyúttal pedig véget vessenek a még zajló felségsértési pereknek. Deák aktivitása nyomán 1841-ben tagja lett a magyar büntető törvénykönyv tervezetének megalkotására létrehozott országgyűlési bizottságnak, ám a reformkori szellemiség jegyében megfogalmazott jogszabályokat a főrendi tábla leszavazta. 

1842 után a zalai politikus karrierje más szempontból is törést szenvedett: az 1843–44-es diéta követválasztása idején a Deák ellen uszított zalai bocskoros nemesek zavargása nyomán véres eseményekbe torkollott. Deák pedig ilyen áron nem kért a politikai szereplésből. Hiányát a vármegye és az országgyűlés egyaránt megsínylette, jóllehet Deák aktivitása ezekben az években sem csökkent. Tagja lett például a Védegyletnek, majd részt vett az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozat megalkotásában is. A politikus az 1847–48-as országgyűlésen újfent nem vállalta a követi megbízatást, de 1848 márciusában – a forradalmi események hatására – visszatért a nagypolitikába. Elfogadta Batthyány Lajos felkérését, és ő lett az első felelős magyar kormányban igazságügy-minisztere. Deákot 1848. június 15-én a sümegi választókerületben választották meg a népképviseleti országgyűlés képviselőjévé. 

Miniszterként végig higgadtan, a törvényesség kérlelhetetlen híveként politizált, közben pedig számos alkalommal próbált közvetíteni a bécsi udvar és a pesti kormány között. Miután 1848. szeptember 11-én Jellasics horvát bán vezetésével a mintegy 35 ezer fős osztrák császári sereg átlépte a Dráva-határt, Deák belátta közvetítői erőfeszítéseinek a hiábavalóságát, ezért távozott miniszteri székéből. Képviselői helyét mindazonáltal továbbra is megtartotta. Deák 1848–49 fordulóján másodszor is kísérletet tett az ellentámadásba lendülő Habsburgok megbékítésére, Windisch-Grätzcel folytatott január 3-i tárgyalásai azonban eredménytelenül zárultak. Ezek után hazatért zalai birtokaira. Többször megpróbált  eljutni Debrecenbe, hogy bekapcsolódjék az országgyűlés munkájába, de ebben az osztrák hatóságok ebben mindig megakadályozták őt. A szabadságharc veresége után hadbíróság elé állították, de 1849. november 8-án igazoló nyilatkozatban tisztázta magát a pécsi cs. kir. kerületi katonai parancsnokságon. Ezt követően az ellene indított hadbírósági eljárást megszüntették.

Kehidai remetesége ellenére Deák Ferenc a szabadságharc leverése után a Bach-korszakban is magyar közélet vezéralakja maradt, amit leginkább hitelességének és következetességének köszönhetett. Az ekkor már a “haza bölcseként” és a „nemzet prókátoraként” emlegett politikust még a császári udvarban is tisztelettel kezelték. Ennek ellenére Deák 1850-ben elutasította Anton Schmerling osztrák igazságügy-miniszter – nem hivatalos – bécsi meghívását. Ezt a gesztusát a kibontakozó magyar passzív ellenállás szimbolikus kezdetként szokás emlegetni. A politikus a következő évek során a bécsi kormánnyal való aktív együttműködés elutasításától remélte a szabadságharc során elbukott magyar ügy sikerét, miközben kitartóan ragaszkodott a jogfolytonosság elvéhez, a ’48-as státusz és jogalap visszaállításához. Ugyanakkor – szigorúan békés eszközökkel – a neoabszolutista berendezkedés meggyengítésére törekedett. A passzív ellenállás mindazonáltal nem jelentett teljes visszavonulást, amit az is kiválóan mutat, hogy Deák 1854-ben a fővárosba költözve feladta a vidék nyugalmát, és a pesti Angol Királynő Szállóban bérelt lakosztályában gyűjtötte maga köré a neoabszolutista korszak magyar értelmiségét. Pesti tartózkodását az tette lehetővé, hogy a Széchenyi-család megvette tőle a kehidai Deák-birtok ráeső részét, amivel sikerült rendeznie adósságait, egyszersmind megszabadult a gazdálkodással együtt járó terhektől. Politikai tevékenysége mellett 1855-től az Akadémia igazgatósági tagja volt. Vörösmarty Mihály halála után pedig nemzeti közadakozást szervezett a költő árváiról való gondoskodás érdekében. 1858-ban ő készítette a Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsának az uralkodóhoz intézett kérelmét, amelyben az Akadémiának mint a magyar nyelv és tudományosság legfontontosabb intézményének a fennmaradását, az Akadémia autonómiájának tiszteletben tartását szorgalmazta az önkényuralom éveiben. Alkotmányellenesnek tartotta a bécsi osztrák kormány beavatkozását a magyar tudományos életbe: a folyamodvány szerint a Magyar Tudományos Akadémia jogainak, autonómiájának biztosítása nélkül nem képzelhető el a Magyar Királyság alkotmányos rendjének helyreállítása. Ez  is jelzi, hogy Deák tisztában volt a “passzív rezisztencia” szűkös lehetőségeivel, és mint gyakorlott politikus jól látta, hogy minden alkalmat meg kell  ragadni arra, hogy figyelmeztessék a bécsi udvart: az ország 1848-ban biztosított alkotmányos különállását hosszú távon nem lehet figyelmen kívül hagyni az összbirodalmi érdekekre hivatkozva. Bár Ferenc József (osztrák császárként 1848-1916, magyar királyként 1867–1916) az Itáliában elszenvedett – 1859-es – solferinói vereség után hajlandónak mutatkozott az alkotmányosság újbóli bevezetésére. Magyarország reakciója miatt az uralkodónak hamarosan csalódnia kellett. Az októberi diploma kiadása után két hónappal, 1860 decemberében a császár Bécsbe rendelte kihallgatásra a magyar politika vezéralakját, Deák azonban – a nemzet támogatásával a háta mögött – nyíltan elutasította a birodalom centralista átszervezését. A tiltakozás kinyilvánítása terén már megoszlott a magyar politikai elit álláspontja: az 1861-ben összehívott országgyűlésen a képviselők egy része határozatban, míg másik részük feliratban kívánta elutasítani a februári pátensben felkínált alkotmányosságot; ez a kérdés azért volt fontos, mert az országgyűlési határozat elfogadása azt jelentette volna, hogy a diéta nem ismeri el Ferenc Józsefnek 1848-ban történt törvénytelen trónra juttatását. 

Deák a kibontakozó küzdelem során a Teleki László vezette Határozati Párt híveivel szemben azt javasolta, hogy – a távlati megegyezés lehetőségét nem kizárva – feliratban fogalmazzák meg a magyar  észrevételeket és követeléseket. A két csoport  kiélezett csatát vívott, ami Teleki tragikus öngyilkossága után végül a Deák által vezetett Felirati Párt javára dőlt el. A két párt által képviselt alternatívának rövid távon nem volt jelentősége – Ferenc József ugyanis hamarosan feloszlatta az országgyűlést –, a deáki gesztus azonban a későbbiekben fontosnak bizonyult. 

A sikertelen 1861-es rendezési kísérletet a Schmerling nevével fémjelzett ideiglenes rendszer – a provizórium időszaka – követte:  ennek négy éve alatt kezdődtek meg a háttérben a kiegyezésről szóló alkudozások. Deák 1865 április 16-án a Pesti Naplóban adta közre híres “húsvéti cikkét”: ebben a Schmerling irányvonalát képviselő Botschafter c. bécsi lappal vitatkozva, a kiegyezés lehetőségéről immár a sajtónyilvánosságot vállalva tette egyértelművé, hogy magyar részről ő irányítja a bécsi udvarral elkezdett tárgyalásokat. 1865 során Ferenc József menesztette Schmerlinget és ismét összehívta a magyar országgyűlést. Az 1723. évi  Pragmatica Sanctio alapelveiből kiindulva konzultációt kezdeményezett Deák Ferenccel. Az 1866-os porosz-osztrák háborúban elszenvedett újabb vereség pedig még jobban felgyorsította a kiegyezési folyamatot. 

Deák elérte, hogy az uralkodó – gróf Andrássy Gyula vezetésével – felelős magyar kormányt nevezzen ki, az országgyűlés pedig az 1867. évi XII. törvényben törvényerőre emelte a kiegyezési tárgyalások eredményeit. Az 1860-as évek elejétől a „haza bölcseként” emlegetett” Deák erőfeszítései nyomán tehát megszületett az osztrák-magyar dualista rendszer. A kiegyezéssel ugyan a magyar elit a közös had- és pénzügyek terén is „engedett a negyvennyolcból”, ezzel együtt biztosította Magyarország alkotmányos rendjének helyreállítását, illetve az ország modernizációjának és felzárkózásának a törvényi kereteit. Deák érdemei mindazonáltal nem merültek ki a kiegyezés feltételrendszerének a kidolgozásában és a dualista államrend megvalósításában. A következő években ugyanis gyakorlatilag az ő személyes tekintélye biztosította az Andrássy-kormány politikai legitimációját és eredményes működésének a lehetőségét a függetlenségpárti magyar közvélemény és a kossuthi emigráció kiegyezést megkérdőjelező, illetve elutasító kritikájával szemben.  

A „haza bölcse” utolsó országgyűlési szónoklatát 1873 júniusában a pápai csalhatatlanság ügyében tartotta. Ezt követően idős kora és megromlott egészsége miatt visszavonult a politikától. Még megérhette, ahogy nagy műve beérik, és a Tisza Kálmán vezette balközép megteremtette a dualista rendszert stabilizáló, közel három évtizeden át legyőzhetetlennek és leválthatatlannak bizonyult Szabadelvű Pártot. 1876. január 28-án hosszú betegség után ért véget küzdelmes és eredményes földi pályafutása. Személyében a 19. század egyik kiemelkedő jelentőségű magyar politikusa távozott, aki állhatatosságával, őszinteségével, kitartásával és gyakorlati érzékével – végig a jog útján maradva – megteremtette Magyarország polgári átalakulásának és fejlődésének törvényi kereteit. Deák életművének legfontosabb eredménye, az osztrák-magyar dualista rendszer fél évszázadon keresztül fennmaradt: jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a korabeli magyarországi társadalom és gazdaság – minden belső ellentmondás és feszültség ellenére – a legtöbb területen érdemben tudott reagálni a kor kihívásaira, és megszülethettek a “boldog békeidők” modernizációs teljesítményei és eredményei.