Napóleon győzelmet arat Marengónál

Szerző: Hahner Péter

1800. június 14-én vívták Bonaparte Napóleon első konzul és Michael von Melas Habsburg császári tábornok seregei a marengói csatát, mely a kezdeti osztrák fölény ellenére francia győzelemmel zárult.

Amikor Napoléon Bonaparte első konzulként átvette a hatalmat Franciaországban, első feladata az volt, hogy egy katonai győzelemmel megszilárdítsa kormányzatát. A Nagy-Britanniát, a Habsburg, Oszmán és Orosz Birodalmat, Nápolyt és kisebb német államokat tömörítő, Franciaország ellen létrehozott második koalíció távolról sem volt egységes, s ezt a francia diplomácia megpróbálta kihasználni. Bonaparte biztosította a porosz semlegességet, az orosz cárt pedig sikerült leszerelnie néhány gesztussal. Az orosz hadifoglyok egy részét megfelelően felöltöztetve hazaengedték, s az első konzul elküldte a Máltai Lovagrend nagymesteri kardját I. Pál cárnak. Majd békeüzenetet intézett a londoni és bécsi kormányzathoz, amelyek azonban elutasították a tárgyalásokat a felkínált alapokon. Ezután az első konzul a nagyhatalmakra háríthatta a felelősséget a háború folytatásáért.

Három hadsereg állt rendelkezésére. A Batáviai Köztársaságban Augereau parancsnoksága alatt húszezer fő állomásozott, Észak-Itáliában Masséna negyvenezer katonával Genovába zárkózott, amelyet Michael von Mélas osztrák tábornok százezer katonával vett ostrom alá. A Német-római Császárság területén pedig ott állomásozott Moreau tábornok, százezer francia katona élén. Bonaparte tudta, hogy a tábornok nem kedveli őt, de most oly nagy szüksége volt a támogatására, hogy még egy hízelgő levelet is írt neki.

1800 januárjának végén Dijon körül vont össze ötvenötezer katonát, félúton Moreau és Masséna állomáshelye között, hogy az ellenség számára ne legyen nyilvánvaló, kinek siet a segítségére. Az volt a terve, hogy hátba támadja a Genovát ostromló Mélas hadseregeit. Moreau hadserege május 3-án Engennél és Stokach-nál, két nap múlva pedig Moesskirchnél aratott győzelmeivel biztosította, hogy Mélas ne kapjon támogatást északról.

Az első konzul május 6-án hagyta el Párizst, hogy személyesen vezesse a hadjáratot. E döntése nem volt kockázatmentes, hiszen vereség esetén konzuli rangja is veszélybe kerülhetett volna. Három nap múlva már Genfben volt, és május 26-án megírta Párizsba, hogy az egész hadsereg átkelt a 2472 méter magasan fekvő, Nagy Szent Bernát-hágón. Jacques-Louis David öt festményen örökítette ezt meg. Karddal a kézben szerette volna bemutatni az első konzult, de Bonaparte közölte vele, hogy nem karddal nyerik meg az ütközeteket. Arra kérte, fesse le, amint nyugodtan ül egy ágaskodó lovon. Így született meg a híres festmény – bár valójában Bonaparte gyalog vagy öszvérháton kelt át a hegyeken.

Június 2-án bevonult Milánóba, s lakóival kiáltványban közölte, hogy „a francia nép másodszor töri szét láncaitokat!” Június 7-én azonban megtudta, hogy Masséna kénytelen volt feladni Genovát, vagyis Mélas megindulhat észak felé, és ő választhatja meg a csatateret. Jean Lannes tábornok június 9-én összecsapott Montebellónál az osztrákokkal, s elválasztotta egymástól két hadseregüket. Bonaparte megpróbálta megakadályozni egyesülésüket, de nem volt tisztában a helyzetükkel, és elkövette azt a hibát, hogy megosztotta saját hadseregét. Így június 14-én Marengónál huszonkétezer katonával s tucatnyi ágyúval szállt szembe Mélas harmincegyezer fős, több mint száz ágyúval rendelkező hadseregével. Délután a franciák már visszavonulásra kényszerültek, amikor megérkezett Desaix tábornok hatezer pihent katonával. Állítólag közölte Bonapartéval, hogy „ez a csata elveszett, de még csak két óra van, még van időnk megnyerni egy másikat.” A meglepetésszerű ellentámadás következtében este nyolcra az osztrákok visszavonultak. A kis híján vereséggel végződő ütközetet csak a propaganda tüntette fel az első konzul győzelmének, amit az is megkönnyített, hogy Desaix elesett a támadás során.

Mélas fegyverszünetet kért, amelyet Bonaparte azonnal elfogadott. Miután helyreállította Észak-Itáliában a franciabarát Cisalpine Köztársaságot, rohant Párizsba. Sietnie kellett, mert a francia fővárosban két hete még olyan hírek terjedtek, hogy a marengói csata vereség volt, s egy „nagy vezető” is elesett. A rémhírt valószínűleg spekulánsok terjesztették, hogy ideiglenesen lenyomják a tőzsdén az árakat. A vezető politikusok már arról tárgyaltak Auteuil-ben, Condorcet asszony szalonjában, hogy kit állítsanak az első konzul helyére, ha valóban eltalálta egy golyó. Nem „összeesküvés” volt ez, hanem óvatos előkészület egy személyi váltásra, ha Bonaparte nem térne vissza. Július 2-án azonban megérkezett, s ezzel a „marengói válság” véget is ért. Csak a romantikus írók kapcsolták össze egy emberrablási esettel. Dominique Clément de Ris szenátort ugyanis királypárti összeesküvők pénzszerzés céljából szeptember 23-án elhurcolták. Fouché rendőrminiszter tárgyalt az emberrablókkal, s október 11-én a rendőrök kiszabadították a szenátort. A legendák szerint a „marengói összeesküvők” a szenátor kastélyába szállították árulásukat bizonyító irataikat, s az emberrablásra azért került sor, hogy azokat visszaszerezzék. Balzac fordulatos regényt írt minderről A rejtély címmel – kár, hogy semmi történelmi alapja sincs.

A marengói csata nem volt döntő győzelem, a bécsi kormányzat húzta az időt, s a francia társadalom számára úgy tűnhetett, hogy Bonaparte kormánya képviseli a békés törekvéseket. Talleyrand külügyminiszternek sikerült egyezményeket kötnie az Egyesült Államokkal, a spanyol kormánnyal, több német és itáliai állammal. A Habsburg Birodalom elleni döntő csatát végül Moreau tábornok vívta meg december 3-án Hohenlindennél. Ezután a bécsi kormányzat 1801. február 9-én aláírta a lunéville-i békeszerződést. Ebben újra elismerte a campoformiói szerződést, a rajnai határt, az összes francia bábállamot, s bár Velencét megtarthatta, Itália gyakorlatilag francia fennhatóság alá került.

A szövetségeseitől megfosztott és gazdasági válság sújtotta Nagy-Britannia ezek után ugyanúgy békét kívánt kötni a belső konszolidáció érdekében, mint Franciaország. 1801. október 1-én aláírták Londonban az előzetes békét, majd 1802. március 25-én az amiens-i brit-francia-spanyol-holland békeszerződést. Ebben a brit kormány hallgatólagosan elfogadta Európa francia érdekek szerinti átrendezését.

Franciaország vezető szerepre tett szert a kontinensen, s az Algéria dejével 1801. december 17-én valamint az Oszmán Birodalommal 1802. június 25-én aláírt békeszerződések után először lehetett elmondani 1792 óta, hogy az ország békében élhet. Úgy tűnhetett, hogy Bonaparte beváltotta ígéretét, hiszen a győzelmek után a békét is megadta Franciaországnak. Nem csoda, ha úgy ünnepelték, mint „a világ magasztos kibékítőjét”.