Vörösmarty Mihály születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.”

(Vörösmarty Mihály: Zalán futása)

1800. december 1-jén született Vörösmarty Mihály, a romantikus stílusirányzat egyik legkiemelkedőbb alkotója, aki lírikusként, epikusként és drámaíróként egyaránt gazdagította a magyar irodalmat, akadémiai szerepvállalása révén pedig nyelvünk fejlesztésében is múlhatatlan érdemeket szerzett. A költő, akit a Zalán futása (1825) című történelmi eposza miatt többen „a nemzet ébresztőjének” is neveztek, bizonyos tekintetben egy átmeneti korszak gyermeke volt. Mivel a kulturális élet intézményesülése éppen csak kezdetét vette a reformkorban, Vörösmarty nem csupán páratlan értékű kulturális kincset ajándékozott a nemzetnek, hanem írói hivatásáért egyúttal saját anyagi jólétét is feláldozta.

Törékeny burokban

Vörösmarty a Fejér megyei Nyéken – a mai Kápolnásnyéken –, egy szerény anyagi körülmények között élő kisnemesi família legidősebb fiúgyermekeként látta meg a napvilágot. A család nemességét a 17. század közepén, III. Ferdinánd (ur. 1637–1657) uralkodása alatt nyerte el, az uralkodói kegy azonban földet már nem rendelt a nemesi cím mellé, ezért a költő ősei arra kényszerültek, hogy kiterjedt birtokokkal rendelkező arisztokraták szolgálatában gazdatisztként keressék kenyerüket. E példát követte az idősebbik Vörösmarty Mihály is, aki 1797-től Nádasdy Ferenc gróf nyéki uradalmát igazgatta, és egzisztenciája megteremtését követően házasságot kötött Csáty Annával.

Mihály után még öt gyermek – három fiú és két leány – született a családba, így az édesapának keményen kellett dolgoznia, hogy kenyér kerüljön az asztalra. Szorgalmának és tehetségének köszönhetően azonban idővel önálló földbérletre tett szert. A viszonylagos jómód lehetőséget adott arra, hogy a Vörösmarty gyermekek – kiváltképp a legidősebb, aki rendkívül jó eszű fiúnak bizonyult – magántanító mellett okosodjanak, majd pedig Fehérváron, a ciszterciek híres gimnáziumában folytassák tanulmányaikat. Miután Mihály kiemelkedett diáktársai közül, édesapja úgy döntött, a középiskola utolsó évére a pesti piaristákhoz küldi legidősebb fiát. 1817 nyarán Vörösmarty az egyetem jogi karára is beiratkozott, apja váratlanul bekövetkező halála azonban egy pillanat alatt összetörte azt a burkot, amely a zavartalan tanulmányait addig biztosította. Az özvegyen maradt édesanya nem értett a gazdálkodáshoz, így a család gyorsan elszegényedett, és az idősebb gyermekeknek saját maguknak kellett biztosítaniuk megélhetésüket.

Szerencsés áramlatok sodrásában

Vörösmarty Mihály a korszak szegény diákjaihoz hasonlóan magántanítóként igyekezett boldogulni, és 1817 végén a Perczel famíliánál sikerült elhelyezkednie. Egyéves megszakítással, összesen hét esztendőn át Perczel Sándor katonatiszt három fiának, Miklósnak, Bélának, valamint az 1848–49. évi szabadságharc idején tábornoki rangba emelkedő Mórnak a neveléséről gondoskodott Pesten és Tolna megyében, a család börzsönyipusztai (Börzsöny egykor önálló község, 1928 óta Bonyhád városrésze) birtokán. Időközben befejezte jogi tanulmányait, 1822–23 során patvaristaként (ügyvédbojtárként, joggyakornokként) törvénygyakorlatot végzett, majd 1824 végén letette az ügyvédi vizsgát. A fiatalemberben ugyanakkor az évek során megérett az az elhatározás, hogy a paragrafusok helyett inkább a költészetből próbál majd megélni, amiben a Perczel család szolgálatában töltött esztendők, a pesti, de kiváltképp a tolnai élmények döntő szerepet játszottak.

Egykori iskolatársainak visszaemlékezései szerint Vörösmarty már fehérvári diákként is kitűnt találó epigrammáival és versikéivel. Formálódó stílusára Pesten kezdetben az alkonyát élő klasszicizmus kiemelkedő alkotói – pl. Baróti Szabó Dávid és Virág Benedek – gyakoroltak jelentős hatást. Vörösmarty irodalmi pályafutását alapvetően meghatározta az 1820-ban bekövetkező „levegőváltozás”. Ebben az esztendőben került a Perczel család börzsönyi birtokára, ahol megismerkedett első múzsájával, Etelkával. E reménytelen szerelem, a beteljesületlen érzésekből eredő fájdalom még a következő évtized elején – pl. a Csongor és Tündében (1831) – is páratlan tüzet biztosított költészetének. Vörösmarty stílusát a nemesi família könyvtára is nagymértékben befolyásolta, ahol megismerkedett a világirodalom kiemelkedő alkotóival, Tassóval, Goethével, Schillerrel és mindenekelőtt Shakespeare-rel, akinek hatása korai drámáit – Zsigmond (1823), Salamon király (1827) – is átszövik.

Fejlődésében ugyancsak fontos szerepet játszott irodalmi levelezése, amelyet több, a vármegyében élő klerikus értelmiségivel – például Egyed Antal bonyhádi plébánossal és Teslér László káplánnal – folytatott. A jurátusi gyakorlat éve alatt az addig sok tekintetben elszigetelten élő fiatalember a közélet vérkeringésébe is bekapcsolódhatott. Amikor Vörösmarty a gondjára bízott nemesifjakkal 1823-ban visszatért Pestre, már aktív szerepet vállalt a reformkori Magyarország centrumában rügyező kulturális társaságban. Ismeretséget kötött Kisfaludy Károllyal, Horvát Istvánnal, Toldy Ferenccel, valamint az ifjú Deák Ferenccel, és megjelentette első verseit az Aurora zsebkönyvekben, illetve a Koszorú hasábjain.

A valódi áttörést azonban 1825-ben a Zalán futása hozta el számára, amely mű témaválasztását, nyelvezetét és stílusát tekintve a legkedvezőbb időpontban született meg. Bár az eposz nem vált „nemzeti mítosszá”, újszerű nyelvezete és versszerkezete ugyancsak szerepet játszott abban, hogy az ifjú művész országos hírnévre tett szert, és következő munkái – pl. a Cserhalom (1825), a Tündérvölgy (1826) és a Délsziget (1826) – már szélesebb köröket hódítottak meg.

Költőfejedelem szerény udvartartással

A reformkor kezdetén, amikor Pest még nem vált egyértelműen a magyar kulturális élet központjává, és csak alakulófélben voltak azok a folyóiratok, amelyek teret és megélhetést kínálhattak az alkotók számára, az írói dicsőség nem járt együtt az anyagi haszonnal. Ezzel magyarázható, hogy a következő évek irodalmi szempontból hiába bizonyultak rendkívül termékenynek, Vörösmarty a nélkülözés hatására 1827 végén mégis azt fontolgatta, hogy Fehérvárra költözik, és ügyvéd lesz. Ám 1828-ban a Trattner nyomdászdinasztia megbízása új irányt adott az életének, miután főszerkesztői állást kínált számára a Tudományos Gyűjtemény élén. A költő hamarosan a Tudós Társaságba is felvételt nyert, így megélhetése nagyjából biztosítottá vált. Vörösmarty az 1830-as években később az Aurora szerkesztőségében vállalt munkát, majd 1837-től, Toldy Ferenccel és Bajza Józseffel közösen hat éven át Athenaeum néven adott ki folyóiratot.

Ők hárman – az ún. „romantikus triász” – jelentették meg a reformkor legsikeresebb, irodalmi, tudományos és közéleti témákkal egyaránt foglalkozó sajtótermékeit egészen addig, míg – a Pesti Hírlap 1841. évi megalapításával – az új típusú lapok ki nem szorították őket a piacról. Ugyancsak az 1830-as évekre tehető Vörösmarty drámairodalmának a felvirágzása, mely műfaj szintén megélhetési forrást jelentett a szűkölködő költő számára. A Várszínház 1834-ben már műsorára tűzte Kincskeresők (1832) és Vérnász (1833) című drámáját, a Pesti Magyar Színház 1837. évi megnyitásakor pedig az Árpád ébredése című darabját játszották. A költő ezzel egy időben a Magyar Tudós Társaság munkájában is oroszlánrészt vállalt, Toldy Ferenccel közösen nyelvtankönyvet, szótárt és helyesírási szabályzatot szerkesztett. Vörösmarty a pesti értelmiségi kör egyik vezérévé vált, a pályadíjakból, tiszteletdíjakból és más forrásokból befolyt jövedelmei révén azonban csak az 1840-es évek elejére sikerült olyan biztos egzisztenciát teremtenie, hogy családalapításon gondolkodhasson. A népszerű költő 1841-ben ismerkedett meg a nála 26 esztendővel fiatalabb Csajághy Laurával, akivel két év után házasságra lépett. A frigyből összesen 5 gyermek született, közülük azonban csak egy fiú, Béla és egy leány, Ilonka érte meg a felnőttkort.

A reformkori közélet forgatagában

Vörösmarty, akit a Zalán futásának megjelentetése után „a nemzet ébresztőjeként” dicsértek, a reformkori politikai vitákat is nyomon kísérte. A hazafias tűz és a közállapotok nyomorúságos volta miatt érzett fájdalom már korai verseiben – pl. a még a börzsönyi birtokon írt A zivatarban, vagy az 1824-es A farkasban – felfedezhető. Azzal, hogy a költő az 1830-as években oroszlánrészt vállalt a magyar nyelv „sztenderdizálására” irányuló munkában, a legfontosabb kultúrpolitikai kérdésben érvényesítette befolyását, de a szigorúan vett napi politika, a rendi országgyűlésben dúló reformküzdelem iránt sem maradt érzéketlen. E korszakban született a Szózat (1836) is, amelyet a Himnusz mellett második nagy nemzeti költeményünkként tartunk számon.

Vörösmarty az 1830-as évek végén a Csiga Vendéglő értelmiségi köreinek vezéralakjává vált, és szerepet vállalt abban a nemzeti-liberális társasági hálózatban, amelyből később létrejött a Nemzeti Kör, majd ennek tagjaira támaszkodva, a Pesti Körrel összefonódva alakult meg a szabadságharc előestéjén az Ellenzéki Kör.

A költő sokáig Széchenyi nézeteit vallotta magáénak, a Kelet Népének kiadása után azonban Kossuth Lajos pártjára állt. Tekintélyét jól mutatja, hogy 1848-ban Szeged városában utcát neveztek el tiszteletére, és Bácsalmáson közfelkiáltással választották meg nemzetgyűlési képviselőnek. Vörösmarty a márciusi napokban támogatta a kibontakozó mozgalmat, részt vett az előkészületekben, és Szabad sajtó című versével maga is hozzájárult a forradalmi lelkesedés erősítéséhez.

Gyászos alkony

A költő személyes szerepe az 1848–49-es szabadságharc eseményeiben ugyanakkor már marginálisnak mondható. A nemzetgyűlés tagjaként Debrecenbe, Szegedre, majd Aradra is követte a kormányt, támogatta a detronizációt, és 1849 nyarán egyetlen ülés erejéig a kegyelmi törvényszék közbírájaként tevékenykedett. A világosi fegyverletétel után sógorával, Bajza Józseffel több hónapig bujdosott, két gyermekének halála miatt érzett fájdalma és kilátástalan helyzete azonban az év végén arra sarkallta, hogy feladja magát. Haynau végül kegyelemben részesítette a költőt, aki élete utolsó éveiben Csépen, Baracskán, majd Nyéken élt családjával. Szerény akadémiai jövedelmét tisztelői egészítették ki, de élete utolsó éveit így is nélkülözések között és betegeskedéssel töltötte. Keveset írt, utolsó kiadott versét, A vén cigányt a Pesti Napló 1855 februárjában jelentette meg. Vörösmarty és családja 1855 novemberében Pestre költözött, a költő azonban még ebben a hónapban, november 19-én, elhunyt. Személyében a reformkori magyar irodalom egyik óriása távozott a világból, aki elszigeteltségből küzdötte fel magát, és aki a nemzeti kultúra szolgálatát minden anyagi nehézség és viszontagság ellenére vállalta.