I. Vilmos német császár születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1797. március 22-én látta meg a napvilágot I. Vilmos, Németország első császára, III. Frigyes Vilmos porosz király (ur. 1797-1840) második fia. 

Vilmos, a porosz szokásoknak megfelelően, karrierjét a hadseregben kezdte: már 17 esztendősen harcolt Napóleon ellen, részt vett többek között a ligny-i és a waterloo-i csatákban és a porosz hadsereg 1815-ös párizsi bevonulásakor már a Vaskereszt érdemrend tulajdonosa volt. Vilmos az elkövetkező évtizedeket a hadsereg fejlesztésével töltötte, a politikában akkor került előtérbe, mikor bátyja, (IV.) Frigyes Vilmos (ur. 1840-1862) lett a király, akinek gyermektelensége miatt ő lett a trónörökös. 

Vilmos sokáig erősen konzervatív politikus hírében állott: az 1848-as berlini forradalom idején nem riadt vissza a fegyveres erőszaktól sem, a Rajna-vidék kormányzójaként pedig 1849 során aktív szerepet vállalt a badeni és pfalzi forradalmak leverésében, elnyerve a nem túl hízelgő „Kartácsherceg” gúnynevet. Vilmost konzervativizmusa olykor még Bismarckkal is szembefordította, nézetein állítólag felesége, Auguszta hercegnő változtatott. 

Ennek messzemenő következményei voltak, az 1858-tól régensi, majd bátyja halála miatt 1862-től királyi címet viselő Vilmos ugyanis, az idők szavára hallgatva, még liberális kormányt is kinevezett, ám a miniszterelnöki posztot végül a konzervatív Bismarckra, míg a porosz, majd német hadsereget Moltke zsenialitására bízva. Így, ha csak közvetett módon is, de döntő érdeme volt abban, hogy Poroszország győztesen került ki az Ausztriával való vetélkedésből (1866-os háború), majd a franciák elleni sikeres 1870-71-es háború megnyerése után sikeresen valósította meg a kisnémet egységet, létrehozva a Német Császárságot. 

I. Vilmos uralkodása idejére tehető a császárság fénykora, a német gazdaság folyamatosan zárkózott fel fejlettségben az Egyesült Államok és Nagy-Britannia mögé. Bismarck és Vilmos együttműködése a külpolitikában Németország kontinentális hegemóniáját, az 1879-ben létrejött „három császár szövetsége” (orosz–osztrák–német) révén az örök rivális Franciaország elszigetelődését eredményezte. I. Vilmos alatt lett a porosz államból német nagyhatalom, mely az 1880-as évek során a gyarmatosításban is felzárkózott riválisai mellé, megszerezve többek között a mai Togót, Kamerunt, Kenyát, Pápuát és számos óceániai szigetcsoportot. 

Bár az 1878-ban két merényletet is elkövettek ellene, Vilmos idős korára nagy népszerűségre tett szert alattvalói körében. 1888-ban, 91 esztendősen fejezte be uralkodását, sikerei abban rejlettek, hogy Vilmos remek érzékkel választotta meg embereit, és kellő alázat volt benne ahhoz, hogy véleménykülönbség esetén rájuk hallgasson. Az utód, II. Vilmos császár (ur. 1888-1918) már nem rendelkezett ennyi bölcsességgel, az ő Németországa agresszívan akarta megvalósítani nagyhatalmi ambícióit, amivel sok esetben lerombolta I. Vilmos uralkodásának eredményeit is.