Robespierre bukása

Szerző: Hahner Péter

A nagy francia forradalom negyedik évében, 1793 tavaszán súlyos válság bontakozott ki. Nagy-Britannia vezetésével létrejött az európai nagyhatalmak első koalíciója Franciaország ellen. A parasztság az új adók, az egyházi reformok, az élelmiszerek elkobzása és a sorozások miatt fegyvert fogott, s a Loire-folyótól délre kitört a véres vendée-i polgárháború. A párizsi sans-culotte-ok, a forradalom népi támogatói pedig olcsóbb kenyeret, az árak szabályozását és a bűnösök megbüntetését követelték. A forradalmi gondolkodásmód türelmetlenségre és büntető intézkedésekre irányuló hajlamát a háború és polgárháború rendkívül felerősítette. A Nemzeti Konvent két pártja, a radikális Hegypárt és a mérsékelt Gironde politikai küzdelmét a párizsi sans-culotte-ok döntötték el: 1793. június 2-án ágyúkkal felszerelve körülzárták a Konvent épületét, s a Gironde vezetőit letartóztatták. Ezért több város fellázadt a párizsi kormányzat ellen. E válság miatt a Nemzeti Konvent mérsékeltebb képviselői is elfogadták, hogy a párizsi tömegek által követelt terrorral és diktatúrával kell elejét venni a külföld és a belső ellenforradalom győzelmének.

A Nemzeti Konvent a háború idejére lemondott 1789 nagy vívmányairól, az alkotmány által biztosított emberi jogokról, a személyes szabadságról és a törvény előtti egyenlőségről. Nem léptette életbe az 1793 nyarán elkészült, demokratikus alkotmányt, hanem fokozatosan bevezette a forradalmi kormányzatot, vagyis rendkívüli hatalommal ruházta fel saját Közjóléti Bizottságát. Felállította a Forradalmi Törvényszéket, teljhatalmú konventbiztosokat küldött a megyékhez és a hadseregekhez, meghirdette az általános mozgósítást, ősszel pedig bevezette a terrort és az ármaximálást. Az ország erőforrásainak mozgósításával sikerült felfegyverezni és élelemmel ellátni a 750 000-re növelt hadsereget. 

A háborúban és a polgárháborúban sikerült győzelmeket aratni. A terrornak azonban 30--40 000, a terrorból következő polgárháborúnak pedig mintegy 300 000 áldozata volt. Nem csak a forradalom ellenfeleit és korábbi vezetőit (az alkotmányos monarchistákat és a Gironde tagjait) végezték ki, hanem 1794 tavaszán a forradalmi kormányzatot balról támadó ultraforradalmárokat (Jacques Hébert) és a terrort mérsékelni kívánó hegypártiakat (Georges Danton, Camille Desmoulins) is. Elfojtották a népi mozgalmakat, csak a kormányzat minden intézkedését elfogadó Jakobinus Klub működhetett. 

A terror és diktatúra korát egyes baloldali történészek „jakobinus diktatúra” néven emlegették, mert demokratikusabb színben szerették volna feltüntetni a forradalmi kormányzatot. A leninista szovjet történészek pedig kizárólag ezt az elnevezést használták, mert emlékeztet a „proletárdiktatúra” fogalmára. Mindkét elnevezés azt a hazug üzenetet sugallja, hogy a diktatúrát voltaképpen a többség, a nép, a jakobinusok és a proletárok gyakorolták. A marxista francia történészek csak nagyon ritkán használták ezt a fogalmat, magyar kiadású könyveikbe olykor a fordítók csempészték bele a „jakobinus diktatúra” szóösszetételt. A kommunista Albert Soboul, a francia marxista társadalomtörténeti irányzat vezető képviselője, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja (1976) következetesen forradalmi kormányzat néven emlegette az 1793—94-es időszakot. 

A fleurus-i csatában (1794. jún. 26.) kivívott győzelem, Belgium elfoglalása katonai szempontból feleslegessé tette a forradalmi kormányzat további fenntartását. Mind a társadalmat, mind a politikai vezetőket megrémítette a végsőkig fokozott terror, amelyet ekkor már szinte mindenki számára a Közjóléti Bizottság vezető személyisége, Maximilien Robespierre testesített meg. Robespierre szemében ugyanis a terror szükséges rosszból kifejezetten hasznos és jó dologgá vált, az erény megnyilvánulásává, egy tiszta és boldog nemzetközösség létrehozásának – vagyis az emberi természet megváltoztatásának eszközévé. Akadtak nála kegyetlenebbek a francia forradalom vezetői között, a kegyetlenség teoretikus igazolásában azonban senki sem múlhatta őt felül. Ugyanakkor gyakorlati politikus is volt, és a Jakobinus Klub vidéki hálózatát kihasználva listákat gyártott a megbízható „káderekről”. Ennek köszönhetően sikerült a saját híveit kineveztetnie valamennyi fontosabb hivatalba.

1794. július 26-án ékesszóló beszédet tartott a Konventben, melyben azt kérte, hogy tovább centralizálják a hatalmat az ellenségeitől megtisztított Közjóléti Bizottság kezeiben. Tulajdonképpen formális diktatúrát kért. A Nemzeti Konvent ezúttal fellázadt, s nem szavazta meg javaslatát. Erre Robespierre este a Jakobinus Klubban újra előadta beszédét, hívei őrjöngő éljenzése közepette. Kizárták a klubból mindazokat a képviselőket, akik a Konventben Robespierre ellen szavaztak, aki pedig jelen volt közülük, azokat ökölcsapások és sértegetések közepette kilökték az ajtón. Ez a szokatlanul durva és fenyegető fellépés a kormányzat tagjaival szemben, ez pecsételte meg Robespierre sorsát. A mai történészek szerint nem egy hosszú távon előkészített összeesküvés teljesedett ki ezen az éjszakán, hanem a Jakobinus Klubban elszenvedett, megalázó bánásmód okozta a végső szakítást a Közjóléti Bizottság tagjai között.

Másnap, július 27-én kilencedikén a Nemzeti Konventben drámai vita robbant ki. A forradalmi kormányzat vezető tisztviselői is szembe fordultak Robespierre-rel, nem engedték szóhoz jutni, s végül barátaival (Louis Antoine Saint-Justtel, Georges Couthonnal, öccsével s másokkal) együtt letartóztatták. A börtönök nem fogadták be őket, ezért a Városházára mentek, ahol felkelési terveket szőttek. A Konvent fegyveresei itt fogták el őket, s mivel már törvényen kívül voltak helyezve, másnap valamennyiüket kivégezték. A következő napokban Robespierre több mint száz követője is hasonló sorsra jutott. A forradalmi kormányzat tagjai önmaguk tisztázásának céljából Robespierre hatalmi törekvéseivel próbálták megmagyarázni a terrort, ezért megbuktatása után kénytelenek voltak felszámolni azt, majd csökkenteni a kormányzat centralizációját. A Nemzeti Konvent pedig magához tért, és kezébe vette a hatalmat. 

Mivel július 27-e a forradalmi naptár szerint thermidor (hőség hava) 9. napjának felel meg, a forradalmak szótára egy új kifejezéssel gazdagodott. Ezután thermidornak nevezték a forradalmi lendület megtorpanását, a forradalmak legradikálisabb szakaszainak lezárását. Olyanok is akadtak, akik a forradalom elveinek megtagadásával vagy ellenforradalommal jellemezték ezt a korszakot. Lenin halála után a bolsevik vezetők egymást vádolták egy új thermidor, vagyis az ellenforradalom előkészítésével. 

Franciaországban 1794-ben természetesen nem az ellenforradalom győzött, hiszen az országot még fél évtizeden át a Nemzeti Konvent egykori „királygyilkosai” (a király kivégzését megszavazó képviselői) kormányozták. De azért a Közjóléti Bizottság felbomlása, a testület vezető szerepének felszámolása, a gyanús személyek szabadon bocsátása és a naponta rendezett, tömeges kivégzések megszűnése éppen elég nagy fordulat volt. Patrice Guennifey francia történész így foglalta össze a thermidori fordulat jelentőségét: „Robespierre halála a forradalom izzó korszakának a végét jelezte. Lezárta legutópikusabb és legerőszakosabb fázisát, véget vetett a totális átalakulásról, az abszolút újjászületésről és az új aranykorról szőtt, 1789-es álmoknak. Thermidor 9-e egyszerre vég és kezdet: lezárja az utópia uralmát és az abszolútum 1789-ben megkezdett hajszolását, s ugyanakkor bevezeti a legprózaibb értelemben vett politika korát. Robespierre halála végzetes csapás 1789 illúzióira és álmaira. Hatása ezért jóval túlmutat egy hatalmi rendszer egyszerű felszámolásánál. Kétségkívül ez az oka annak, hogy a történészek olyannyira nem szeretik thermidort: mert túlságosan szeretik a forradalmat. De ezért nem is ismerik fel e korszak eredetiségét, amelyben a politikai illúziók szétoszlása lehetővé tette a valódi politika világának újrafelfedezését, egy minden bizonnyal középszerű, de megnyugtató világét, az érdekek, a számítgatások és a kompromisszumok világáét.”