Kezdetét veszi XVI. Lajos pere

Szerző: Hahner Péter

A francia Nemzeti Konvent 1792. szeptember 21-én felszámolta a királyságot, s másnap kikiáltotta a köztársaságot. Az ősz folyamán egyre többen vetették fel, mi legyen az augusztus 10-én foglyul ejtett uralkodóval. Előbb az augusztusi felkelők, majd a párizsi szekciók és a Jakobinus Klub küldöttségei követelték az egykori király megbüntetését. A Nemzeti Konvent előbb egy bizottság jelentését hallgatta meg a királyról, majd heves vitákat folytatott arról, indíthatnak-e pert ellene. Végül úgy döntöttek, hogy XVI. Lajost jogilag el lehet ítélni, s ezt a Konventnek kell megtennie. December 11-én a Konventbe szállították az immár Louis Capetnek nevezett vádlottat, ahol Bertrand Barère elnök a fejére olvasta a vádiratot.  

E vád-halmaz egy része nyilvánvalóan képtelenség volt. XVI. Lajos egészen bizonyosan nem parancsolta meg a katonatiszteknek, „hogy zilálják szét a hadsereget” (ahogy a vádirat állítja), nem utasította diplomatáit, hogy külföldi hatalmak érdekében tevékenykedjenek, vagy „a francia nemzetet befeketítsék”, nem szólította fel Longwy és Verdun védőit az erődök átadására, és nem semmisítette meg a haditengerészetet sem, hiszen Franciaországnak az ő uralkodása idején sikerült vereséget mérnie Nagy-Britanniára az amerikai függetlenségi háborúban. A legabszurdabb vád a gyarmatok kapcsán hangzott el, valahogy így: a gyarmatokon akkor tört ki a felkelés, amikor Franciaországban – nem tört ki, csak ki kellett volna törnie, s mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a király irányította az egészet…

A vádak más része a király állítólagos korrupciós tevékenységére utalt. De miről is volt itt szó? XVI. Lajos ősei példáját követve alamizsnát osztogatott Párizs szegényebb lakosai körében. E vádat büszkén vállalta is a Konvent előtt. Igazat mondott: valóban szívesen segített a legszegényebbeken, s az alamizsna rendszeres osztogatását legfontosabb királyi kötelességei között tartotta számon. 1791-ben megkísérelt szökése idején hátrahagyott levelében többek között azt vetette az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szemére, hogy ő már „az ínségesek támogatására szánt összegek elosztásáról sem rendelkezhet.” Jellemző a korra, hogy 1792-ben immár sem a jobboldal, sem a baloldal nem hitt abban, hogy valaki hátsó szándékok nélkül jótékonykodhat: az ebben az évben emigrálni kényszerülő, királypárti Rivarol szinte szemrehányást tesz XVI. Lajosnak, hogy nem használta fel okosabban a rendelkezésére álló összegeket, a Nemzeti Konvent tagjai pedig eleve vesztegetésnek tekintették a párizsi szegényeknek juttatott alamizsnát.

A királyt azzal is megvádolták, hogy alamizsna osztogatásával „a lakosságot is eszközként kívánta felhasználni a nép alávetésére”. Van tehát a „nép”, amely eleve a forradalom hívei mellett áll, ezért a király „alá kívánja vetni” hatalmának, és van a konkrét „lakosság”, amely nélkülözik, alamizsnát fogad el, és „eszközként” is felhasználható a forradalom ellen. Talán túlságosan messzemenő következtetéseket vonunk le ebből az egyetlen mondatból, de mégis úgy tűnik, hogy amikor a forradalmi ideológia képviselői ilyen különböző elnevezésekkel illették ugyanazt a francia társadalmat, tulajdonképpen eszmeileg előkészítették a terrort. Ha ugyanis elválasztjuk egymástól a magasztos és ünnepélyes szónoklatokban emlegetett „népet” és a mindennap látható, az utcán kolduló, éhező és szenvedő „lakosságot”, ezzel lehetővé tesszük, hogy másképpen gondolkodjunk az előbbiről, mint az utóbbiról, s hamarosan másképpen is bánjunk a konkrét „lakossággal”, mint az elvont „néppel”. Ilyen esetekben a törvényhozó arra kényszerülhet, hogy az ideális (és nem létező) utóbbi nevében fel kell lépnie az esendő (és nagyon is létező) előbbivel szemben, amely sajnálatos módon félrevezethető, s ebből következően meg is büntethető, ha makacsul csak „lakosságként” hajlandó viselkedni, és nem úgy, ahogy azt vezetői a „néptől” elvárják.

A vádak másik csoportja azokra a törvényhozói határozatokra vonatkozik, amelyeket az alkotmányra fel nem esküvő papok ellen hoztak 1791. november 29-én és 1792. május 27-én, melyeket XVI. Lajos megvétózott. A király teljes joggal vélekedhetett úgy, hogy felesleges szigorú üldöztetéssel sújtani a mélyen katolikus érzelmű falvak plébánosait. Ha nem vétózta volna meg a határozatokat, ezzel csak felgyorsította volna a falvak szembefordulását a forradalommal. A király megvétózta a nemzetgyűlés 1792. június 8-i határozatát is, amely arról rendelkezett, hogy állítsanak fel Párizs körül egy 20 000 fős tábort vidéki nemzetőrökből, és a vádirat ezt is a szemére vetette. Nem világos azonban, hogy a Párizs mellett létrehozott tábor mennyiben segítette volna a határoknál harcoló egységek küzdelmeit. A királyságot pedig tulajdonképpen a Párizsba özönlő vidéki nemzetőrök döntötték meg a szekciók segítségével, így aztán aligha lehet XVI. Lajos szemére vetni, hogy el akarta kerülni a vidék radikálisainak a fővárosba való összehívását. Ráadásul a későbbiekben (amikor újra megkérdezték tőle, miért vétózta meg a húszezer fős táborra vonatkozó rendeletet) azt is közli, hogy ugyanebben az időpontban Soissons-ban kívánt létrehozni egy hasonló tábort, tehát nem a tábor léte vagy nemléte, hanem pusztán az elhelyezése miatt alakult ki nézeteltérés a király és a nemzetgyűlés között. Soissons pedig félúton van Párizs és a belga határ között, s védelmi szempontok alapján sokkal ésszerűbbnek tűnhetett, hogy itt gyűjtsék össze az önkénteseket, mint a fővárosban.

Azt pedig aligha róhatjuk fel XVI. Lajosnak, hogy nem volt hajlandó felsorolni mindazok nevét, akik hozzá fordultak különféle politikai tervezetekkel. Az adott helyzetben ez denunciálásnak felelt volna meg, s az érintettek vád alá helyezését vonta volna maga után. Számtalan politikus megpróbálta megnyerni az uralkodó politikai támogatását, s a királyság megdöntése előtt, egy alkotmányos monarchiában ez egyáltalán nem számított bűnténynek.

Elhangzott még egy vád, mely szerint a király állítólag kifizette feloszlatott alkotmányos gárdájának zsoldját. Korábban azzal vádolták, hogy fizette emigrált, Koblenzben élő, egykori testőreit is. XVI. Lajos mindkét kérdésre ugyanazt a választ adta: igen, fizette őket – de csak feloszlatásuk vagy emigrációjuk előtt. Minden jel arra mutat, hogy a vádirat összeállítóinak eszük ágában sem volt megvizsgálni a dátumokat: találtak egy kifizetést olyan személyek nevére, akik emigráltak, s anélkül, hogy tisztázták volna az időrendet, máris azzal vádolták a királyt, hogy pénzt utalt át emigránsok nevére. Érdekes, hogy az elnök nem cáfolja meg XVI. Lajos azon állításait, hogy csak távozásuk előtt biztosított fizetést különböző testőrei számára, holott azt ezt bizonyító dokumentumok állítólag a kezében voltak.

Az elnök megkérdezte XVI. Lajostól, építtetett-e a Tuileriákban egy vasajtóval záródó vasszekrényt, melyben titkos iratait őrizte. A király kijelentette, hogy nem tud ilyesmiről. A vasszekrényről szóló feljegyzéseket alaposabban megvizsgáló történészek közül már többen is hangot adtak kétségeiknek. A hivatalos jegyzőkönyv szerint ugyanis a nevezetes vasszekrény kulcsa nyitotta az egyik faliszekrény és két nagy szekrény ajtaját is. Mégiscsak furcsa lenne, ha egy zárak barkácsolásával is foglalkozó uralkodó egy olyan szekrénybe rejtette volna el féltve őrzött iratait, amelynek az ajtaját a többi szekrény kulcsaival is ki lehetett nyitni! Könnyen lehet, hogy a Tuileriák ostromát követő zűrzavarban egyszerűen minden irat összekeveredett, s egy részükre egyszerűen később ráfogták, hogy a titkos szekrényből származnak. Ami azért is valószínű, mert az állítólagos vasszekrényben talált iratok többsége egyáltalán nem tűnik fontos, rejtegetni való dokumentumoknak.

Még Albert Soboul, a francia forradalom kommunista történésze is beismerte, hogy XVI. Lajos pere koncepciós per volt. Összefoglaló művében így fogalmazott: „Voltaképpen az volt a helyzet, hogy a Konventnek okvetlenül bűnösnek kellett nyilvánítania a királyt; ellenkező esetben augusztus 10-ét (a királyságot megdöntő felkelést – H. P.) ítéli el.” 

Amint az közismert, egy elfogult, koncepciós per után, melyben még a király halálára leadott szavazatokat is rosszul számolták össze, 1793. január 21-én a Nemzeti Konvent lefejeztette XVI. Lajost. Az egykori király bátran halt meg, s utolsó szavaival azt kívánta, hogy kiontott vére erősítse meg a franciák boldogságát. Sok francia történész és író próbálta igazolni a király kivégzését, csak Albert Camus-nek volt bátorsága kimondani, hogy „ocsmány és botrányos történelmünk nagy pillanataként ábrázolni egy gyönge, jó ember nyilvános meggyilkolását.”