Bolívar születése

Szerző: Hahner Péter

A spanyol gyarmatbirodalom új-granadai alkirályságának Venezuela nevű bírósági kerületében, egy módos kreol családban látta meg a napvilágot. Teljes neve így hangzott: Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar y Ponte y Palacios Blanco. Tizenkét éves korában Simón Narciso de Jesús Carreño Rodríguez, a híres pedagógus és filozófus iskolájába küldték, aki rousseau-ista szellemben nevelte, s megismertette vele az amerikai és francia forradalom történetét.

Bolívar kadét lett, majd alhadnaggyá való kinevezése után 1799-ben Spanyolországba látogatott rokonaihoz. A legnagyobb hatást azonban párizsi látogatásai (1802, 1804) gyakorolták rá. Megismerkedett a brit és francia felvilágosodás alapműveivel, mindenhová könyveket vitt magával, s autodidakta módon tett szert nagy műveltségre. Rómában a Monte Sacrón (azon a dombon, melyre a plebejusok Kr. e. 494-ben kivonultak) letérdelt és esküt tett, hogy felszabadítja hazáját a spanyol uralom alól. Beutazta az Egyesült Államokat is, és mélységesen tisztelte George Washingtont.

Bolívar küzdelmeinek első, 1810-től 1818-ig terjedő szakaszában egymást követték a kudarcok és konfliktusok. 1810 őszén Francisco de Mirandával Caracasban a Hazafias Társaság élén a teljes függetlenségért indítottak mozgalmat. Az első Venezuelai Köztársaság (1810—1812) elbukott, Miranda kapitulált, mire maga Bolívar adta át őt a spanyol hatóságoknak. 1813-ban párszáz önkéntes élén Új-Granadából tört be Venezuelába, s kikiáltotta a második Venezuelai Köztársaságot (1813—1814). Elnöke Bolívar lett, s a caracasi gyűléstől megkapta a Szabadító („el Libertador”) címet. Ez a köztársaság is elbukott, s Bolívarnak 1814 nyarán előbb Cartagenába, majd Jamaicába kellett menekülnie. Az általa kikiáltott harmadik Venezuelai Köztársaság (1817—1819) elnöki hatalmát csak 1817 októberétől 1818 februárjáig gyakorolhatta, mert Guyanába szorították.

Ezután került sor Bolívar pályafutásának második, 1819-től 1826-ig tartó szakaszára, melyben egymást követték a sikerek, ámde hatalmát túlságosan távoli területekre is kiterjesztette, s ezzel hazai bázisát veszélyeztette. Az angosturai kongresszuson (1819) bejelentette a monarchia, a nemesség és a kiváltságok felszámolását, a kongresszus február 24-én Nagy-Kolumbia elnökévé nevezte ki, s ezt a hivatalt 1830-ig sikerült is megtartania. 1819 májusában Setenta városból Bolívar 2100 fegyveressel megindult nyugat felé, augusztus 7-én Bocayánál döntő győzelmet arattak, s három nap múlva bevonultak Bogotába.  

Az 1821. június 24-i carabobói csatában aratott győzelme után Panama kimondta függetlenségét, s csatlakozott Nagy-Kolumbiához. Bolívart újra elnökké választották. A kongresszus felkérte, hogy szabadítsa fel a még spanyol kézen lévő tartományokat. 1822-ben Bolívar kétezer katona élén hozzálátott, hogy „elvigye délre a forradalmat”. Quitót Nagy-Kolumbiához csatolta, majd meglehetősen kétértelmű üzenettel hívta meg Guayaquilba San Martínt, a felszabadított Chile és Peru hadseregeinek főparancsnokát: „Remélem, Peru népének nem lesz szüksége a kolumbiai hadsereg szolgálataira.” A történelem egyik nagy titka, hogy pontosan mi hangzott el 1822. július 26—27-i titkos tárgyalásaikon. San Martín valószínűleg úgy érezte, hogy Bolívar nem bízik benne, és túlságosan nagyravágyó – viszont meg tudja nyerni a háborút, és ez Dél-Amerika legfontosabb érdeke. Állítólag így fogalmazott: „Nincs elég hely Peruban Bolívarnak és nekem.” Hogy elkerülje a konfliktust, szeptemberben minden hivataláról lemondott, és elutazott Európába.

Bolívar 1823-ban Peruban folytatta a harcot, ahol 1824. február 10-én egy kongresszus diktátorrá nevezte ki. Tábornoka, José Antonio de Sucre 1824. december 9-én döntő győzelmet aratott az ayacuchoi csatában a spanyolok felett. 1825-ben Bolívar Felső-Perut is felszabadította, melynek lakói Bolíviának nevezték át hazájukat, s felkérték a Szabadítót, legyen a köztársaság elnöke s készítsen alkotmányt a számára. 

Az általa megszervezett, Panamában rendezett, első pánamerikai kongresszuson (1826, június 22.—július 15.) Nagy-Kolumbia, Mexikó, a Közép-Amerikai Egyesült Tartományok és Peru küldöttei vettek részt. Az „egység, szövetség és örökletes konföderáció” kiáltványát mindössze a kolumbiaiak írták alá. Bolívar hazatért Nagy-Kolumbiába, s 1827-től kezdetét vette pályafutása harmadik szakasza, melyben egy faji, vallási és ideológiai alapon is megosztott társadalom számára próbált államot kiépíteni, de egyre többen szembefordultak vele.

Bogotában meghosszabbították az elnöki megbízatását, a venezuelaiakat azonban egyre jobban bosszantotta, hogy Bogotából irányítják őket. Az arisztokrácia, papság és hadsereg uralkodót követelt, a reformerek a bolíviai alkotmányt, az értelmiség független föderális államot, a színes bőrűek bosszút megaláztatásaikért. Bogotában az alelnök, Santander mindent megtett, hogy aláássa Bolívar tekintélyét. Peruban anarchia tombolt, a venezuelai tiszteket ellenségként kezelték, s harcok törtek ki Guayaquil birtoklásáért. A hadsereg még támogatta Bolívart, s egy nemzetgyűlés megerősítette rendkívüli hatalmát. A liberálisok azonban már diktátornak nevezték. Az 1828. augusztus 27-i „organikus dekrétum” élethossziglani „Szabadító Elnökké” nevezte ki. Ezzel elzárta az utat minden más politikus előtt, sok ellenséget szerzett magának, és csak a hadsereg támogatásával maradhatott hatalmon. 1828. szeptember 25-e éjjelén harminc összeesküvő támadt az elnöki lakosztályra és két katonai barakkra. Bolívar három órát töltött el a hidegtől és a megalázottságtól reszketve a Carmen-híd alatt, s csak hajnalban jött elő, amikor meghallotta, hogy éljenzik, mert hadügyminisztere elfogta az összeesküvőket. Tizennégy személyt végeztek ki. 

 Az egyre magányosabb és elszigeteltebb, egészségügyi problémákkal küszködő elnöknek előbb José María Obando ezredessel, egy véreskezű caudillóval kellett kiegyeznie egy hadsereg élén. Majd 1830 elején Sucrét küldte a Dél-Kolumbiába nyomuló peruiak ellen. Bogotában már azt tervezgették, hogy az elnök halála után meghívnak az ország élére egy külföldi fejedelmet. Caracasban a függetlenség hívei Bolívart zsarnokká nyilvánították, s 1830 májusában egy kongresszus kimondta Venezuela függetlenségét. „Hazámat a zsarnokai elvették tőlem, s engem száműztek belőle – állapította meg Bolívar. – Most nincs otthonom, amiért feláldoznám magam.” Májusban Quito is elszakadt Kolumbiától, s felvette az Ecuador nevet. 

Bolívar ekkor már nem volt elnök. Előbb 1830 januárjában, majd április 27-én véglegesen leköszönt minden hatalmáról. Szomorúan állapította meg, hogy forradalmával kizárólag a függetlenséget tudta kivívni. A társadalmi következményekkel járó nem reformtörekvéseit (a földosztást, a rabszolgaság felszámolását, a faji egyenlőség érvényesítését és az indiánok támogatását) nem sikerült megvalósítania. 

Egyik utolsó üzenetében így foglalta össze tapasztalatait Juan José Flores, Ecuador elnöke számára: „Tudja, hogy húsz évig kormányoztam, s ebből csak a következő megállapításokra jutottam: (1) Amerika a számunkra kormányozhatatlan. (2) Akik egy forradalmat szolgálnak, a tengert akarják felszántani…”

Santa Martában végzett vele a tüdő-tuberkulózis 1830. december 17-én, negyvenhét éves korában. Földi maradványait előbb Santa Marta katedrálisában, 1842-ben Caracas katedrálisában, 1876-ban pedig a Nemzeti Panteonban helyezték el. Népszerűsége rohamosan növekedett, s szinte valamennyi jobb- és baloldali politikai irányzat megpróbálta kihasználni az emlékét. Hugo Chávez, Venezuela elnöke (2002—2013) egész politikai programját bolívari forradalomnak keresztelte el.