Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat

Szerző: Hahner Péter

Az amerikai függetlenségi háborúnak (1775—1783) az volt az oka, hogy az észak-amerikai brit gyarmatok lakói túlságosan is britnek tartották magukat. Az angol politikai és szellemi kultúra hagyományain nevelkedtek, s ezért úgy érezték, hogy minden szabadságjog megilleti őket, amelyet az anyaország lakói élveznek. Ők teljes jogú brit állampolgároknak tekintették magukat – a londoni kormányzat pedig úgy bánt velük, mint alárendelt, gyarmati alattvalókkal, mint Írország vagy az indiai telepek lakóival, akiket Londonból kell irányítani. Az amerikaiaknak egyébként nem volt okuk panaszra: nem csak módosabbak voltak az európaiaknál, hanem szabadabbak is. Az anyaországtól való nagy távolságnak és a kommunikáció lassúságának köszönhetően sikerült megvalósítaniuk a szinte teljes önkormányzatot. A londoni kormányzat csak a külügyeket, hadügyeket és a távolsági kereskedelmet irányította, a gyarmatok minden más téren „a helyi autonómia anarchiáját” élvezhették. Vagyis nem a szabadság kivívásáért, hanem egy régóta birtokolt szabadság megtartásáért harcoltak. A függetlenség csak e szabadság megtartásának volt az eszköze.

Amikor 1775 tavaszán kirobbant az amerikai függetlenségi háború, a gyarmatok lakóinak többsége még nem törekedett az elszakadásra Nagy-Britanniától. Abban reménykedtek, hogy a brit parlament és a király előbb-utóbb orvosolja sérelmeiket, s visszavonja a sértő rendeleteket. Ezért a tizenhárom gyarmat Philadelphiában ülésező második Kontinentális Kongresszusa egyrészt hangsúlyozta hűségét a brit uralkodóhoz, másrészt pedig hadsereget állított fel, amely összecsapott a bostoni brit helyőrséggel. A kiegyezés szükségességét hangsúlyozták, s ugyanakkor megpróbálták megszállni és csatlakozásra bírni Kanadát. Előbb úgynevezett „olajág-petíciót” küldtek a királynak, majd 1775. július 6-án elfogadták az úgynevezett Fegyverkezés Okainak és Szükségességének Nyilatkozatát, melyben elutasították a függetlenséget, de kijelentették, hogy inkább meghalnak, de nem élnek rabszolgaként. A szellemes John Adams „fél-háborúnak” nevezte ezt az állapotot.

1776 januárjában George Washington főparancsnok tisztjei még mindig a király egészségére ürítették poharaikat, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a paradox helyzet nem tartható fenn sokáig. Az év elején Thomas Paine közzétette Józan ész című röpiratát, melyben azt hangsúlyozta, hogy az illúziók ideje lejárt, a kiegyezés lehetetlenné vált, s az amerikaiak „hatalmukban áll újjáépíteni a világot. Noé napjaitól máig nem alakult ki a jelenlegihez hasonló helyzet.” Vagyis hozzá kell látniuk egy független, demokratikus köztársaság létrehozásához, amely minden kapcsolatot megszakít a romlott és zsarnoki Nagy-Britanniával. 

A Kontinentális Kongresszus felismerte, hogy a sikeres háborúzáshoz szövetségesekre van szükség, az európai államok pedig nem kötnek szövetséget lázadó alattvalókkal, csak független államokkal. Áprilisban Észak-Karolina felhatalmazta küldötteit a függetlenség támogatására, s a többi gyarmat gyűlése követte példáját. 1776 májusára a függetlenség hívei kerültek többségbe a Kontinentális Kongresszusban. Valamennyi gyarmatot új alkotmány létrehozására szólították fel, majd június 7-én Richard Henry Lee javaslatot tett arra, hogy „ezeknek az egyesült gyarmatoknak szabad és független államokká kell válniuk”. A kongresszus megvitatta a javaslatot, s 11-én kinevezett egy ötfős bizottságot egy függetlenségi nyilatkozat megfogalmazására.

E bizottságba a kongresszus legtekintélyesebb tagjait választották. Benjamin Franklin, a politikus, tudós, feltaláló, író és diplomata volt talán az amerikai kontinens egyetlen olyan személyisége, akit szélesebb európai körökben is ismertek:. Robert R. Livingstone New York egyik előkelősége volt, Roger Sherman Connecticut kormánytanácsának tagja, a massachusetts-i John Adams pedig már tíz éve vezető szerepet játszott a függetlenséghez vezető mozgalmakban. A bizottság legfiatalabb tagja egy harminchárom éves virginiai ültetvényes volt, Thomas Jefferson. Nem volt jó szónok, de kiválóan fogalmazott, s tudták róla, hogy már 1774-ben radikális röpiratot írt arról, hogy az amerikai gyarmatokat kizárólag a király személye fűzheti össze Nagy-Britanniával. Ráadásul az előző év folyamán ott volt a Fegyverkezés Okainak és Szükségességének Nyilatkozata megfogalmazói között is. 

John Adams egy későbbi levelében így ismertette a történteket: „A bizottság összeült. Megvitatta a tárgyat, majd megbízta Jefferson urat és engem a vázlat elkészítésével, azt hiszem, azért, mert mi voltunk az elsők a listán. Az albizottság összeült. Jefferson azt javasolta, készítsem el én a vázlatot. Azt mondtam: Nem fogom. – Magának kellene megcsinálnia! – Ó, nem. – Miért nem? Magának kellene! – Nem fogom. – Miért? – Éppen elég érvem van ellene. – Mik lehetnek az érvei? – Első érvem: maga virginiai és virginiainak kellene irányítania ezt az ügyet. Második érvem: velem ellenszenveznek, gyanakodnak rám és népszerűtlen vagyok. Magával egész más a helyzet. Harmadik érvem: maga tízszer jobban ír, mint én. – Nos, mondta Jefferson, ha így döntött, megteszem, ami tőlem telik.” 

Jefferson egy-két nap alatt megírta a nyilatkozat tervezetét Market Street-i szállásának első emeletén, egy általa tervezett, ölbe vehető, kis íróasztalon, majd megmutatta Adamsnak és Franklinnek, akiknek sokat adott a véleményére. Kisebb módosítások után, június 28-án a kongresszus elé terjesztették a nyilatkozatot. A képviselők 1776. július 1-én és 2-án megvitatták és elfogadták Richard Henry Lee függetlenségi javaslatát, majd hozzáláttak a nyilatkozat vitájához. Jefferson megkövülten hallgatta a változtatásokat, amelyeket végrehajtottak eredeti tervezetén, s azt írta egy barátjának, hogy „szétmarcangolták” irományát. A szöveg negyedét kihúzták. Jefferson azzal vádolta a királyt, hogy megalapította a rabszolgaság rendszerét Észak-Amerikában, megakadályozta annak felszámolását, majd lázadásra bujtogatta a rabszolgákat gazdáik ellen. A kongresszus tagjai némi joggal érezhették úgy, hogy abszurd dolog a király szemére hányni a rabszolgaság megalapítását, fenntartását és a felszámolására tett kísérletet is. Ugyanilyen túlzásnak találták azt az állítást, hogy az első telepesek saját erejükből hozták létre a gyarmatokat, a brit kormány támogatásától függetlenül. Majd kihúzták azt a részt is, amelyben Jefferson igen érzelmesen elpanaszolja, hogy „brit testvérei” külföldi zsoldosokat küldtek az amerikaiak ellen.  

Franklin ott ült Jefferson mellett, miközben a tervezet szövege egyre fogyott, s megpróbálta vigasztalni fiatal barátját. Elmesélte neki egy kalapos történetét, aki a cégtáblájára egy kalap ábrája mellé a következő szöveget íratta fel: „John Thompson kalapos, kalapok készítése és eladása készpénzért.” Az egyik barátja a „kalapos” szót találta feleslegesnek, a másik azt, hogy „készítése”, a harmadik pedig a készpénz emlegetését, hiszen evidens, hogy nem ingyen adja a kalapokat. Végül csak a név maradt fenn a cégtáblán egy kalap ábrája mellett. Nem tudjuk, sikerült-e Franklinnek megvigasztalnia Jeffersont ezzel a történettel, annyi azonban bizonyos, hogy a nyilatkozat végleges szövegét a Kontinentális Kongresszus képviselői alkották meg – Jefferson tervezete alapján.

A nyilatkozat első soraiban már nincs szó gyarmatokról, hanem az Amerikai Egyesült Államok tizenhárom államáról, amelyek „az emberiség véleménye iránti illő tisztelettel” közzéteszik annak okait, hogy miért oldották fel egy másik államhoz fűződő „politikai kötelékeiket”. Az emberi jogok bevezető mondatokban olvasható, leggyakrabban idézett felsorolása Jeffersontól származik: „Magától értetődőnek tartjuk ezen igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, teremtőjük bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket, melyek között ott van az élethez, a szabadsághoz és a boldogulásra törekvéshez való jog. E jogok biztosítására kormányokat állítottak fel az emberek között, melyek igaz hatalmukat a kormányzottak egyetértéséből nyerik, s amikor egy kormányzat ártalmassá válik e célok szempontjából, a népnek jogában áll megváltoztatni vagy felszámolni azt, új kormányzatot létrehozni, olyan elvekre alapozva és olyan formában szervezve meg annak hatalmi ágait, ahogy biztonságuk és boldogságuk megkívánja.”

Joseph J. Ellis amerikai történész e mondatokat az amerikai történelem legismertebb kifejezéseinek, az amerikai Hiszekegy világi kinyilatkoztatásának, a politikai költészet remekművének nevezte. Jefferson forrásai között felsorolhatjuk a brit felvilágosodás képviselőinek John Locke-nak és Francis Hutchesonnak az írásait, de olyan amerikai kortársak is hatással voltak rá, mint George Mason, aki ekkoriban készítette el a virginiai Jogok Nyilatkozatát.

Jefferson a Függetlenségi Nyilatkozatban megváltoztatta az emberi jogok klasszikus, Locke-tól származó felsorolását, amely így hangzott: élet, szabadság, tulajdon. Egyes történészek szerint ezt aktuálpolitikai meggondolások miatt tette, mert számított a tulajdonnal nem rendelkező amerikaiak támogatására, vagy azért, mert felmerült a loyalista, brit-párti amerikaiak tulajdona elkobzásának lehetősége. Mások szerint tisztán stilisztikai meggondolások irányították, mivel az „élet—szabadság—boldogság” hármas jelszava sokkal ékesszólóbb és humánusabb, mint az „élet—szabadság—tulajdon”. Meggyőzőbb a „tulajdon” elhagyásának az a magyarázata, mely szerint Jefferson megkülönböztette egymástól az ember veleszületett jogait, amelyek „természetesek”, amelyeket a társadalomtól függetlenül is gyakorolhat, és a polgári, csak a társadalom segítségével gyakorolható jogokat, amelyek eszköz-jellegűek, amelyekre éppen az emberrel veleszületett jogok biztosítása végett van szükség. Logikus gondolatnak tűnik, hogy a tulajdon (akárcsak a vallásszabadság, szólásszabadság, gyülekezési szabadság stb.) csak eszköz az élet, a szabadság és a boldogság alapvető jogai biztosítása érdekében.

A nyilatkozat leghosszabb része felsorolja a brit uralkodó túlkapásait, amelyekkel megsértette az amerikaiak szabadságjogait. Itt már Jefferson nem sokat törődött a történelmi igazsággal, s inkább a vádat képviselő ügyészként fogalmazott, mint történészként. Végezetül pedig levonja a következtetést: az Amerikai Egyesült Államok képviselői fel vannak mentve a brit korona iránti minden kötelezettség alól. Az utolsó mondat így hangzik: „És e nyilatkozat támogatására az isteni gondviselésbe vetett szilárd hittel kölcsönösen lekötjük egymásnak zálogként életünket, vagyonunkat és szent becsületünket.” Ezt követi hatvanöt aláírás, melyek között szerepel két leendő elnöknek (Adamsnek és Jeffersonnak) az aláírása, valamint egy elnök apjának és nagyapjának (Benjamin Harrisonnak) az aláírása is. A legfiatalabb aláíró a huszonhat éves Edward Rutledge, a legöregebb a hetvenéves Benjamin Franklin volt.

A nyilatkozat közvetlen társadalmi hatása csekély volt. Az amerikaiak jelentős része hű maradt a brit kormányzathoz. Mintegy nyolcvanezren hagyták el az Egyesült Államok területét, s ötvenezren fegyvert is fogtak a brit seregek támogatására. A függetlenség aktív támogatói körében viszont a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása véget vetett minden tétovázásnak és ügyeskedésnek. Ahogy Benjamin Franklin megállapította, az aláíróknak ezentúl össze kell fogniuk, vagy külön-külön lesznek felakasztva. George Washington hadseregénél megéljenezték a nyilatkozat felolvasását, és mindenhol tettekre sarkallta a függetlenség támogatóit. Számtalan városban kinyomtatták, a britek elküldték Londonba, s ez év őszén már Svájcban és Varsóban is ismertté vált. Amerikában azóta is július 4-e, a nyilatkozat elfogadásának évfordulója a „függetlenség napja”, az ország nemzeti ünnepe.

E nyilatkozat számtalan hasonló dokumentum, forradalmi és függetlenségi alapokmány forrása lett. A francia La Fayette márki, a függetlenségi háború egyik résztvevője bekeretezve akasztotta szobájának falára, s egy üres keretet helyezett mellé, a majdani francia jognyilatkozatra várva. Amikor 1789-ben megfogalmazták az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, La Fayette tervezetét is figyelembe vették. Már a 19. század első felében mind venezuelai és libériai forradalmárok, mind az orosz dekabristák idézték a nyilatkozat legfontosabb mondatait, s azóta is számtalan politikai nyilatkozat bizonyítja széles körben való elterjedését. 

Az amerikaiak immár több mint kétszáz éve vitáznak azon, mit is értett Jefferson azon, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett”. A virginiai ültetvényes rabszolgatartó aligha gondolt a társadalmi egyenlőségre, kortársai pedig minden bizonnyal úgy értelmezték e mondatot, hogy az amerikai állampolgár egyenlő a brit állampolgárral. A felvilágosult Jefferson minden bizonnyal úgy vélekedett, hogy Isten előtt és erkölcsi értelemben minden ember egyenlő, ami azonban nem jelenti azt, hogy a társadalomban is betölthetnek egyenlő helyet. Viszont sikerült olyan elvont és radikális formában, idealista szenvedéllyel megfogalmaznia az egyenlőségről kialakított nézeteit, hogy lehetővé tette azok továbbfejlesztését és kiterjesztését – előbb a tulajdon nélküli fehér férfiakra, majd a rabszolgákra, a nőkre, az őslakosságra, a bevándorlókra s később valamennyi hátrányos helyzetű társadalmi csoportra. 

Calvin Coolidge amerikai elnök a következő szavakkal idézte fel a Függetlenségi Nyilatkozatot elfogadásának 150. évfordulóján, 1926-ban: „Gyakran mondják, hogy a világ sokat fejlődött 1776 óta, hogy új eszméink és új tapasztalataink vannak, hogy emiatt előnyben vagyunk az akkori emberekhez képest, s ezért talán fel is válthatjuk következtetéseiket modernebb gondolatokkal. Ez az érvelés azonban nem alkalmazható e nagy alkotmánylevélre. Hogy minden embert egyenlőnek teremtettek – ez örökérvényű megállapítás. Hogy elidegeníthetetlen jogokkal lettek felruházva – ez örökérvényű megállapítás. Hogy a kormányok törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén alapul – ez örökérvényű megállapítás. E megállapításokon túl nincs előrelépés, nincs fejlődés. Ha valaki tagadni akarja megalapozottságukat, igazságukat, már nem haladhat előre történelmileg, hanem csak hátra, egy olyan korszak felé, amelyben nem volt egyenlőség, az egyénnek nem voltak jogai, a nép nem kormányzott… Mi a tudomány és az anyagi javak növekedésének korában élünk. De nem ezekből származik Nyilatkozatunk, hanem Nyilatkozatunkból származnak mindezek. A szellemi dolgok az elsődlegesek. Ha nem ragaszkodunk hozzájuk, anyagi prosperitásunk, bármilyen jelentősnek is tűnjön, kiüresedett látszattá válhat.” 

Calvin Coolidge híres volt szűkszavúságáról – de ha kellett, tudott ékesszólóan és pontosan fogalmazni.