Radetzky tábornagy születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Szerencsére fel, hadvezérem, vezesd a rohamot! Nem csak a ragyogás és a hírnév, de egész Ausztria is a táborodban van…”
(Részlet Franz Grillparzer: Radetzky marsall című költeményéből) 

1766. november 2-án látta meg a napvilágot Joseph Wenzel Radetzky tábornagy, a Habsburg Birodalom történetének egyik legtehetségesebb hadvezére, aki hét évtizeden keresztül állt a császárok szolgálatában. Radetzky karrierje II. József (ur. 1780-1790) török elleni vállalkozásával kezdődött meg, a napóleoni háborúkkal és a Szent Szövetség intervencióival ért tetőpontjára, majd az 1848-as forradalmak idején nőtt legendává, miután a 80. életévét túllépő hadvezér aggastyánként is győzelemre vezette „fiait.” 

Radetzky egy hosszú múltra visszatekintő cseh nemesi család gyermeke volt, mely a grófi cím mellett többek között Trebnitz kastélyát is birtokolta. A hadvezér itt töltötte gyermekéveit, tíz éves korában azonban édesapja váratlanul elhunyt, ő pedig öt esztendőre nagyapja gyámsága alá került. 1781-ben, az idős nemes úr halála után a fiatal Radetzky úgy döntött, katonai pályára megy, ezért előbb egy rövid csehországi kitérő után a bécsi Theresianumba iratkozott be. A katonai géniusz 1784-ben jelentkezett kadétnak a Gyöngyösön állomásozó Caramelli-vértesezredbe, ezzel pedig megkezdte több mint hét évtizeden át tartó, eredmények tekintetében is példátlan pályafutását. A fiatal gróf két év múlva alhadnagyi, egy évvel később pedig főhadnagyi rangba lépett elő, majd – 1787-től – Franz Moritz von Lacy gróf segédtisztjeként vett részt a Habsburgoknak kevés babért termő oszmán háborúban. Alig száradt meg azonban a tinta a szisztovói békeszerződés okmányán, Ausztria máris belesodródott egy újabb konfliktusba, amit a forradalmi Franciaország 1792-es hadüzenete robbantott ki; megkezdődött a koalíciós – vagy napóleoni – háborúk időszaka, ami Radetzky karrierjében kulcsfontosságúnak bizonyult. 

A fiatal tiszt 1792–95 között Németalföldön és a Rajna mentén, 1796-tól pedig – Beaulieu, majd Wurmser tábornokok szolgálatában – Itáliában, a fiatal Bonaparte Napóleon elleni hadjáratban küzdött, és mindkét hadszíntéren jó taktikai érzékről, valamint rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot. Radetzky többek között – egy merész lovasmanőverrel – a fleurusi csatában is kitüntette magát.

A második koaliciós háború idején az itáliai hadszíntéren harcolt végig. Többször is megsebesült, katonai érdemei elismeréseként 1801-ben megkapta a Mária Terézia-érdemrendet. A koalíciós háborúk során Radetzky egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán, közben pedig – többek között – a caldierói hadjáratban, valamint az eckmühli, asperni és wagrami ütközetekben ugyancsak bátorságával és leleményességével tűnt ki. Radetzkyt 1805-ben léptették elő vezérörnaggyá, 1809-ben altábornaggyá, illetve ő lett az osztrák erők vezérkari főnöke. A Radetzky által szorgalmazott reformokat azonban kincstár túl költségesnek találta, ezért a tábornok három év után távozott is pozíciójából. 

Hamarosan – 1813-ban – aztán Ausztria ismét hadba lépett Napóleon ellen, a tehetséges hadvezér pedig Schwarzenberg herceg – a koalíciós erők főparancsnokának – vezérkari főnöke és legfőbb stratégája lett; Radetzky  később kiváló választásnak bizonyult, ugyanis oroszlánrészt vállalt a lipcsei csata győztes taktikájának kidolgozásában, valamint a Franciaország ellen vezetett gyors és eredményes hadjáratban is. A katonai géniusz – megérdemelten – részt vehetett az 1814. március 31-i diadalmas párizsi bevonulásban, a bécsi kongresszus idején pedig Metternich és – az őt igencsak megkedvelő – I. Sándor (ur. 1801-1825) között közvetített. 

A Szent Szövetség Európájában aztán a tehetséges hadvezér egyszeriben „munkanélkülivé” vált, amibe látszólag nehezen tudott belenyugodni, ugyanis reformterveivel hosszú éveken át kilincselt a bécsi udvarnál. Bár a birodalom kellőképpen rosszindulatú és irigy főtisztjei már 1829 során nyugdíjba akarták száműzni a tábornokot, I. Ferenc megvédte a tehetséges katonát, lovassági tábornokká léptette elő, valamint kinevezte Olmütz parancsnokának. A már idősödő, ám fiatalos lendületű hadvezér aztán nem maradt sokáig feladat nélkül, ugyanis a Risorgimento – vagyis az olasz egység – hívei hamarosan felkeléseket robbantottak ki Itáliában, ezek elfojtása pedig a Szent Szövetség rendszerén belül egyértelműen a Habsburgok feladata volt. Radetzkyt az itteni győzelmei után 1834-ben kinevezték itáliai császári-királyi haderő főparancsnokává, 1836 szeptemberében pedig császári-királyi tábornaggyá (K. K. Feldmarschall) léptették elő. 

1848 során az Európa-szerte elismert ősz hadvezér szinte a mitológiai hősök közé emelkedett, ugyanis matuzsálemi kora ellenére személyesen vezette katonáit a csatákba, akik lelkesedtek érte, és atyjukként tisztelték őt. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy az idős katona a háború döntő ütközeteit – 1848 nyarán a custozzait, majd 1849 márciusában a novarait – Ausztria javára döntötte el, ezzel pedig megmentette a Lombardiai Királyságot a Habsburgok számára. Ferenc József császár (ur. 1848-1916) hőstetteiért 1849-ben hálából alkirálynak nevezte ki az ősz tábornagyot. Nyugdíjazására 1857-ben került sor, rá egy évre, Milánóban hunyt el.

Joseph Wenzel Radetzky személyében a Habsburg Birodalom történetének egyik legjelentősebb hadvezére távozott az élők sorából, akinek géniuszát az igazolta leginkább, hogy hét évtizedes szolgálata alatt mindvégig „tartotta a lépést” kora hadi újításaival. A szigorú, de emberséges tábornagy halálával a birodalom egy szinte földöntúli dimenzióba emelkedett hőst veszített el, akinek legendáját az 1848-49-es csaták teremtették meg igazán. Radetzky, akinek idősebb Johann Strauss már életében indulót ajánlott, Ausztria, majd a Monarchia számára az eszményi hadvezér példaképe lett, akinek dicsőségét heldenbergi síremléke mellett többek között egy csatahajó is hirdette.