Kőrösi Csoma Sándor halála

Szerző: Tóth Judit

Kőrösi Csoma Sándor a magyar tudománytörténet egyik legkülönösebb és legnagyobb hatású alakja, akinek életműve egyszerre kapcsolódik a nemzeti őshazakutatás romantikus eszményéhez és a modern tibetológia tudományos megalapozásához. A Magyarországot 1819 novemberében elhagyó tudós többé nem tért vissza hazájába: 1842. április 11-én, Dardzsilingben érte a halál, miközben újabb útra készült Ázsia belseje felé.

Kőrösi Csoma Sándor Erdélyben, a Háromszék megyéhez tartozó Csomakőrösön született. A szakirodalom többsége a keresztelési adatok és forráskritikai következtetések alapján 1784-et tekinti születési évének, ám a pontos dátum nem állapítható meg teljes bizonyossággal. Gyermekkorát a székely falusi világ hagyományai, a zord természeti viszonyok és a közösségi emlékezetben élő eredetmondák határozták meg, amelyek korán felkeltették érdeklődését a magyarság származása iránt. Alapfokú tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a nagyenyedi Bethlen Kollégium diákja lett, ahol szolgadiákként, komoly anyagi nehézségek közepette tanult. Itt szerzett alapos nyelvi és történeti műveltséget, és itt kristályosodott ki benne az a gondolat, hogy a magyarság keleti eredetét személyes kutatóúton kell felderítenie. Tanárai ösztönzésére a klasszikus nyelvek mellett modern európai és keleti nyelvek tanulmányozásába kezdett, ami későbbi tudományos munkájának alapját teremtette meg. 

Tanulmányait 1815 és 1818 között a göttingeni egyetemen folytatta, amely a korszak egyik legfontosabb tudományos központja volt. Itt ismerkedett meg az orientalisztika legújabb eredményeivel és azokkal az elméletekkel, amelyek a magyarság ázsiai eredetét az ujgurokhoz vagy más közép-ázsiai népekhez kapcsolták. Göttingenben szilárdult meg véglegesen az a terve, hogy Ázsiába utazik, és felkutatja a feltételezett őshazát, amelyet elsősorban Dzsungária térségében keresett. 

1819-ben indult el nagy útjára, amelynek során gyalogosan és karavánokhoz csatlakozva jutott el a Közel-Keleten és Közép-Ázsián keresztül Indiába. Útja során olyan városokon haladt át, mint Aleppó, Bagdad, Teherán, Meshed vagy Kabul, majd 1822-ben érkezett meg Kasmírba. E vándorlás nemcsak fizikai értelemben volt rendkívüli teljesítmény, hanem tudományos tapasztalatokkal is gazdagította: különböző nyelvekkel, kultúrákkal és vallásokkal került kapcsolatba. Ekkor szembesült viszont azzal is, hogy eredeti célját, Dzsungária elérését, a rendkívüli természeti akadályok és a politikai viszonyok miatt nem tudja megvalósítani. 

Ez a kényszerű irányváltás vezetett legjelentősebb tudományos eredményeihez. A Himalája nyugati térségében, Ladakban és Zanszkárban, buddhista kolostorokban – elsősorban Zanglában és Phouktálban – telepedett meg, ahol éveken át tanulmányozta a tibeti nyelvet és irodalmat. Tanítómestere, Szangje Puntszog láma segítségével rendkívül mostoha körülmények között dolgozott: fűtetlen helyiségekben, gyakran hónapokra elzárva a külvilágtól, minimális táplálékon és felszereléssel.

Kőrösi Csoma Sándor munkájának tudományos jelentősége kiemelkedő: több tízezer szóból álló gyűjtést készített, rendszerezte a tibeti nyelv szerkezetét, és ezzel megalapozta a tibetológia európai tudományát. A brit támogatással végzett munka eredményeként született meg a tibeti–angol szótár és nyelvtan, amely 1834-ben jelent meg Kalkuttában, és hosszú időn át alapműnek számított. Ezzel Kőrösi Csoma – bár eredeti célját nem érte el – egy addig alig ismert nyelv és kultúra tudományos feltárásával vált nemzetközileg elismert kutatóvá. Kutatásainak elismeréséül a Magyar Tudós Társaság már 1833-ban levelező tagjává választotta. 

Életének utolsó szakaszát Bengáliában, a kalkuttai Bengáli Ázsiai Társaság körében töltötte, ahol tudományos kutatásainak folytatása mellett könyvtárosi munkát is végzett. Bár továbbra is foglalkoztatta az őshaza kérdése, és újabb útra készült Ázsia belseje felé, erre már nem kerülhetett sor: 1842. április 11-én Dardzsilingben hunyt el. 

Kőrösi Csoma Sándor életműve így sajátos módon teljesedett ki: a magyarság eredetének felkutatására irányuló vállalkozása nem vezetett közvetlen eredményre, ugyanakkor rendkívüli kitartása és tudományos igényessége révén a tibeti nyelv és kultúra első európai kutatójaként maradandó értéket teremtett. Életútja a 19. századi tudós-aszkézis egyik legszebb példája, amelyben a személyes áldozatvállalás és a tudományos teljesítmény szorosan összekapcsolódott.