George Washington elnök születése

Szerző: Hahner Péter

A virginiai ültetvényes család fia 1732-ben, a helyi, Julianus-naptár szerint február 11-én született, a Gergely-naptár átvétele után azonban születésnapját február 22-én ünnepelték. Gyermekkoráról nem sokat tudunk. Mivel nem ő volt az elsőszülött fiú, a birtokot a brit birodalom törvényei szerint bátyjának szánták, ő pedig földmérő lett. 1753-ban Virginia brit kormányzója őt küldte el az Erie-tó közelében táborozó franciákhoz, hogy lebeszélje őket az Ohio völgyének megszállásáról. A küldetés során Washington túlélte egy indián orvtámadását, s a hideg fürdőt a Monongahela-folyó jégtáblái között. A következő évben már a gyarmat önkéntesei élén keveredett tűzharcba a franciákkal, megindítva ezzel a hétéves háborúhoz vezető hadműveleteket. 1755-ben pedig a kalapját is lelőtték a fejéről abban az ütközetben, amelyben a franciák és indián szövetségesek lemészárolták Braddock vezérőrnagy hadseregét. Washington vezette vissza a túlélőket Virginiába, s négy golyó ütötte lyukat számoltak meg a ruháján. A hétéves háború (1756—1763) elején, amikor egy hosszan elhúzódó határvidéket próbált megvédelmezni önkéntesei élén, már azt terjesztették róla, hogy nem fogja a golyó. 

Hamarosan módos, ültetvényes úriember lett, mert bátyja halála után megörökölte családja valamennyi birtokát, s 1759-ben összeházasodott Martha Dandridge-dzsel, egy gazdag özveggyel. Igen boldog és harmonikus házaséletet éltek. Közös gyermekeik nem születtek, de George örökbe fogadta Martha előző házasságából származott gyermekeit. Kedvenc birtokát még a bátyja keresztelte el egy Vernon nevű brit admirálisról Mount Vernonnak. 

Polgártársai 1758-ban Virginia gyarmat törvényhozó gyűlésének tagjává, két év múlva pedig megyéje békebírájává választották. Amikor kiéleződtek a gyarmatok ellentétei Nagy-Britanniával, ő lett a virginiaiak egyik küldötte mind az első, mind a második Kontinentális Kongresszuson. A függetlenségi háború északon robbant ki, s ezért a massachusetts-i John Adams 1775. június 15-én úgy vélte, hogy egy déli főparancsnok kinevezésével kellene jelezni, hogy a háború közös amerikai vállalkozás.  

Az új parancsnok önzetlenségével, nagylelkűségével, kitartásával s a képviseleti rendszer iránt tanúsított tiszteletével rendkívül nagy tekintélyre tett szert. A fizetést visszautasította, csak azt kérte, hogy a kiadásait térítsék meg. Ttöbb csatát vesztett el, mint amennyit megnyert, mégis győzelemmel fejezte be az amerikai függetlenségi háborút (1775-1783). A harcot sohasem adta fel, és nem hagyta el szedett-vetett hadseregét, amely nélküle minden bizonnyal teljesen felbomlott volna. Kisebb győzelmekkel helyreállította a függetlenség híveinek önbizalmát, s azt is felismerte, hogy elég elkerülnie a nagyobb ütközeteket, s a társadalom támogatását megőrizve kitartani addig, amíg a britek be nem látják, hogy nem képesek sem döntő győzelmet aratni, sem tartós megszállás alá vonni a lázadók óriási területét. Ez a pillanat akkor következett be, amikor 1781-ben Washington Yorktownnál megadásra kényszerített 7241 brit katonát és 840 tengerészt.

Tekintélyt parancsoló, nyugodt óriás volt, aki végtelen önfegyelmet kényszerített magára, s indulatai csak ritkán ragadták el. Katonái tisztelték, mert a legveszélyesebb pontokon is felbukkant fehér lován, s nem törődött a golyózáporral. Szívélyes volt, és barátságos, de kimért, és senki sem mert komázni vele. 

 Egy kivételes történelmi pillanatban Washington ugyanolyan társadalmi támogatással vehette volna át az egyeduralmat, mint francia kortársa, Napóleon. A katonai összeomlás, pénzügyi válság és társadalmi anarchia fenyegetése idején sok katonatiszt, bankár és politikus kínálta fel neki, hogy a haza megmentése érdekében hozzon létre ideiglenes diktatúrát vagy éppen monarchiát, ő azonban felháborodva elutasította ajánlataikat. Az Egyesült Államok történetének első és egyben utolsó puccskísérletét 1783. március 15-én személyes fellépésével akadályozta meg. Az amerikai történelmi hagyományok közé Washington jóvoltából nem kerülhetett be a „haza érdekeire” hivatkozva gyakorolt diktatórikus hatalom. Ő az egyeduralomnak és a „honmentő” diktatúrának nem a megszerzését, hanem az elutasítását tette példaértékű és követendő politikusi magatartássá. Az igazi hős elvégzi feladatát, majd visszatér az egyszerű állampolgárok közé. Miután az 1783-as párizsi békeszerződésben a brit kormány elismerte az Egyesült Államok függetlenségét, Washington búcsút vett könnyező tisztjeitől, majd a Kongresszus meghatott képviselőitől, s hazatért Mount Vernonba.

1787-ben az Alkotmányozó Konvenció elnökévé választották meg. Mivel e minőségében nem avatkozhatott bele az új alkotmányt megszövegező gyűlés vitáiba, inkább az esti közös vacsorákon tett meg mindent a kölcsönös megértés érdekében. Nagyon sokan kizárólag csak azért fogadták el az új szövetségi alkotmányt, mert tudták, hogy George Washington lesz a köztársasági elnök, aki egészen biztosan nem fog visszaélni a reá ruházott hatalommal. 1789. február 4-én 69 elektor őrá adta le egyik szavazatát, s ezzel egyhangúan megválasztották az Egyesült Államok első elnökévé. Lelkes ünneplés közepette utazott az ideiglenes fővárosba, New Yorkba, ahol a Szövetségi Csarnok erkélyén április 30-án letette az esküt.

Washington első kormánya mindössze négy miniszterből állt: Thomas Jefferson külügyminiszterből, Alexander Hamilton pénzügyminiszterből, Henry Knox hadügyminiszterből és Edmund Randolph igazságügy-miniszterből. Először New Yorkban volt a kormány székhelye, majd 1790-ben átköltözött Philadelphiába. Az első elnöki időszak (1789—1793) viszonylag mentes volt a konfliktusoktól. A pénzügyeket Hamilton vezetésével rendezték. Az állami jövedelmeket a vámokból és az égetett szeszekre kivetett adókból gyűjtötték be, létrehozták az első nemzeti bankot, s a nemzeti egység megszilárdítása érdekében a szövetségi kormányzat vállalja magára az egyes államok még meg nem fizetett, háborús adósságait. Az adósságaikat már korábban rendező déli államok ellenezték ezt, de ígéretet kaptak, hogy ennek fejében az ő területükön, Virginia és Maryland határán épül majd fel a szövetségi főváros. 

Washington négy év elteltével vissza akart vonulni, de munkatársai meggyőzték, hogy még egy elnöki időszakot vállalnia kell. Döntését hamarosan megbánta, mert második elnöksége idején (1793—1797) több problémával kellett szembenéznie, s több személyes támadás érte, mint egész eddigi életében. Erre főleg az „első kétpártrendszer” megszilárdulása miatt került sor. Washington megpróbálta mindkét párt vezetőit megőrizni kormányában, de végül mégis a federalisták oldalára állt. 

A republikánusok Franciaországot kívánták támogatni a forradalmi háborúban. Az elnök azonban el akarta kerülni, hogy a katonailag fejletlen és politikailag meg nem szilárdult ország belesodródjon egy európai háborúba, s ezért 1793. április 22-én semlegességi nyilatkozatot tett. A republikánus sajtó tombolt, s a belső kihívások is sokasodtak. 1794-ben kirobbant az úgynevezett „whiskylázadás”: Nyugat-Pennsylvania farmerei nem fizették meg a szeszfőzdékre kivetett adót, s fegyvert fogtak. Washington személyesen állt a polgárőrök élére, s vérontás nélkül fegyverletételre kényszerítette a lázadókat, két halálra ítélt vezetőjüknek pedig megkegyelmezett. Az Északnyugati Territórium lázongó indiánjai ellen Anthony Wayne tábornokot küldte, aki a „kidőlt fák csatájában” legyőzte a sóni, majami, potavatómi és csippeva harcosokat, s lemondatta őket a mai Ohio állam területének nagy részéről. A szilárd kormányzat eredményei 1795-re nemzetközi téren is megmutatkoztak: Nagy-Britannia a Jay-szerződésben ígéretet tett az északi erődök kiürítésére, Spanyolország pedig a San Lorenzo-i szerződésben megnyitotta a Mississippi torkolatát az amerikai kereskedelem előtt, s Nyugat-Florida határát az USA számára kedvezőbb területen jelölte ki. 

 A gazdasági élet fejlődésnek indult, három új állam, Vermont (1791), Kentucky (1792) és Tennessee (1796) csatlakozott az Unióhoz. Az új szövetségi fővárosnak Washington személyesen jelölte ki a helyét 1791-ben, megtervezését pedig egy francia mérnökre, Pierre Charles L’Enfant-ra bízta. Hivatalosan Washingtonról nevezték el, az elnök azonban szerénységből inkább „szövetségi főváros” néven emlegette. A Fehér Ház alapkövét 1792. október 13-án helyeztette el James Hoban építész: ez volt az első középület a fővárosban.

Washington nem volt hajlandó harmadszor is indulni az elnökválasztáson. Attól tartott, hogy ha elnökként éri a halál, és az alelnök választás nélkül lép a helyére, akkor hagyománnyá válhat az élethossziglani elnöki hivatal és a választás kiiktatása. Ő azonban úgy vélekedett, hogy egy köztársaságban a népnek kell megválasztania a végrehajtó hatalom vezetőjét. Az általa alapított hagyományt, vagyis azt, hogy mindenki csak két választáson indulhat, (amelytől csak a második világháború idején tértek el) végül a XXII. alkotmány-kiegészítés törvényerőre emelte 1951-ben. Búcsúlevelében bejelentette visszavonulását, az egység, „az amerikai szabadság alapjának” megőrzésére szólította fel honfitársait, s kijelentette: nem lenne bölcs dolog rendszeresen beavatkozni Európai gyakori konfliktusaiba.

Visszatért Mount Vernonba, s végrendeletében valamennyi rabszolgáját felszabadította. Jól érezte, hogy egy harmadik elnöki időszakot nem élt volna túl: 1799. december 14-én végzett vele egy megfázást követő diftéria vagy screptococcus-fertőzés. Feleségével együtt ma is ott nyugszik egyszerű családi sírboltjukban, a Potomac partján. Henry Lee, Virginia kormányzója e szavakkal emlékezett meg róla: „Első volt a háborúban, első volt a békében és első volt honfitársai szívében.”