A kassai vértanúk meggyilkolása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Rákóczi […] először Körösit akarta megtörni […] Előkelő emberekből álló küldöttséget menesztett hozzá, melynek szónoka […] arra kérte, pártoljon át Bethlenhez, tagadja meg hitét, kövesse Kálvin vallását, s az esetben nemcsak szabadságát nyeri vissza, hanem megkapja a széplaki apátság birtokait is.”
(Részlet Eperjessy István vallomásából)

1619. szeptember 7-én Kassán halt mártírhalált a jezsuita rend három  tagja – Körösi Márk (Marko Križevčanin) horvát származású esztergomi kanonok, Pongrácz István erdélyi születésű magyar és Grodeczky Menyhért (Melchior Grodziecki) sziléziai lengyel szerzetes –, akiket az akkor evangélikus többségű város rekatolizációja érdekében küldtek a korabeli Felső-Magyarország székhelyére. Mindhármukat – a Bethlen Gábor 1619-es magyarországi hadjárata szempontjából kulcsfontosságú Kassán a várost szeptember 6-án elfoglaló – Rákóczi György hajdúi gyilkolták meg katolikus hitük miatt. A hitviták tüzében, a harmincéves háború idején Európa-szerte számos hasonló tragédiára került sor, amikor a katolikus és protestáns vallás védelmében egymás ellen fellépő fegyveresek egyformán kitűntek kegyetlenségükkel. 

Miután Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613-1629) 1618-ban szövetséget kötött a Habsburg uralom ellen fellázadó cseh rendekkel, a porta engedélyével 1619 augusztusában hadjáratot indított II. Ferdinánd császár, magyar és cseh király (1619–1637) ellen. Bethlen természetesen számolt azzal, hogy a többségében protestáns felső-magyarországi rendek és városok is támogatni fogják őt. Rákóczi György a régió legjelentősebb protestáns birtokosaként kezdettől fogva az erdélyi fejedelem támogatójának számított. Rákóczi többségében hajdúkból szervezett csapataival 1619. szeptember 3-án érkeztek Kassa falaihoz. A várost védő Dóczy András, felső-magyarországi főkapitány egyezkedni kényszerült, hiszen a protestáns többségű város védelme a belső ellenállás miatt igencsak reménytelen feladatnak tűnt. Kétnapos alkudozás után megállapodott Rákóczival Kassa átadásáról: azzal a feltétellel nyitotta meg a kapukat, hogy a csekély számú katolikus lakosságnak és a papságnak nem esik bántódása. Miután ezt Rákóczi ezt megígérte, csapatai szeptember 5-én bevonultak a városba. Rákóczi azonban ígéretét megszegve, elfogta és őrizetbe vette a királyi főkapitányt, Dóczy András generálist. A várost megszálló hajdúsereg katonái fenyegetőleg léptek fel a katolikus polgárokkal szemben. A város központjában álló királyi ház elé, ahol a három jezsuita szerzetest tartózkodott, szigorú őrséget állítottak. A harmincéves háború első, cseh szakaszában azonban nem csak Bethlen és II. Ferdinánd (1619-1637) között húzódott súlyos ellentét, de a Habsburg uralom alatt élő Magyar Királyság rendjei és lakosai is megosztottak voltak. A vallási szembenállás sajnálatos módon sok helyen véres eseményekbe torkollott, a felek durvaságát a háborús helyzet pedig még inkább fokozta; ennek szomorú példája volt a három kassai jezsuita szerzetes vértanú halála,  akiket Rákóczi György, a későbbi fejedelem (1630-1648) hajdúi 1619. szeptember 7-én gyilkoltak meg. Eredetileg  Forgách Zsigmond nádor kért a jezsuiták telepítését  Kassára. A katolikusokat üldöző Rákóczi-hajduk elől a városban Dóczy főkapitány védelmében reménykedtek. Ők hárman –  Pongrácz István, Grodecz Menyhért és Kőrösi Márk – Dóczy elfogatása után tudatosan vállalták a mártír sorsot, s elutasították hitüknek a szabadulás fejében felkínált megtagadását.Közülük Pongrácz István egyébként már korábban is konfliktusba került a Felvidék egyik leghíresebb protestáns prédikátorával, Alvinczi Péterrel. Az erdélyi Fehér megyében, a Maros parti Alvincon született Pongrác középfokú tanulmányait Kolozsvárott végezte a jezsuiták kollégiumában. 1602-ben lépett be a brünni jezsuita noviciátusba, majd Klagenfurtba, Laibachba (Ljubljanába) és Grazba került. 1615-ben a Sáros megyei Homonnán a jezsuita kollégium tanára és a város hitszónoka lett. A jezsuiták 1618-ban küldték Kassára, hogy ott a városi helyőrség magyar ajkú katonái, valamint a csekély létszámú katolikus egyházközség lelkipásztora legyen. Sikeres homonnai működésének a hírét – Alvinczi Péter, a híres kassai kálvinista prédikátor, Bocskay és Bethlen Habsburg-ellenes mozgalmainak legfontosabb ideológusa – így kommentálta: „Amíg ez az egy jezsuita él, addig felekezetünk nem remélhet nyugtot”. 

Ezzel együtt nem véletlen, hogy Bethlen Gábor hadjáratának és Rákóczi hajdúseregének támadása elől a három jezsuita mégis a Dóczy-féle királyi főkapitányság felügyelete alatt álló Kassán reméltek menedéket. A városban csak kevés katolikus hívő élt, többségük a királyi helyőrség tagja volt, akiknek saját lelkipásztoruk és templomuk nem volt, mivel azokat a városi tanács által támogatott evangélikusok elfoglalták. Dóczy főkapitány azonban a városba érkezett jezsuita szerzetes papok számára a királyi házban  lakást és kápolnának berendezett termet biztosított. Pongrácz István a magyar, Grodeczky Menyhért pedig a szláv, valamint a német ajkú hívek papjaként működött. Hozzájuk csatlakozott Kőrösi Márk esztergomi kanonok, aki Pázmány Péter érsek megbízásából az esztergomi főkáptalan tulajdonában lévő kassa-széplaki apátsági javadalmakat meglátogatta, korábbi rendtársi kapcsolataikat felújítva, segítséget nyújtott hitéleti munkájukhoz.

Miután a városba bevonult hajdúk felrúgták a főkapitánnyal és a városi tanáccsal kötött megállapodást: a három jezsuita papot szigorú házi őrizetben tartották, éheztették és hittagadásra akarták őket rábírni, de ez nem sikerült. Két nap múlva, szeptember 7-én, éjféltájban ismét rájuk törtek, és válogatott kínzások után Márkot és Menyhértet lefejezték, Istvánt pedig halottnak vélve egy közeli szennygödörbe vetették, és mellédobták a másik két vértanú testét is. A hajdúk elvonulása után Eperjessy István, a három jezsuita pap házikápolnájának sekrestyése, Pongrác István nyöszörgésére lett figyelmes. Ő maga azonban nem tudott rajta segíteni, és miután nem merte elhagyni a Királyi Házat, nem tudott segítséget kérni. 

A foglyul ejtett Dóczyt Rákóczi ezt követően sárospataki várába vitette, ahol szeptember 17-én fogadta a Tiszán átkelt Bethlen Gábort. Dóczyt Bethéen parancsára Erdélybe hurcolták, és ott, a fogarasi börtönben 1619 decemberében meghalt. Miközben Kassa ily módon nyitott kapukkal várta az erdélyi fejedelmet és seregét, Bethlen másik két felföldi híve, Széchy György és Bakos János lovas dandárral a közeli Jászót dúlta fel, ahonnan elűzték a török elől ide menekült egri káptalant. A fejedelem szeptember folyamán utasította felföldi szövetségeseit, hogy seregeikkel Torna, Gömör, Nógrád. Hont és Nyitra megyéken keresztül induljanak a nyugati határ felé, s foglalják el  az ottani várakat. Ő maga pedig szeptember 20-án ünnepélyesen bevonult Kassára. Másnap a városba összehívott  párthívei gyűlést tartottak, ahol Bethlent „egyenlő szívből és szabad akaratból” az ország fejeként üdvözölték. Kijelentették, hogy a továbbiakban nincs szándékukban a katolikusok vagy más vallások híveit üldözni, sőt minden felekezet számára egyenlő szabadságot kívántak biztosítani. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy Bethlen nem titkolt célja a királyság újraegyesítése volt. A Habsburgok erőszakos valláspolitikája, az egymást érő templomfoglalások, városi viszályok miatt a protestáns többségű felső-vidéki területek felszabadítóként fogadták őt. Bethlen a Szepességen és a Vág völgyén keresztül Pozsony és Bécs ellen indult. Dóczy András helyére pedig  Rákóczi Györgyöt nevezte ki felső-magyarországi főkapitánnyá.

A három vértanút özvegy Gadóczy Bálintné, egy kassai polgárasszony később tisztességgel eltemette. Félévvel később pedig Bethlen és Forgách Zsigmond nádor között zajló kassai tárgyalások során Pálffy Katalin – a nádor felesége – elérte, hogy a fejedelem a három szerzetes holttestét kiadja a királyi Magyarország számára. Így a tetemek előbb a Pálffyak birtokára – az alsósebesi templomba, majd a hertneki várba – kerültek. 1635-től a nagyszombati klarisszák őrizték,  majd onnan a nagyszombati orsolyita templomba vitték  a három kassai mártír földi maradványai,. 

A szentté avatási eljárás ugyanakkor évszázadokon át húzódott. Jóllehet Pázmány Péter már 1628-ban folyamodott a vértanúk boldoggá avatásáért, ám a Szentszék 1905-ig várt a döntéssel, amikor is X. Pius pápa engedélyezte a kassai vértanúk nyilvános tiszteletét. Szentté avatásukra II. János Pál pápa 1995. évi szlovákiai látogatásakor került sor: június 2-án a kassai repülőtéren hatalmas tömeg előtt avatta szentté a három kassai vértanút. Figyelemre méltó, hogy az egyházfő szentbeszédében – a harmadik Mečiar-kormány  nyelvtörvénye miatt kiéleződött szlovák-magyar viták idején  hangsúlyozta a nemzetek közötti megértés fontosságát: “A három új szent három különböző nemzethez tartozott, ám ugyanazt a hitet vallották, és a forrásból erőt merítve tudták együtt vállalni a halált. Bízom abban, hogy példájuk feléleszti mai honfitársaikban a kölcsönös megértésre való igyekezetet és erősíti mindenekelőtt a szlovákság és a magyar kisebbség között a barátság és az együttműködés kötelékeit. Csak egy olyan pluralista és demokratikus állam tud élni és fejlődni, amely a többség és a kisebbség jogainak és kötelességeinek kölcsönös tiszteletben tartása alapján épül.” 

A jezsuita rend magyarországi tartománya azóta védőszentjeként tiszteli Szent Márkot, Menyhértet és Istvánt, akiknek egyházi ünnepét vértanúságuk napján, szeptember 7-én tartják. A 400. évfordulón, 2019. szeptember 7-én a kassai Árpád-házi Szent Erzsébet székesegyházban tartott ünnepi szentmisén Erdő Péter bíboros így fogalmazta meg a három szent jelentőségét: “A kassai vértanúk különösen időszerű ajándéka a kiengesztelődés. Közülük senki nem született sem a mai Magyarország, sem a mai Szlovákia területén. Egy közülük horvát volt, egy magyar, egy pedig lengyel. Mégis közös szentjeink ők, sőt bátran mondhatom: nemzeti szentjeik mind a magyaroknak, mind a szlovákoknak, hiszen vértanúságukkal megszentelték ezt a földet.”